Amiről kéthetente huszonöt percben szó esik, hanggal megrajzolt térkép egy ország elesettjeinek és jó szándékú erősebbjeinek egymásra találásáról, a humánum, a segítség ezerféle módjáról. Így volt ez a rendszerváltozás előtti időszakban is. Azzal a különbséggel, hogy míg azelőtt a szegénység tabu téma volt, és a felvett riportokat, szövegeket adás előtt cenzúrázták, ma csak a jó ízlésen, a rövidebb műsoridőn és a közreműködők kitartásán múlik, hogy meddig mennek el.
A kilencszázadik adás felvétele nem csak a kerek szám miatt volt különleges. Megjelentek ezen az alkalmon a régebbi és a mai riportok készítői, szereplői, de ezen túl érezhető volt az is, ami a mai médiából kiveszett: hogy a nagy múltú szerkesztők és az utódok becsülik egymás munkáját. Ezért a felmerült nevek és témák nyomán óhatatlanul felidéződött a hetvenes– nyolcvanas évek közéleti, szociográfiai állapota.
– Akkoriban évente 1200 levél érkezett a műsor címére, és ígéretünk szerint mindet megválaszoltuk – mondja Ráth Márta, aki a háttérben segítette a többiek munkáját. – Akkor léptünk közbe, ha az emberek tájékozatlanságból vagy félelemből nem tudták maguk képviselni az ügyeiket. Intéztünk szociális segélyt, ébren tartottuk az akkori tanácsi tisztviselők lelkiismeretét, szereztünk munkát, lakást és berendezési tárgyakat, orvosi segítséget. A korra jellemző, hogy a telefonvonal amolyan jutalomnak számított. Sokszor ágyhoz kötött, beteg emberek is csak a mi „protekciónkkal” tudtak hozzájutni. A mobiltelefon hajnalán pedig emlékezetes akciónk volt, amikor tanyán élő, veszélyeztetett terhes kismamáknak fizetség nélkül tudtunk készüléket szerezni – említ néhány példát a hajdani levelező munkatárs.
Nem volt könnyű a szegénységről szólni az ország nyilvánossága előtt, mert ilyesmi a hetvenes évek hivatalos álláspontja szerint nem létezett. A tájékoztatáspolitika irányítói, a lapokat és a rádió műsorait „kiértékelők” mindenáron derűs és gond nélküli országról szerettek volna tudni. De mert a valóság kissé más képet mutatott, rendszeresen feljelentették a műsort. Főképp akkor, amikor a vidéki kiskirályok, megyei első titkárok túlkapásairól esett szó. Megtörtént, hogy az ismétlésben már nem hangozhatott el a riport, de a jegyzet sem, hiszen az önálló vélemény, a szókimondás főbenjáró bűnnek számított. A letiltott anyagok szóltak elhagyatott idősekről, iható víz és villany nélküli településeken tengődő családokról, a központosítás nyomán elsorvasztásra ítélt falvakról és bányásztelepekről, tehetséges vidéki és városi orvosokról, tanárokról, akik a kisszerűség hálójában vergődtek, találmányokról, amelyeket elsüllyesztettek, avagy végletes családi tragédiákról. A riportok nyomán persze jó dolgok is történtek.
– Akkoriban csak egyetlen rádiója volt az országnak, amely rendelkezett erővel és tekintéllyel. A közfigyelem is fokozottabban irányult rá, mint a mai, számos kereskedelmi adó által „színesedett” világban. Az egyedülállóságból és a tekintélyből adódott, hogy a nyilvánosságra hozott kényes ügyekre a hatóságoknak, a hivataloknak válaszolniuk kellett – utal „hatósugarukra” Kerényi Mária. Ő a hetvenes évektől a kilencvenes évek közepéig volt a műsor egyik meghatározó személyisége, szerkesztője.
És mert kitartóak voltak a munkatársai, megtörtént, hogy a rogyadozó iskolát rendbe tették, a mozgássérültek buszhoz jutottak, és közös öröm volt, ha valakinek évek kálváriája után kiharcoltak egy szükséglakást – teszem hozzá én, korántsem a teljesség igényével merítve mindabból, amit el tudtak érni.
Szükséglakás mint sokak álma és lakhatási kategória már nem létezik, a helyét felváltotta az önkényes beköltözés. Munkahelyet sem lehet már könnyen keríteni, és a legügyesebb riporter sem tudja elérni egy vállalkozónál, hogy alkalmazza az utcára tett többgyerekes, családfenntartó édesanyát.
Jó ideje annak, hogy egyéni szabadság tekintetében tágasabb, más vonatkozásban pedig kegyetlenebb körülmények között élnek az emberek. Ebben a kusza helyzetben épít az összefogásra, az önzetlenségre Barra Mária, aki öt esztendeje szerkeszti és vezeti a műsort. A jogi hátteret Salamon András jogász adja, akinek, mint a csapat többi tagjának is, szinte missziós feladat a „mitüzen” műsor.
– A társadalmi, emberi közöny az, amit képtelen vagyok megszokni csakúgy, mint azt a mélynyomort, amelyben vidéki települések tucatjain élnek az emberek – mondja Barra Mária. – A postánk nem lett kevesebb az elmúlt évek alatt, sőt. Hetente átlagosan mintegy hatvanan írnak nekünk. Amikor, mint most is, hűvösödik az idő, tüzelőt, meleg holmit kér sok idős ember. Mások nem tudnak talpra állni, miután elveszítették a munkahelyüket. A szociális gondok között még mindig jelen van az 1999-es tiszai árvíz hatása. Van, ahol betegséggel, félbemaradt építkezéssel küszködnek. Ha összefogással egyszer-egyszer tudunk is segíteni a gondjaikon, hoszszabb távon mégis a helyi önkormányzatra hárulnak a teendők. Gyakorta nem az akarat hiányzik, hanem arról van szó, hogy az önkormányzat maga is szegény.
A műsor készítői sokszor megtapasztalták a nyilvánosság erejét, amikor az addig ismeretlen rádióhallgató egyszer csak résztvevőjévé vált a másik ember sorsának. Barra Mária megemlíti, ha több lenne a műsoridő, gyakrabban szólnának azokról is, akik öncélúság és feltétel nélkül adni tudnak másoknak.
Így történt Besenyszögön, ahol a felhívásra, hogy a faluban nagy az ínség, és közeleg a karácsony, kétszáznegyven fiatal, Barra Mária főiskolás tanítványai gyűjtést rendeztek, és ajándékaikat személyesen adták át ötven családnak. És ami külön érték: olyan formában, hogy az nem tűnt alamizsnaosztásnak. Vagy itt van Misi története, akinek a Somogy megyei Ötvöskónyi falucskában minden vágya az volt, hogy kitörjön nehéz helyzetéből, és számítástechnikus lehessen. A műsor felhívása nyomán akadt számára egy használt számítógép, és álma valóra vált. Horváth Mihály ma önálló ember, kenyérkereső, és rendre beszámol arról, miként megy sora. Gondolnánk-e, hogy egy herceghalmi vállalkozó lovastáborában éveken át vendégül látott hajléktalanszállóról és anyaotthonból jövő gyerekeket, és lovagolni tanította őket? Mint említi, az sem okozott gondot, ha éppen fogyatékos és nehezen kezelhető gyerekek érkeztek.
Szinte véletlenül került kapcsolatba a műsorral Gyöngyi. Az egyik szerkesztő figyelt fel az utcán mosolyára, magabiztosságára, miközben a tolókocsijával lavírozott a metróállomás kijáratánál. A rádióműsor felvételének helyszínére sem érkezett könnyen, úgy hozták fel a lépcsősoron. E röpke jelenetet derűsen és méltósággal viselte, nyilván mert, akár a többiek, százszor, ezerszer megélte. A példa azt is mutatja, hogy bár törvény van rá, építési kultúránkból hiányzik mindaz, ami a mozgássérültek közlekedését segítené. Hányszor szóltak erről a Mit üzen…? műsorában, köztük Gyöngyi is, nehéz lenne összeszámolni. Ő egyébként dolgozik a sorstársait képviseli különböző fórumokon, egyébiránt versenyszerűen vív.
– Olyan erő sugárzik belőle, hogy abból mi is meríteni tudunk – jegyzi meg egyik társa.
Az üzenetek nem fogynak, érkeznek tanyákról és a nagyvárosi dzsungelből egyaránt. Életjelek mindarról, ami mellett oly gyakran szó nélkül elmegyünk.
képernyőidő
Durván képernyőfüggőek a gyerekek – a Bethesda figyelmeztet
