Magyar Nemzet: Ad-e különleges feladatokat a hazai vízhálózat a szakembereknek?
Váradi József: Magyarország a Kárpát-medence legmélyebben fekvő országa, vizeinek kilencvenhat százaléka külföldről érkezik. Az árvízvédelem tehát kizárólag nemzetközi együttműködéssel oldható meg. Trianon óta léteznek a kétoldalú határvízi egyezmények, amelyek minden időszakban és politikai helyzetben jól működtek. Fontos tudni, hogy az ország éghajlati és földrajzi viszonyai miatt bármely folyón az év bármely időszakában kialakulhat rendkívüli árvíz is. A Tiszán és a Dunán kívül nagyobb árral fenyeget rendszeresen a két Körös, valamint a Maros. Mivel a Dráván és a Murán utoljára 1972-ben volt nagyobb áradás, arra számítunk, hogy ezeknek a vízgyűjtőjén keletkezik a következő jelentősebb árvíz. Az áradások ugyanis ciklikusan ismétlődnek. Mi, szakemberek korábban jeleztük például, hogy figyelni kell a Dunára, amelyen 1965-ben volt az utolsó komoly árvíz. Tehát várható volt, ami nemrégen be is következett. Ugyanezért mondjuk, hogy a Körösökre, a Murára, a Drávára, illetve a Marosra kell most jobban odafigyelni.
Oláh János (1942) ökológus, egyetemi tanár. 1999-től a szarvasi Tessedik Sámuel Főiskola környezetgazdálkodási tanszékének vezetője, az MTA zoológiai és hidrológiai bizottságának tagja.
Magyar Nemzet: Eljöhet az idő, amikor teljes biztonságban élhetünk a folyóink mellett?
Váradi József: Ilyen soha nem lesz. A településeket Magyarországon 4200 kilométer hosszú gátrendszer védi. Ennek hatvanhárom százaléka épült ki az előírások szerint. Ez azt jelenti, hogy 2646 kilométernyi töltés felel meg annak a követelménynek, hogy az átlagosan százévenként egyszer előforduló árhullám támadásának nagy valószínűséggel ellenálljon.
Magyar Nemzet: A dunai árvíz során került szóba ismét a bősi gát. Könnyített most a helyzeten, segített a víznyomás enyhítésében? Igazuk lehet-e azoknak, akik szerint meg kell mellé építeni nagymarosi párját is?
Váradi József: Jó lenne nevesíteni azokat, akik Nagymaroson gátat szeretnének építeni. Én ilyen szakmai véleményről nem tudok. A vízügyi szolgálatnak 1990 óta deklarált filozófiája, hogy nincs vízügyi érdekből történő beavatkozás. Minden beavatkozás kizárólag társadalmi céllal történhet.
Rácz Tamás: Örvendetes, hogy hivatalos körökből is megerősítik: nem akar senki vízlépcsőt Nagymarosnál. Ám a szakemberek idősebb generációja még abban a légkörben nőtt fel, hogy a folyószabályozás egyik lényeges, sőt kizárólagos eleme vízszintcsökkenés esetén a vízlépcsőépítés.
Ijjas István: Néhány idősebb professzor és szakember még valóban híve a vízlépcsőépítésnek. De ez már nem az én generációm. Visszatérve azonban a bősi duzzasztóműnek az árvízben játszott szerepére: sok a tévhit ezzel kapcsolatban. Arra ugyanis alkalmatlan a duzzasztómű, hogy „lefejezze az árhullámot”, azaz lényegesen csökkentse a Szigetköz alatti Duna-szakasz árvízszintjeit. Védelmi szempontból azonban hasznos volt a duzzasztómű úgynevezett üzemvízcsatornája, mert ugyanazt a vízmennyiséget meg lehetett osztani két meder között.
Magyar Nemzet: Utána azonban ez a víz ismét egy mederben találkozott.
Ijjas István: Csakhogy a megosztás éppen a legveszélyeztetettebb szakaszon történt. Az 1965-ös nagy dunai árvíz idején, ha nem lett volna Szlovákiában gátszakadás, akkor Szentendre belvárosának mélyen fekvő részét és a Szentendrei-sziget egyes településeit valószínűleg elöntötte volna a víz, nem úgy, mint most, amikor csak körülnyaldosta. Amikor még nem tudták, hogy Szlovákiában átszakadt a gát, elrendelték, hogy a gépek és az emberek is távozzanak, ugyanis föladták a védekezést. Tehát 1965 óta jelentős mértékben nőtt a biztonság a Duna völgyében, láthattuk azonban a mostani árvíznél, hogy nem eléggé.
Magyar Nemzet: Része van a helyzet javulásában a bősi gátnak is?
Ijjas István: A szlovákiai területek védelmében van szerepe a két meder miatt. Mesterséges medrek létesítése gyakran használt módja az árvízvédekezésnek. Bécs árvízvédelmét is úgy oldották meg, hogy mesterséges csatornát építettek a víz levezetésére.
Rácz Tamás: A párhuzamos meder, de nem az erőmű segített. Általában ezzel lehet visszaállítani a néhány száz évvel korábbi állapotokat. Akkor egy folyónak általában nem egy, hanem több medrében folyt a víz. Ez a Tiszánál és más magyarországi folyóknál is megfontolandó ötlet. És az ökológiának is jó, hiszen a mellékes területeknek a normális, természetes vízjárását viszsza lehet állítani. A hetvenes évektől kezdve nagyrészt az ökológiai mozgalmak nyomására alakult ki a vízügyi és környezeti szakemberek együttműködése. Alternatív környezetvédelmi megoldásokat dolgoztak ki Európában és az Egyesült Államokban. Ennek eredménye, hogy a korábban egyenes mederben, gátakkal kordában tartott folyókat most visszakanyargósítják. A gondolat Magyarországon még új. Az ökológusok egy része nem ismeri az újfajta megoldásokat, és ha a vízügy a deklarációkat illetően tudatában is van az ökológiai követelményeknek, még messze nem jutottunk el oda, hogy az EU keretirányelvében szereplő követelmények be is épüljenek a programokba. Az árvíz problémája ugyanis nem a gátaknál kezdődik. Az árvíz sem ott kezdődik. Az árvízvédelem olyan, mint a mentőszolgálat: a bajban segít. Ezzel szemben az ökológiai és tájrendezési szakágak azt mondják, hogy az árvíz a lefolyási viszonyoknál kezdődik. Meg kell tehát vizsgálni, mit lehet tenni, hogy ne alakuljanak ki ilyen gyorsan az árvizek.
Váradi József (1949) okleveles mérnök, egyetemi doktor, 1974-től a Vízügyi Tudományos Kutatóintézet, majd 1979-től az Országos Vízügyi Hivatal, illetve jogutód minisztériumainak munkatársa, főmunkatársa, minisztériumi tanácsosa, osztályvezetője, 1993-tól a vízkár-elhárítási főosztály helyettes vezetője, majd 1994-től vezetője.
Magyar Nemzet: Most éppen hol tartanak?
Rácz Tamás: A mi vízügyünk is tökélyre fejlesztette, és olyan szintre juttatta a XIX. századi technológiát, hogy már a hátrányai is kezdenek látszani. A magyar árvízvédelem világszínvonalú, a vízszabályozás is elismerésre méltó, de ez az egyoldalú folyamat sokáig már nem tartható. Elértük, hogy a vízfolyások a környezetükben nem öntik el a falvakat, gyorsan levezetik a vizet. De mivel ezt mindenhol elértük, olyan gyors a víz levezetése, hogy végül mégis árvíz lesz. Lehetőség szerint tehát le kell lassítani a folyókat, hogy ne gyűjtsék össze gyorsan a vizeket, ugyanakkor fel kell szabadítani olyan területeket, amelyeken a víz egyrészt tározható, másrészt ökológiai céllal felhasználható. A Vásárhelyi-terv hiányossága éppen az, hogy valahova kiengedi ugyan a vizeket, de nem tudja, hogy azokat mire lehetne használni.
Magyar Nemzet: Úgy tűnik, mintha generációs szakmai konfliktusok lennének a vízügyben. A régi, tapasztalt szakemberek már nem, az ifjak még nem képesek megoldani az új feladatokat. Követi a képzés a változásokat?
Ijjas István: Az ökológiailag harmonikus vízgazdálkodás bevezetéséről szóló első program az egyetemeken már 1990-ben elindult, és most fejeződik be az a hároméves projekt, amelyik az Európai Unió új vízpolitikájának és a vizekkel kapcsolatos keretirányelveinek a bevezetését segíti elő az oktatásban. Az EU szerint az élővilág érdekeit kell mindenekelőtt figyelembe venniük a vízmérnököknek a tervezés és az építés során. A mi tanszékünkön a nyolcvanas évek eleje óta dolgozik ökológus, és a hallgatók biológiai gyakorlatokra járnak. Jogot és ökológiát tanítunk nekik, többen a Kertészeti Egyetemre járnak át órákra. Közösen rendezünk nyári gyakorlatokat számukra az Akadémia Duna-biológiai kutatócsoportjával.
Magyar Nemzet: Megfelel-e a XXI. századi vízvédelmi, vízrendezési szemléletnek, ami az elmúlt négy évben a nagy árvizeink után történt?
Váradi József: Elhangzott, hogy az ökológiai szemlélet szükségességét a vezetők már deklarálták, és a Vásárhelyi-tervbe bizonyos szinten ez be is épült, valamint hogy ez a filozófia már az oktatásban is jelen van. Csak a megvalósítás hiányzik még. A vízügyi szolgálat zöldfolyosó-programja keretében már 1995 óta vizsgálta, hogyan lehetne a Tiszát természeti értékeit megőrző folyóvá tenni. Eljutottunk a folyógazdálkodási tervekig, majd elkészült a Vásárhelyi-terv is. Ekkor azonban az ökológia szakmai tanácstalanságaival szembesültünk. Azt kérdeztük: tessék mondani, hol vezessük le a vizet, hova kéritek? Mindenre készek vagyunk. Azt mondták erre az ökológusok, hogy az általunk kijelölt borsodi tározó nincs jó helyen, mert csíkos szöcskeegér van a területen, amit meg kell védeni az elöntéstől. Hol van a szöcskeegér, kérdeztük, mert akkor kazettázzuk a tározót, és megvédjük az élőhelyét. Erre azt felelték az ökológusok: nem tudják, de valószínű, hogy van csíkos szöcskeegér, mert a bagolyköpetben megtalálták a csontját. Kérdeztük azt is, mekkora vízszint kell a tározóba? Azt felelték, nem tudjuk, majd kialakul. Az ökológiai kínálat a vízügy részéről tehát megvan, csak használni kellene. Állunk rendelkezésre, csak szeretnénk tudni az igényeket.
Rácz Tamás: Tökéletesen egyetértek. A mérnökökkel könnyebben lehet dolgozni. Az ökológia pedig olyan komoly tudomány, hogy nem szabad csak az ökológusokra bízni. Hallottam már olyan véleményt a szlovák kormány ökológiai szakértőitől, mely szerint helytelen megengedni, hogy az emberek használják a Duna-partot, mert zavarják az ott élő bogárfajtákat. Menjenek inkább uszodába. Tehát az extremitásokat ki kell szűrni. Nem szabad megengedni, hogy csak a szűk értelemben vett ökológiai szempont diktáljon. Az csak egy elem lehet a többi között. Mi, tájrendezők a mérnökök és az ökológusok között vagyunk. Kétségtelen, hogy az ökológusok az ismeretanyaggal konkrét helyeken gyengén állnak. De miért? A Vásárhelyi-terv belekerült harmincmillió forintba, ebből az ökológiai elemzésekre legjobb esetben jutott két-három millió. Ilyen arányok mellett valóban nem tudnak a szakemberek felelősségteljes véleményt mondani. Az EU-irányelvek szerint az árvízvédelmi koncepciók kialakításánál legalább ötven százalékban kell az ökológiai tanulmányokra és feltárásokra költeni. Ha a kutatás nem indul meg, és nem kap komoly forrásokat, a vízügy lehetetlenül el, mert nem tud megfelelni az európai követelményeknek. Az államigazgatás ezt még nem fogta föl. Ha látnánk a minisztériumban egy újonnan szervezett árvíz-megelőzési főosztályt, amelyik az EU-elveknek megfelelően működik, akkor azt mondhatnánk, jó irányban haladunk. De nem nagyon hiszem, hogy az illetékes miniszter azt nyilatkozná, hogy vannak ilyen tervei. Pedig súlyos késésben vagyunk, 2003. december 31-én az EU-vízkeretirányelvet be kell építeni a magyar jogrendbe. Attól kezdve a környezetvédelmi miniszternek és az összes ágazati vezetőnek felelnie kell arra a kérdésre, hogy miért nem teremtette meg ehhez a hátteret. Százmilliók hiányoznak az ökológiai kutatásokhoz, amiből valóban jó árvíz-megelőzési programot lehetne készíteni.
Oláh János: De milyen ökológiai kutatásokra költsük a százmilliókat? Mintha az elmúlt évszázad első felében, mondjuk az 1920-as években beszélgetnénk az ökológiáról. Szakembereink döntő többsége valóban szűken értelmezi az ökológiát. Ezen a címen a természetvédelem, botanika és zoológia problémáit veszi elő. Csak kevesen foglalkoznak az egész folyóvölgyi ökoszisztéma anyagcseréjével, beleértve az ember gazdaságát is, pedig ez az ökoszisztéma leghatékonyabb összetevője. Az ökológia a természet háztartásának a tudománya. Mindenekelőtt az embernek legyen munkája, megélhetése és biztonsága a folyóvölgyekben. Csupán tiltásokkal, a helyi közösségek ellenére még sehol sem sikerült az ember tevékenységébe és érdekeibe nem illő természeti szerkezeteket megvédeni. Még a csíkos szöcskeegeret sem! Az ember és az ökoszisztémák többi, veszélyeztetett élőlénye számára is csak akkor lesz biztonság a Tisza völgyében, ha az ökológia felvállalja az egész anyagmozgató érdekrendszer kutatását. Csak ilyen ökológia lehet partnere a mérnöknek, és segítheti az ökológus és a mérnök közötti szövetség megvalósulását az élő Tisza-táj visszaállítására. Jogosan hiányolja ezt a mérnök. Olyan ökológiakoncepció kell, amely a folyóvölgy háztartását, anyagcseréjét vizsgálja, nem csak a populációk vagy társulások szerkezetét és kölcsönhatásait, amint azt a fitoökológia vagy zooökológia teszi. Még ennél is fontosabb azonban, hogy az ökoszisztéma kiemelten vizsgálja a helyben érdekelt embert és gazdaságát. Az ökológia nem kevesebb, mint az emberrel együtt élni kényszerülő természet, valamint a természetet fogyasztó gazdaság, másképpen az erőforrás-fogyasztás háztartásának a tudománya.
Rácz Tamás (1948) táj- és kertépítő mérnök, a GATE Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének munkatársa. A Duna Kör folyórehabilitációs referense.
Magyar Nemzet: Visszahozható-e a természet és az ember békés egymás mellett élése? Jogszabályokkal aligha.
Váradi József: Az árvízvédelem állandó feladata az előírás szerinti töltéskiépítés. De ha védeni akarjuk az ártéri értékeket, szembe kell néznünk azzal, hogy az emberek röghöz kötöttek. Azok, akik kukoricát termelnek az ártérben, abból is akarnak megélni. Úgy tűnhet, hogy ez az ország érdeke is. Ugyanakkor látható, hogy az EU-csatlakozás után ez a kukorica nem lesz versenyképes, ezért a földművesnek addigra máshoz kell fognia, például valamiféle, az ökoturizmust kiszolgáló, természetmegtartó tevékenységhez, amelyet az unió is támogat.
Rácz Tamás: Nagyszerű visszahallani most a vízügytől, amit régóta mondunk. Az árvízvédelem legalább felerészben nem vízügyi, hanem tájrendezési, mezőgazdasági, agrárszerkezeti probléma is. Így születhet csak XXI. századi megoldás. Tíz éve tudják az agrár szakemberek, hogy a csatlakozás után egy-másfél millió hektárt kell kivonnunk a termelésből. Ez óriási terület, és nagy érvágást jelent a mezőgazdaságnak. A jó döntéshez tehát meg kell határozni a teljes vízgyűjtő terület agroökológiai potenciálértékét, így lehet eldönteni, hogy mezőgazdasági szempontból mely területek az értékesek. A kevésbé értékes területeket kell úgy átszervezni, hogy azok az árvízi védekezésben részt tudjanak vállalni.
Váradi József: A Vásárhelyi-terv felfogható úgy, mint mintavizsgálat az egymillió hektár kivonása előtt. Hetvenötezer hektárt kellene alkalmi tározó részére igénybe venni. Várjuk, hogy a szakemberek megmondják, mi legyen, de nem kapunk választ.
Oláh János: Az elvárás jogos. De mindkét oldalnak el kell fogadnia a folyóvízi gazdálkodás európai és amerikai tapasztalatait. Eszerint az árvízvédelemben hatékony mérnöki folyókezelés azzal, hogy nagymértékben csökkentette az ártereket, feláldozta a folyó természetes egyensúlyát. Ez több problémát okozott, mint amennyit megoldott. Az erdőirtott vízgyűjtők egyre gyakoribb áradásai kényszerítették ki az új gondolkodást, amely a folyót egységes szervezetnek tekinti, beleértve a legmeghatározóbb élő tényezőt, a gazdálkodó embert is.
képernyőidő
Durván képernyőfüggőek a gyerekek – a Bethesda figyelmeztet
