Szitakötő

Csak délután öt óra tájban sütött be a nap a lakás ablakán. A Teréz körút egyik kopott bérházának körfolyosójára nyíltak az ablakok, amelyeket egy kis időre kitárt ilyenkor Fáni néni, a nagymama. Négyen laktak a kétszobás lakásban. Özvegyi jogon a korán megöregedett Jolánka két eladósorban lévő leányával és a nagymamával.
A nagymama már régen nem közlekedett az utcán, nem bírta a lépcsőzést, lift pedig nem volt. Zsörtölődött csak otthon, mindig meg volt sértve valami miatt, rakosgatta a tányérokat, ha kellett, ha nem, motyogott maga elé, olykor a fejét csóválta, vagy a székeket rugdosta a konyhában. Volt egy foszlott légycsapója, régi örökség, még a papától maradt a családra, azzal járt-kelt. „A legyek réme!” – mondogatta ilyenkor a fiatalabb lány, Dóri, de csak úgy, hogy meg ne hallja. Olykor-olykor nagyot csattant a légycsapó az öregasszony kezében. „Megvagy, gazember!” – búcsúzott a leütött légytől.
Eszter, a nagyobbik lány szép volt, karcsú, fiúk után vágyakozó, aki ábrándozva öltögette egész nap a tűt a kézimunka fölött. Bedolgozók voltak a lányok. Ebből a szerény keresetből és a kevéske nyugdíjból tengették az életüket.
Eszter olykor ki-kiment a körfolyosóra, és letekintett a koszos lépcsőházra. Hátha felbukkan a kanyarban a földszinti hentesüzlet segédje, a piros arcú János. „Jancsi!” – ahogy nevezte magában. Mindössze kétszer találkozott vele, de ez elegendő volt, hogy szerelemre lobbanjon iránta. A kisebbik lány, a húga nem volt ilyen ábrándos, ha valami nagyon szépet kívánt, az a pénz volt. Egy gazdag „pasas” ha jönne egyszer és kopogtatna: „Itt lakik Littkei Dórika?” – kérdezné, és aztán se szó, se beszéd karon ragadná vagy ölbe kapná, és elvinné magával egy másik világba.
Erről a másik világról ábrándoztak mind a négyen, de mindegyikük másképpen képzelte el. A nagymama a túlvilágot várta, leánya, Jolánka a pénzes postást a nyereménynyel, Eszter álma a henteslegény, a csúnyácska Dórinak meg a gazdag pasas, aki biztosan eljön érte egyszer.
És egy napon megtörtént a csoda. Mert a csodák napja volt az a nap. Enyhült már a nyár heve, kellemes szellő suhant végig a körfolyosón. Dóri letette kezéből a kézimunkát, és kinyitotta az ablakot. Sarkig tárta.
És akkor a napfény hátán, akár egy hullámon, egyszer csak belibbent egy színes rovar. Letelepedett az ablakpárkányra, verdesett a szárnyával, mintha pihegne. Dóri ámulva nézte – szivárványosan színes volt, zümmögöt is, mintha duruzsolna valamit, toporgott, a helyét kereste. A lányt a hideg lelte a boldogságtól, vagy talán a szépségtől. A mama is abbahagyta az öltögetést, a nagymama pedig nesztelen mozdulattal a légycsapót kereste. Ez az ő pillanata! Dóri azonban észrevette szándékát, és gyors mozdulattal kapott a légycsapóért, hogy becsúsztassa az abrosz alá. Ne legyen szem előtt.
Az életnek vannak ilyen csodás, egyszerű, de nagy pillanatai.
„Egy szitakötő!” – suttogták szinte egyszerre, amikor felismerték a csodát. Szitakötő a napsütötte ablakpárkányon, délután ötkor a Teréz körúton egy bérlakásban! Hát csak ennyiből állt a csoda! A szitakötő remegtette a szárnyát, mintha repülni készülne. Jaj, csak most ne! Még egy pillanatig legalább!
A nagymama nem találta a légycsapót, kicsoszogott keresni a konyhába. Dóri látta feljönni a korhadt lépcsőn a henteslegényt, aki virágot szorongatott a kezében. Nagy, hosszú és határozott léptekkel közeledett, rögtön ideér, s akkor majd átnyújtja a csokrot. Szól is talán valamit.
De nem ő lehetett, mert az anyja a pénzes postást látta ugyanakkor, degeszre volt tömve a táskája. „Özvegy Littkeiné? – kérdezte. – A férje küldött egymilliót a másvilágról!” A nagymama közben visszajött, és észrevette a légycsapót az abrosz alatt. De nem tudott lecsapni vele, mert Dóri hirtelen elhessegette a szitakötőt. Az riadtan röppent fel. Ámulva néztek utána. A lépcsőház felé szállt, aztán eltűnt. A semmibe. Olyan, mint az élet. Csak egy-egy pillanatra mutatja meg szépségét…