Az ötödik életjel

Fájdalomspecialista. Beszédes szóösszetétel, bár nem pontos. Az USA-ban élő Rácz Gábor professzor ugyanis nem a fájdalom, hanem a fájdalom csillapításának tudósa. Orvosi kutatásai mellett azon fáradozik, hogy az ENSZ alapokmányába is belefoglaltassék: a fájdalomcsillapítás alapvető emberi jog. Az ’56-ban egyetemistaként világgá futott fiatalember föliratkozott a világhíres magyarok listájára.

Dolgozni jött haza erre az egy hétre, vagy pihenni?
– Most vakációzunk a feleségemmel Budapesten. Dolgom akadt Európában, s ha időnk engedi, mindig hazajövünk. Egyébként hetedik éve szervezem a fájdalomkutató orvosok találkozóját Budapesten.
– Hogy kezdődtek ezek a magyar orvoskonferenciák?
– Talán nyolc-kilenc esztendővel ezelőtt hívtak meg Kínába előadást tartani a szakterületemről, s különös dolgot tapasztaltam. A fájdalommal foglalkozó specialistáknak meghirdetett szakmai találkozó érdeklődői között csak két kínai foglalt helyet. Nem volt bonyolult kideríteni, hogy a magas regisztrációs díj tartotta távol a hazai szakembereket. Elhatároztam, szponzorok segítségével szervezek Budapestre egyet. Nívós helyet kerestem, kifizettem az útiköltséget, s neves szakértőket kértem fel előadást tartani. Egynegyedük a magyarok közül került ki, de jöttek szerbek, észtek, szlovákok stb.
– Németországban ismerik a legjobban az USA-ban élő fájdalomkutató orvosprofesszort. Hogyan lehetséges ez?
– Olykor a véletleneken múlnak jelentős események. Régi ismeretség révén keresett meg Joseph von Ferenczy, hogy egyik családtagja fejfájással kínlódik évek óta. Floridából átrepültem Münchenbe, s rövid kezelést követően sikerült megszüntetnem a fájdalmat. Ennek híre ment.
– Bármilyen fájdalmat képes csillapítani?
– Ó, nem, én az idegfájdalmakra specializálódtam, a krónikus fájdalom enyhítésére, megszüntetésére. A fájdalom oly sok mindentől eredhet, lehetetlen átfogó rálátást szerezni. A „hasznos” fájdalom az ötödik életjelnek tekinthető a légzés, a szívműködés, az érzékszervi reakciók, az idegrendszeri működés után. De a csillapíthatatlan és visszatérő fájdalom pokollá teheti az életet.
– Egyetemistaként vágott neki a világnak, ma pedig tekintélyes orvosprofesszorként itthon is ismerik munkásságát.
– A Magyar Televízióban 1994-ben vetítettek rólam portréfilmet. Az Egyesült Államokban 1993-ban könyv jelent meg az USA legjelentősebbnek tartott orvosairól, s az első nyolc közé aneszteziológusként engem is besoroltak. Ennek alapján keresett fel Vitray Tamás. A műsort követően vagy százötven levelet kaptam magyar betegektől, akik elküldték orvosi leleteiket is. Sajátos tapasztalatra tettem szert, hiszen ezekből az ország egészségügyébe is bepillantást kaptam. Megerősíthetem az állítást az akkori benyomásaimról: kitűnőek a magyar orvosok, de anyagiak híján nélkülözik a műszereket, a gyógyszereket. Nincs elég pénz a továbbképzésekre, a nemzetközi kitekintésre, csak lassan, évekkel a tudományos eljárások alkalmazása után követhetik a haladást.
– Hogyan hagyta el az országot?
– Az ötvenhatos forradalom idején, másodéves orvostanhallgatóként önkéntesként segítettem a klinikákon. A kórházak tele voltak betegekkel, sebesültekkel. A forradalom után egyik este édesanyám azzal fogadott, hogy két civil ruhás ávós keresett, mondván, beszélgetni szeretnének velem. Anyám halálosan megrémült, s öt perc alatt az én véleményem is megváltozott. Korábban gyáváknak ítéltem a hazájukat elhagyókat, ám a kézzelfogható fenyegetettség átírta az életemet. Elbúcsúztam, az orvosegyetemi leckekönyvemet a zsebembe rejtettem, megöleltem a szüleimet, s a rajtam lévő ruhában útnak indultam, de még felhívtam a barátnőmet. Jössz-e velem, kérdeztem tőle, s a tizenhét esztendős Enid tétovázás nélkül rávágta: igen. Ma ő a feleségem, négy gyerekem anyja, nyolc unokánk született. Édesapámat többé nem láttam, meghalt, mire tizennyolc esztendő múltán hazatértem.
– Milyen családból származik?
– Édesapám liftszerelőként dolgozott, Budapesten éltünk, édesanyám a gyerekeket nevelte. Apai nagyapám bíró volt, a nagyanyám egy Andrássy, Erzsébet királyné udvarában fizikoterápiát alkalmazott. Kassáról származik a család egyik ága, a másik a Tápióságból, régóta szegényen, de tartással éltek. Én ötéves koromtól orvos akartam lenni, az Eötvös-gimnáziumban érettségiztem.
– Az ausztriai menekülttáborból hogyan jutottak tovább?
– Gyorsan követték egymást az események. December 3-án Angliába irányítottak bennünket Eniddel, családok fogadtak be Stradford on Avonban, engem egy orvos házaspár vett a szárnyai alá. Ausztriában ugyan kértem, hogy folytathassam az orvosi egyetemet, de akkor elválasztottak volna Enidtől, és azt nem akartam. Ő az életemben a legfontosabb azóta is. Angliában őt is befogadta egy család, egymás közelében élhettünk. Iszonyú tempóban tanultam a nyelvet, s már megérkezésem után egy héttel elhelyezkedtem pincérsegédként. Két napig tartott vendéglátói karrierem, nem tetszett a munka, s bekopogtattam a Woolworth céghez. Raktári munkásként alkalmaztak, bár a menedzser csóválta a fejét: baj, hogy nem tudok angolul. Miért, kérdeztem tőle, mi most beszélgetünk vagy nem? Fölvett.
– Nem félt az álmai elvesztésétől?
– Dehogynem. Kételyek dübörögtek bennem. Hátha nem is akartak bántani az ávósok… Ha megúsztam a november 4-i golyószórózáport a Kálvin téren, talán megúsztam volna azt a beszélgetést is, így kínoztak a gondolataim. Három év múlva véletlenül futottam össze Londonban azzal a barátommal, akivel együtt följegyezték a nevünket ’56-ban. Ő otthon maradt, öszszeverték a forradalom után. Beszélt a kivégzésekről, megtorlásokról.
– Az igyekezet mellett mi segítette?
– A szerencsém. Egész életemben. Az orvos, akinél laktam, unokahúga volt a Liverpool University Medical School dékánjának. Közbenjárására 1957. április 5-én interjúra hívtak, s szeptemberben megkezdhettem orvosi tanulmányaimat, második évfolyamon! A szerves kémia kivételével elfogadták az itthoni vizsgáimat. Soha életemben olyan keményen nem dolgoztam, mint akkor. A 220 fontos ösztöndíjamból éppen futotta a költségeimre, s egy pohár sörre hét végén. Az első írásbeli vizsgám eredményét nem mertem megnézni a hirdetőtáblán, pedig a száztizenhat hallgatóból az első tizenhárom közé kerültem. A diploma átvételét követően houseman, afféle cselédkönyves orvos lettem Liverpoolban, a Royal Southern Hospitalban. Leginkább tanítani szerettem volna, s mindenekfelett olyasmit csinálni, amit más nem. Így fordultam az aneszteziológia felé.
– Nálunk ezt a területet mintha nem tartanák elég izgalmasnak…
– Angliában elismert szakágazat volt már akkor is, a National Health Service (az angol társadalombiztosítási rendszer) egyenrangúnak ismerte el a többivel. Engem pedig azért izgatott, mert úgy véltem, az operációs teremben minden gyógyszer és eljárás együtt van, s itt a legfontosabb a segítség a tehetetlen, alvó beteg érdekében.
– Közben a család is gyarapodott.
– Enid is leérettségizett, összeházasodtunk. 1962 és 1967 között megszületett Gábor fiunk, Yvonne és Tibor, az ikrek és utoljára Sándor. Mindegyikük viseli a magyar nevét, én sem akartam soha a Rácz Gábort elhagyni.
– Hogy került az USA-ba?
– Aneszteziológiai tanulmányokra utaztam Syracuse-ba, az ottani orvosi egyetemre, tizenhét dollárral a zsebemben érkeztem az ígéret földjére. A ködös, esős Anglia után csodálatosnak tartottam Amerikát, s ízlett végre a koszt is. Két hét múlva utánam repültek Enidék is.
– Mi lett a kutatási területe?
– Itt mélyültem el az aneszteziológiában. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy a beteg itt nem az altatásért, hanem az ébredésért fizet. Az egyetemi klinikán külön fejsérülési idegosztályt kaptam az intenzív osztályon belül. Iskolát alapítottam, amely a lélegeztetőgépekkel kezelt betegek ellátására szakosodott.
– Mi volt az újítása?
– A fej-, azaz agysérültek nem önállóan lélegeznek, hanem gépek segítségével. Bordatörést, gerincvelő-sérülést szenvedtek többnyire, az oxigén–szén-dioxid arányt kell helyesen tartanunk a szervezetükben, szinkronba hozni a vérkeringést, vérnyomást, agynyomást. Korábban az ilyen sérültek többsége meghalt. Elsőként itt használtam egy olyan anesztetikus drogot, amely biztonságosabbá tette az altatást. Ma Isoforane-nak nevezik az akkor 469-es számot viselő szert. Az Isoforane folyadék, elpárolog, kisebb az esélye a káros mellékhatásnak. Szinte észrevétlenül telt el tizennégy esztendő az életemből. Tanítottam, vezettem az egyetemi klinikai osztályt, gyógyszerekkel kísérleztem. S „hirtelen” professzornak szólítottak.
– Miért fordult viszonylag későn a krónikusfájdalom-csillapítás felé?
– Mert nem tartottam elég megfoghatónak. A pszichológia, az akupunktúra területén folytattak ez irányú kísérleteket, de úgy véltem, nem oldják meg az alapvető problémát. A Syracuse-tól kétezer mérföldnyre fekvő Texasba költözvén vállaltam el a Texas Tech University Medical Schcoolon egy klinikai osztály szervezését, s ezen belül a Texastól 350 mérföldnyire eső El Pasóban is szerveztem egy aneszteziológiai osztályt. Huszonöt esztendeje tanítok, publikálok, kutatok Texasban. Három éve a fájdalomrészleg profeszszora vagyok, s Amerika legjobb orvosai közreműködésével oszthatok el évente egy-egy millió dollárt kutatásokra, klinikai kísérletekre, fájdalomcsillapító módszerek fejlesztésére.
– A mélyaltatással egybekötött csillapítás nem régi tudomány. Milyen forradalmi újítások születtek az utóbbi időben?
– Az emberiség ősidők óta kísérletezett a fájdalomcsillapítással, az ópium, az alkohol, a mák, a különböző főzetek, szerek több-kevesebb sikerrel jártak. Horace Wells amerikai fogorvos után W. T. G. Morton alkalmazta az 1850-es évektől fogva az étert. Az első világháború idején az éter és a kloroform általános lett, a második világháború idején helyi érzéstelenítésre használták a német Novocaint. Én olyan ágát fejlesztettem ki társaimmal a krónikus fájdalom kezelésének, amely műtét, sebészeti beavatkozás nélkül, tűk, katéterek segítségével történik.
– Miért nem elég a szájon át bevehető szerek korszerűsítése?
– Mert sok a mellékhatásuk, és folyamatosan növelni kell a dózist. Ma már többnyire értjük, hol keletkezik az a bizonyos idegfájdalom, amely az én kutatási területem. Kontrasztanyagot juttatunk a gerincbe, amely megmutatja, hol sérült az ideg. Ha begyulladt, ha összeforrt, ha összenyomják a csontok az ideget, a fájdalom jelzi a bajt.
– A Rácz-katéter az ön találmánya. Mit hajt végre vele?
– A katéterrel a gerincoszlopon belül odahatolunk a fájdalom színhelyéhez, s egy ártatlan gyógyszerrel fölszabadítjuk az ideget, amely a kínt okozza. Egyszerűsítve úgy kell elképzelni, mint mikor a spagettire ráolvad a sajt. Másik példa: ha egy szoba dugig van emberrel, de egyre csak mennek, mennek be, addig, míg át nem törik a falat, agyonnyomják egymást. Nos, mi áttörjük ezt a falat.
– Miből áll az ártatlan gyógyszer?
– Enzim, kontrasztanyag és szteroid alkotja. Ezután nincs más dolgunk, mint mozgatni az idegeket, és megszűnik a fájdalom.
– A fájdalom mint az „ötödik életjel” fontos, nem?
– A heveny fájdalom jelzi a bajt, de a három-hat hónapon túl tartó, csillapíthatatlan fájdalom pokollá teszi az életet, sokakat öngyilkosságba kerget. Azok, akik két évig nem dolgoznak különböző ortopédiai eredetű fájdalmas betegség miatt, kétszázaléknyi eséllyel tudnak visszakerülni az aktív életbe. Megalapítottam, s egyik igazgatója vagyok a The National Pain Foundation-nak, a Nemzeti Fájdalom Alapítványnak, amelynek feladata tájékoztatni a szenvedőket.
– A csont- és idegrendszerrel összefüggő betegségek egyre többeket és egyre fiatalabbakat sújtanak. Van segítség?
– Egy bizonyos ortopédiai betegségnek, a CRPS-nek újraírtuk a meghatározását. Ez a bizonyos Complex Regional Pain Syndromes nevű baj sújtja az ortopédiai természetű betegségtől szenvedők huszonegy százalékát. Csaknem tíz éve kutatom a területet huszonöt tudóstársammal együtt, sokat megtudtunk e titokzatos kínról.
– Hogyan lehet együtt élni a gyógyíthatatlan, de nem halálos betegséggel, amely fájdalommal jár?
– Többféle megoldással dolgozunk. Ahol nem segít a katéteres idegkiszabadítás, ott dolgozunk a bőr alá beültetett teleppel. Egy tű segítségével ez a szerkezet elektromosan stimulálja a gerincvelőt, a gerinc külső burkolatán keresztül. Ez az eljárás az USA-ban tizenöt-húszezer dollárba kerül, de a betegbiztosító fizeti. Spanyolországban is állja a biztosító, sajnos sok országban nem, így Magyarországon sem. Pumpával is be tudunk juttatni a gerincfolyadékba morfint vagy hasonló szert, amelyet a hasfalban elhelyezett, öt évig működő telep szabályoz. Százszor kevesebb morfin elegendő a fájdalom csillapítására ahhoz képest, mint a szájon át történő bevételekor. Ráadásul a morfin egy idő után súlyosan károsítja a beleket.
– A családjában is alkalmazta ezeket az eljárásokat?
– Az édesanyámat nyolcvankét esztendős korában iszonyú fejfájások gyötörték, mert a koponya alatt az ideget két izom elszorította. Injekciók segítségével fölszabadítottam az ideget, amit tizenegy esztendő múlva kellett csak megismételnem. Kilencvennyolc évesen ment el a mennyországba.
– Miért nem kezelik jelentőségének megfelelően a fájdalomcsillapítást ön szerint?
– Mert az egyik ember fájdalma a másiknak nem fáj. Az USA-ban elismert a fájdalom mint specilisan létező dolog, az Európai Parlamentben pedig már elfogadták az ember alapvető jogának a fájdalomcsillapításhoz való jogot. Az ENSZ előtt is ott fekszik az előterjesztés.
– Magyarországon és a világon hányan követik önt és társait?
– Világszerte elterjedt a módszerem, ezerötszáz orvos gyakorolja az eljárást. Magyarországon is kitűnő orvosok követnek ebben, dr. Rácz Edit névrokonom különösen sokat segített az itthoni elterjesztésben, akárcsak Sótonyi Péter és Nyári István professzorok. Texasban, a World Institut of Painben, a fájdalomközpontban sokan felkeresnek. Három év múlva Barcelonában rendezzük meg a fájdalom-világkongresszust, s a 2007-ben esedékes találkozót Budapesten szeretném tartani.