Róheim Géza néprajzkutató 1925-ben adta közre Magyar néphit és népszokások című művét. A tudós az összehasonlító folklórtudomány és a modern lélektan vívmányai jegyében vizsgálja a népi hiedelmeket, ünnepi szokásokat, álomfejtéseket és varázslásokat.
Górcső alá veszi mindenekelőtt az ősi táltoshiedelmet. Ezek a titokzatos mindentudók foggal születnek, ahogy egy magát táltosnak valló férfiú mondta: „Úgy született két foggal az ínyje között.” Vannak táltosemberek, táltoslovak és táltosbaglyok – vagyis halálmadarak. Egymást mindig felismerik, sőt egyik képes a másikká átváltozni. Kapcsolatot tartanak az ördögökkel, a boszorkányokkal meg a garabonciás diákokkal. A táltos férfiú dobon táncoltatott babszemekből jósol. Tud „esőt csinálni”, ismeri a gyógyfüvek titkát, képes zárt ajtókat kinyitni, és látja a jövendőt.
Vizsgálja Róheim a népi rontások és varázslások fajtáit is. Hogyan kell a szélviharba belevágott fejszével leleplezni a boszorkányt. Hogyan lehet a vihart a küszöbön keresztbe rakott lapáttal távol tartani a háztól. A népi csodatétemények egyik közismert módja a Szent György-napi harmatszedés. A palóc asszonyok az említett nap éjszakáján meztelenül kiszöknek a mezőre, ott lepedőt húznak végig a füvön – közben ezt mondogatják: „Szedek is, hagyok is!” –, a lepedőből aztán egy csuporba kifacsarják a harmatot, ami csodaszerként használható.
A szerelmi varázsolás egyik ismert módja: a kalotaszegi leány bal kezének kisujjából vett vérét a kiszemelt legény hajára keni titokban. Egy másik „férjfogó” módszer: az illető lábnyomát (!) fel kell szedni a porból, sárból, és megőrizni egy vászondarabban. Ez utóbbi varázsolás részletes leírása megtalálható egy 1752-es bihari boszorkányperben…
Kitüntetett helyet foglalnak el a népi hiedelemvilágban a különféle obskurus figurák és állatok: a kísértetek, „házi kígyók”, tündérek és lidércek, lélekmadarak, emberré váló ludak meg kecskék, „tüzes emberek”, sárkányok és „vízi emberek meg vízi leányok”, törpék, erdei „szőrös vademberek” és persze a „csordás-farkasok” – ez utóbbi félig ember, félig farkas alakok sok galibát okoztak, főképp a Dunántúlon – hiszen, mint Róheim megállapítja, a horvát néphitből kerültek át hozzánk.
Vízkeresztkor, illetve húshagyókor – tehát a farsang kezdetén és végén – ádáz harcot vív egymással Konc király és Cibere vajda. Előbbi a bőség, utóbbi a koplalás, a böjt jelképe. Ugyancsak húshagyókedden van a bőgőtemetés, a mulatság, a dínomdánom jelképének eltemetése. „Ipolyságon – mint Róheim írja: – a legények hamvazószerdán összejőve tartják a bőgőtemetést, ami abból áll, hogy ekkor a süheder fiúk legényekké szabadíttatnak fel hat botcsapással…” Itt már a hangszer, a bőgő nem szerepel, a módosult szokás mégis megőrizte a régi nevezetet.
A tavaszi ünnepkör szép régi szokása volt a virágvasárnaphoz kötődő kiszehordás. „Egy szalmából és rongyokból készült bábut nagy örömujjongással kivisznek a falu határáig, és ott átdobják a szomszéd falu területére. Az ujjongás mindannak a bajnak szól, amelytől a kisze kihajításával megszabadulnak.” Húsvéti „Pilátus-veréskor” a nép a templomi padokat megbotozta, hogy így büntesse meg a Krisztust eláruló Pilátust, illetve – furcsa képzettársítás –, hogy a tavaszi tűzvészeket távol tartsa a falutól. Szokás volt a „harangok megkötözése” is: helyettük a kereplők hangja hívta a templomba a népet. Ilyenkor „mennek a harangok Rómába”. Ez utóbbi szép hagyományt a katolikus egyház mind a mai napig megőrizte.
Keresztrejtvény
Napi sudoku
