A régi Corvin

Dúlt a médiaháború a 90-es években, a Corvin Áruház éttermében meg átmeneti békék köttettek. Tucatnyi újság is készült a vendéglői asztaloknál, habzó sörök, csípős halászlevek, pikáns pájslik, omlós rántott szeletek mellett. Odajártak a firkászok, a hírhiénák, a komoly literátorok a sajtóházból, a Gyulay Pál utcai szerkesztőségekből, a rádióból, de a távolabbi redakciókból is, mert a fehér asztal mellett a háborúskodásnak is más íze volt. Idővel a szerkesztőségek kihaltak a környékről, de minden rendű és rangú újságírók még vissza-visszatértek a Corvinba jókat beszélgetni, vitázni és falatozni, mert ott mindig lelt az ember szakmabelit, s ha azt nem, hát befalt egy tárkonyos borjúnyelvlevest, vagy egy ropogós csülköt, s otthonosan érezhette magát, akár a szerkesztőségi lakában. 2000 decemberében bezárt a Corvin, azóta a zsurnaliszták az utcán találkoznak vagy sajtótájékoztatókon, s idegenkedve méregetik egymást – ez még a Corvinban sem járt, mit keres akkor a szakmában.
A régi Corvin nem szűnt meg teljesen, csak elköltözött. A Kossuth téri metróállomás melletti nagy, csúnya irodaépület hetedik emeletén rendezkedtek be a régi bútorokkal, s a lehetőségek szerint a régi szellemmel. Új hely, új vendégkör, új stratégia – mindent nem tudtak átmenteni. Természetesen megváltozott a vendéglő neve, Tér–Ház étteremre keresztelték, bár a bejáratnál csak magyaros étteremként hirdetik magukat. A helyi igényeknek megfelelően nagyon korán, délután négy óra körül van a záróra, a hét végén nem nyitnak ki. Nincs csapolt sör, a nevezetes pájsli is lekerült az étlapról, dohányozni sem szabad, ám ezzel befejeztük a negatívumok felsorolását. A jó dolgok listája – hála az égnek – terjedelmesebb.
Kezdjük a látvánnyal, ha az ember ügyesen választ asztalt, a látóterébe kerül a Parlament és a budai Vár. Lenyűgöző panoráma, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy sokkal szebb, mint egykoron a Stahly utca volt. A felszolgálás megőrizte a corvinos hagyományokat, gyors, pontos, roppant udvarias, mégis közvetlen. No és a konyha! A sokat emlegetett pájslit leszámítva, a konyha a régi. A régi törzsvendég legszívesebben minden kedves fogást végigkóstolnia, de a séf megtartotta azon szép szokását, hogy emberes adagokat porcióz a tányérra. Szinte minden étel neve gyönyörű nosztalgiákat ébreszt bennünk, nehezebb a választás, mint a kisebbségi önkormányzati szavazáskor. Van szegedi halászlé, belsőséggel – legendásan jó halászlevet főz a szakács –, az ára kifejezetten kedvező (850 forint). A Jókai-bableves sűrű, kellemesen pikáns, házilag készített csipetke dúskál benne. A tárkonyos borjúnyelvleves rendkívüli élmény, miként a vadasan elkészített vaddisznó is, munkásökölnyi nagyságú, de puha zsemlegombóccal. A csülköket a világért sem szabad kihagyni, először a ropogós sertést, Pékné módra, majd levezetésként egy zamatos borjút, a változatosság kedvéért Jóasszony módjára. Sajnos nem bírtuk mindezt végigenni, a leves utáni főételt már becsomagoltattuk, annyira jóllaktunk, de a jövőben mindent akkurátusan bepótolunk.
VELTELINI