Cseréptörés

A szeptember 22-i német választások és különösen annak nem várt kimenetele óta számos kommentárban találgatták a sajátos eredmény jelentőségét és az abból levonható tanulságokat. Szemmel láthatólag azonban számos elemző figyelmét elkerülte a választási küzdelem egyik következménye, holott az nemcsak Németország, hanem a többi európai nép számára is fontos tanulságot hordoz.
A múltban Németországot és az Egyesült Államokat Adenauer és Franz Josef Strauss személyének köszönhetően szoros barátság fűzte öszsze. Ez így volt a jelenlegi feszültségek kezdetéig, amikor is Schröder szövetségi kancellár az induló közel-keleti válságban épp az USA szócsöve volt. Akkoriban sokan, még olyanok is, akik tényleg a német–amerikai szövetség barátai, méltatlannak minősítették a kancellár túlzó, mondhatni, szolgai viselkedését. A választási küzdelem során azonban, amikor a kilátások egyre zavarosabbá váltak, és hektikus módon olyan témákat kerestek, amelyekkel megszólíthatják a választókat, a kép megváltozott. Amerika egyik követőjéből Schröder kancellár Washington egyik legelkeseredettebb kritikusává vált.
A Fehér Ház eleinte még nyugodt volt, abban reménykedett, hogy változás fog bekövetkezni. Miután azonban a berlini szavak egyre élesebbé váltak, Washington reagálása is érthető volt. Ebből feszültség keletkezett, amely az érdekek nyilvánvaló párhuzamossága miatt az alapvető hozzáállást nem fogja befolyásolni, de ennek ellenére az USA és Berlin között olyan légkört teremtett, amelyet Moszkvában és Bagdadban most elégedetten nyugtáznak.
A kommentárokban egy dologról ritkán esett szó: a gazdaság, a szociálpolitika, de még a belpolitika terén is bekövetkezett fejlődés következtében a jelentős demokratikus pártok programjai közt olyan hasonlóság jött létre, amely megnehezíti a választási küzdelmet. A nagy pártok kijelentései módfelett hasonlóak. Így egyre nehezebb olyan mintákat találni, amelyekkel még hatni lehetne a választók érzelmeire. A plakátok és a beszédek is nagyon unalmassá váltak; mindkét oldal számos jelmondata akadálytalanul felcserélhető egymásra.
Ennek során, mindenekelőtt a választási küzdelem korai szakaszaiban a külpolitikai kérdéseket zárójelbe tették. A politikusok mindig abból indultak ki, hogy a külpolitika nem érdekli az embereket. Ezt a sémát viszont szétfeszíti a német külügyminiszter személye, aki azzal az óriási előnnyel rendelkezik, hogy gyakorlatilag mindennap megjelenhet a televízió képernyőjén, adott esetben nyilatkozatokat tesz, többnyire azonban a repülőtéren üdvözli és kíséri a külföldi látogatókat. Korábban ez sokkal kevésbé volt jellemző, mert nem volt ennyi utazó államfő. A második világháború végén körülbelül negyven olyan ország létezett, amelynek valamilyen jelentősége volt a glóbuszon a világpolitika szempontjából. Az ENSZ politikájának áldásaként ezen államok száma mára 196-ra emelkedett, és ezek között sok ország rendelkezik olyan államfővel, aki előszeretettel vállalkozik nagyobb utazásokra, legfőképp azért, hogy pénzügyi támogatást szerezzen. Az ilyen látogatókat – bár ez sokszor megterhelő – a legnagyobb udvariassággal kell kezelni, mert az ENSZ-ben szavazattal rendelkeznek, ami kritikus helyzetekben hasznos lehet. A hatalom birtokosai ezen államokból pedig sokat és szívesen utaznak, különösen azért, mert sokuk helyzete egyáltalán nem biztos, és szeretnék egy kicsit a külföld áldásait élvezni bukásuk bekövetkezte előtt.
Mindez azonban azzal a következménnyel jár, hogy a külpolitika igazi problémái a belpolitikai küzdelmek során egyáltalán nem vagy csak kisebb szerepet játszanak.
A német választási küzdelem rendkívüli esetében volt egy pillanat, amikor új ötleteket és szavakat kellett keresni. Ezért érthető volt, hogy a szónokok egyéb témák hiányában a külpolitikához fordultak, a legtöbb esetben anélkül, hogy megalapozott tudásuk lett volna e téren. Éppenséggel szégyenletes volt látni, hogy a legtöbb jelölt mennyire csak az újságok legutolsó kiadásaiból veszi a jelszavait anélkül, hogy pontosan tudná, miről is van szó. Sajnos magas hivatali pozíciót betöltő politikusok esetében is volt erre példa, méghozzá olyanok esetében, akik korábban soha nem foglalkoztak külpolitikával, és ezért annak problémáit tulajdonképpen csak a választóközönségre tett lehetséges hatás szempontjából vették figyelembe.
Pontosan ez az, ami Németországban történt. Bárki, aki legalább félig-meddig járatos a világpolitikában, soha nem követte volna el azt a hibát, amit itt elkövettek. Kijelentések, mint például az éles, szinte sértő kritika az Egyesült Államokkal szemben az egyik oldalon, és a támadások, amelyeket éppen még a választási küzdelem utolsó napjaiban Washington, nevezetesen Bush elnök ellen intéztek, soha nem következtek volna be, ha az érintettek legalább félig-meddig kiismerték volna magukat a világpolitikában.
Mindenesetre jellemző, hogy Franciaországban, ahol szerencsére az ország gyakorlata az, hogy hivatásos diplomatákból lesznek a külügyminiszterek, ilyen hiba még soha nem fordult elő. Egészen más az, ha politikusok, mint ahogy az Németországban is történt, külpolitikai kijelentéseket tesznek, méghozzá olyan tapasztalatok nélkül, amelyekkel még egy pártpolitikai külügyminiszter is rendelkezik.
Így az történt, aminek történnie kellett. A szilánkok, amelyek a választási küzdelem során keletkeztek, még hosszú ideig problémát fognak jelenteni, és különösen veszélyeztetik azt a hagyományos barátságot, amely Amerika és Németország között Helmut Kohl, illetve Willy Brandt idejére nyúlik vissza. Az, hogy a jelenlegi helyzet végzetes következményekkel járhat, sajnos kézenfekvő.
Mindebből azt kellene felismerni, hogy még veszélyes időkben is a működőképes demokrácia, illetve politika érdeke az, hogy a belpolitikai vitákat az országon belül tartsák, a külpolitika terén pedig egy közös nemzeti vonalat kövessenek. Ezt annak idején, az Európai Unióról szóló tárgyalások során is meg lehetett figyelni. Akadtak országok, mint például Spanyolország vagy Magyarország, melyeknek képviselői minden esetben hazafiak és nem pártpolitikusok voltak. Franciaországban pedig megvolt az a nagy előny, hogy külügyminiszternek szinte mindig hivatásos diplomatát neveztek ki, tehát volt egy olyan terület, amelyre a pártpolitikai összetűzéseket nem lehetett kivinni. Egyébként figyelemre méltó, hogy mialatt Németország és Amerika között nagyon baráti volt a kapcsolat, addig a Franciaország és az Egyesült Államok közti viszonyt a korrekt hűvösség jellemezte. Azonban épp az elmúlt hetekben lehetett látni, hogy míg a franciák Irak kérdését nem vitték be a választási küzdelembe, addig az Németországban sajnálatos módon a német–amerikai barátság nagy hátrányára történt.
Sokat beszélnek a demokrácia reformjának szükségességéről. A reformok többségének azonban a felelős politikusok higgadt magatartásánál kell elkezdődnie. Ami Franciaországban lehetséges, annak más országokban is éppúgy elképzelhetőnek kellene lennie. A nemzetközi kapcsolatoknak ez nagy előnyére válna.

Fordította: Lipthay Erzsébet