Az óbudai Föld utca

A mai Bécsi út és Solymár utca között található a Föld utca, az egykori zsellérek utcája Óbudán. A Zichyek óbudai megjelenésétől egészen a pusztító pestisjárvány idejéig folyamatosan nőtt a helység népessége. További gyarapodását ekkortól azonban csak a zsellérek számának növekedésétől lehetett várni, ezért az 1740-es évektől egy egészen új kis telepet hoztak létre a mai Kiscelli utca–Föld utca környékén, amelyet csupa úgynevezett kisházas zsellér lakott.
Óbuda török időktől egyenletes fejlődésének a XVIII. század legpusztítóbb országos pestisjárványa vetett gátat 1739-ben. A fekete halálnak is nevezett kór országszerte tömegesen szedte áldozatait, csak Óbudán a lakosság mintegy felét ragadta el. Az óriási emberveszteséget itt is új beköltözőkkel, elsősorban zsellérekkel igyekeztek pótolni. A házas zselléreket az különböztette meg a telkes jobbágyoktól, hogy nem rendelkeztek önálló szántófölddel vagy réttel, s beltelkük is jóval kisebb volt a jobbágyokénál. Ezért nevezte őket a köznyelv néha Kleinhausslernek, vagyis kisházasnak is. Mivel azonban szőlőbirtokot ők is korlátlanul szerezhetettek, továbbá kézművesmesterséget is űzhetettek, a házas zsellérek nem minden esetben voltak szegényebbek a jobbágyoknál, sőt néhány kimondottan vagyonos is akadt közöttük. Házatlan zsellérek is előfordultak Óbudán, ők voltak azok az igazán nincstelenek, akik állandó lakhely nélkül vetődtek ide-oda, amiért aztán általában nem is szerepeltek a különböző összeírásokban sem. Egy idő múlva, amikor a gabonatermesztés már teljesen háttérbe szorult Óbuda mezőgazdaságában, a jobbágy-kisházas megkülönböztetés elvesztette értelmét, és lassan kikopott a köznyelvből.

Az 1740-es évek második felében több változás is történt Óbuda életében. Az újonnan beköltözött házas zsellérek ekkoriban hoztak létre egy teljesen új településrészt Óbuda északnyugati részén. Az új területet Új Óbudaként emlegették. Az adó- és telekkönyvek segítségével megállapítható, hogy a későbbi Kiscelli, Pacsirta, Föld, Szőlőkert, Solymár, Vörösvári, Kórház, Szél, Miklós, Erzsébet, Raktár utcát és a Harrer Pál, valamint a Laktanya utca északi részét magában foglaló területen fekhetett.
Zichy Miklós halála után, 1766-ban Óbuda koronabirtokként a magyar kamara kezelésébe került, és ott is maradt egészen a jobbágyfelszabadításig. Óbudát ekkortól korona- vagy kamarauradalmi mezővárosnak nevezték, ám jogait tekintve nagyon messze állt attól, hogy szabad királyi városként kezeljék. Jobbágysága folytonos küzdelmet vívott a kamara ellen, hogy az új rendezés miatt ne kerüljön rosszabb helyzetbe, mint Zichy Miklós földesurasága idején volt. Az uralkodó által elrendelt úrbérrendezés kötelezettségeinek – amelyek elvben a jobbágyterhek egységesítését és a jobbágyság helyzetének javítását voltak hivatottak rendezni – egy része ugyanis az óbudaiak számára nem a terhek könnyítését, hanem inkább súlyosbodását eredményezte. Mire a XIX. század második felére Óbuda egyesült Budával, és ezáltal elnyerte a városi jogokat, mezőgazdasága jócskán háttérbe szorult ipara mögött. Lakossága foglalkozási megoszlás szerint ekkorra már néhány, ám annál jómódúbb iparosból, számtalan, többnyire szegény kézművesből és gyári munkásból, valamint a kereskedelemből épphogy megélő kereskedőkből, szatócsokból és csak kevés, kicsiny birtokkal bíró szőlősgazdából állt. A mezőgazdaságból élő egykori jobbágyok és zsellérek leszármazottainak földesúri függése ugyan formailag 1848-ban megszűnt, ám a föld tehermentesítése és a jobbágytartozások leróvása 1854-ig húzódott, sőt a szőlők után egészen 1866-ig még dézsmát is szedtek. (G. R.)