Erdély mindenese

Kós Károly kaphatta ezt a megtisztelő címet – az építészmérnök, az író, a grafikus, irodalom- és művészetszervező, lapszerkesztő, politikus és ki tudja, még mi minden. Valamennyi vállalt és választott funkció betöltésekor egy gondolat vezette, az, amit az Iparművészeti Főiskola igazgatójának, Gróh Istvánnak írt, amikor visszautasította 1918-ban a felajánlott tanszéket: „… hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten.” Eszerint is járt el, törökörszági állami ösztöndíjának letelte után – miután a látottakról már megírta Sztambul című várostörténeti és építészeti tanulmányát, hazament a kalotaszegi Sztánára, a Varjúvárba.
A Budapesten eltöltött műegyetemi évek során szerzett ismereteket eredményesen, sikerrel kamatoztatta. Nemcsak Attila sírjához (síremlékéhez) készített tervet (később saját kezűleg illusztrált balladát is írt Attila haláláról), majd Pogány Móric irodájában dolgozva, mint „rajzolólegény” főúri kastély ebédlőjéhez, hanem megbízást kapott a fővárostól az új állatkert pavilonjainak megtervezésére. Zrumeczky Dezsővel közösen végezte el ezt a munkát – éppúgy, mint korábban az óbudai református parókia vagy a zebegényi templom esetében. (Óbudán domborművel díszített tábla emlékeztet a tervezőre).
Már áll a Györgyi Dénessel közösen tervezett, szép, szecessziós részletekben gazdag Városmajor utcai iskola (1910), sőt felépült a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum, amikor az indítványozó miniszterelnökről elnevezett állami munkás- és tisztviselőtelep a Wekerle központját tervezhette meg, kialakíthatta a koncepciót, egyszerűsítette, egyben áttekinthetőbbé tette az utcahálózatot. Emléktáblája – Szathmáry Gyöngyi szobrászművész készítette 1983-ban – a róla elnevezett téren áll.
A magyar nemzeti stílus kialakítására törekedett, elgondolását a telep – kertváros – lakóházainak és közintézményeinek tömeg- és térosztása, homlokzati díszítése tükrözi. Úgy látta – s ennek szellemébe működött tovább – „Népművészetünk alapja a középkor művészete, nemzeti művészetünk alapja a népművészet”. Erdély magyar, román és szász művészeti emlékeiről 1923-ban linómetszetekkel díszített könyvet adott ki. Az 1924-ben megalakult Erdélyi Szépmíves Céh kiadta írásait: A Varjú nemzetség, 1925; A országépítő, 1934; Budai Nagy Antal, 1936. Többnyire könyveket illusztrált, építésztervezői feladatokat látott el. 1931 és 1944 között az Erdélyi Helikon szerkesztője, ugyanakkor elnöke a Barabás Miklósról elnevezett „festőcéhnek”. A Céh Műcsarnoka az ő tervei alapján épült és nyílt meg 1923-ban. Kisebbségpolitikai tevékenysége pártkeretek között csak néhány évig tartott, igazi nagysága a kulturális örökség feltárására és megőrzésére, továbbadására tett erőfeszítéseiben rejlik.
„Láttam a küküllőmenti szász építkezést és láttam a torockóit is, meg a székely magyarokért meg a kalotaszegit is” – írja.
„Különböznek egymástól, mert más a szász, más a torockói, más a székely, más a kalotaszegi nép – és van közösség bennük, mert egy országban, egy éghajlat alatt, egy sorsban éltek, közös a múltjuk, közösek voltak örömeik, szenvedéseik, közösek az emlékeik, közös a históriájuk… Ennek a közösségnek a törvényeit kell tőlük eltanulnunk, ha magyarul akarunk dolgozni”. Kós Károly hitvallása önmagáért beszél.