Abu Hamid al Garnati az őstulok vadászatáról

Az andalúziai születésű arab világjáró és kereskedő, Abu Hamid al Garnati útikönyvét, amely a szerző 1151 és 1153 közötti magyarországi élménybeszámolóját is tartalmazza, 1953-ban adták közre Madridban. A becses kézirat így sok száz esztendeig tartó tetszhalál után végül eljuthatott hozzánk.
Az arab kalandor, aki művében hol Basgirdnak, hol Unkurijának nevezi országunkat, érdeklődéssel ír a Budán élő mohamedánokról. Eleink a nálunk letelepült iszlám hívőket hol böszörményeknek, hol szaracénoknak, hol iszmaelitáknak mondták. A szerző megállapítja, hogy itteni mozlim hittestvérei hűséges alattvalói a „basgird királynak”, csak azt nem veszik jó néven, ha a keresztények oldalán mohamedánok ellen kényszerülnek hadba vonulni. Abu Hamidunk a keresztényekkel el-elvitatkozik arról, milyen ártalmai vannak a borivásnak – ezt az ő hite tiltja –, magyar barátai viszont a borivás mellett kardoskodnak, ellenben vadul ostorozzák a többnejűséget, ami egy mozlim számára magától értetődő.
Van a szerző magyarországi élménybeszámolójának egy bekezdése, amit gyakran idéznek. Itt ugyanis a derék arab arról számol be, hogy hazánkban a középkorban előfordult még az őstulok, a mi szürkemarhánk őse. „Basgirdban él egy nagy vadállat. Akkora, mint az elefánt. A bőre egymaga annyit nyom, mint amennyi két erős szarvasmarhának a súlya. A feje akkora, mint egy ököré. Vadásszák. Az a neve: attayta. Csudálatos állat. Nagyon jó, zsíros a húsa. Szarvai olyan nagyok és olyan hosszúak, mint az elefánt ormánya…”
A hatalmas állatot a középkor végére nemcsak országunkból, az egész világról kiirtották a vadászok. A XIX. században az őstuloknak még a magyarországi (középkori) előfordulását is kétségbe vonták. Pedig a nagy dominikánus tudós, a német Albertus Magnus (Nagy Szent Albert), kora enciklopédistája, aki Európában tán elsőként vetette vigyázó szemét az állatok világára, szintén beszámol e csodálatos külsejű, nemes vadról. 1248-ban így ír: „A vad marháknak fajai között van egy nagy, fekete színű, amelyet némelyek babalusnak, de mi németek Woesentnek szoktunk nevezni. Ezek az állatok rendkívül erősek, annyira, hogy a lovast lovastul képesek a levegőbe dobni. Többféle alfajukat kell elkülönítenünk: vannak olyanok, amelyek hosszú, felfelé álló szarvat viselnek. Másoknál rövid, de vastag szarvak fordulnak elő. Mindezeket a fajtákat jól ismerik a szlávok, a magyarok és a német föld lakói. De az utóbbi földnek, Németországnak csak abban a részében honos, amely a szláv országokkal és Magyarországgal határos.”
Nagy valószínűséggel hazánkból származó őstulok szarva lehetett az a sokak által megcsodált hat és fél láb hosszú – ez körülbelül két méter! – marhaszarv is, amelyet a strasbourgi székesegyházban őriztek. A templom egyik oszlopára erősítették fel, és az 1686-os híradás szerint még megvolt. A helyi hagyomány úgy tudta, hogy a XI. század elején (1015-ben, Werhaire püspök idején), a templom építésekor magyarok is dolgoztak itt, és ők hozták magukkal ezt a szelídített állatóriást. A templom alapjaihoz, falaihoz és oszlopaihoz szükséges hatalmas köveket húzatták a jámbor állatkolosszussal, úgy valahogy, ahogy a hinduk betanított elefántokkal szállítják a soktonnás rönkfákat.
Magyarország erdeiben-mezein élt valaha az őstulok mellett a bivaly meg az európai bölény is. Ám hogy az őstuloknak mi lehetett a magyar neve – bihal, vadökör, bölény, tulok, esetleg más? – nem tudható. Az Abu Hamid al Garnati által használt „attayta” arab szó, amit őseink nem ismerhettek.