Tollhegyen

Tart az őszi vadászidény, miközben valami lovas ember alól lőtték ki a lovat valahol az Északi-középhegységben. Állítólag vaddisznóra ment a lesben álló vadász, de vagy nem volt nála a szemüvege, vagy az indokoltnál is jobban be volt rúgva, a lényeg, hogy telibe találta a rekettyésben léptető pejkót, amely a beszámolók szerint nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett, lovasa viszont, hál’ istennek, megúszta a sortüzet, fel is pofozta mindjárt a felelőtlenül lődöző vadászembert.
Működő jogállamban ilyenkor elővennék a vadászembert, hogy ide figyeljen, hé, teszi le rögtön azt a puskát, maga pancser, majd megmutatom én magának, mi a különbség a vaddisznó és a ló között, de azt nem hordja ki lábon!
De mert itt nem beszélhetünk működő jogállamról, a tíz körméről lekapott vadászemberről sem beszélhetünk.
Az említett vadászepizód tehát szép szelíden megbújik a híradások közt, ki figyel oda egy szügyön lőtt sötétpej kancára, amikor emberekre lőnek rá világos nappal (lásd a kurdi szőlőhegyet).
Közben a vadászember háborítatlanul ül méla lesben.
Meg ne bántsuk persze ezenközben az igazi vadászokat, akik igazi vaddisznókra szoktak lőni, a lovas embert pediglen futni hagyják (hadd vigye a hírt, hogy errefelé lőnek). Találjon meg mindannyiunkat a remény: egyszer majd azok kezébe kerül a fegyver, akik bánni is tudnak vele, meg a célt is pontosan ismerik…