Pár hónappal ezelőtt néztem meg a budapesti Lengyel Intézet szervezésében megvalósult Tamara de Lempicka-kiállítást. Addig nem sokat tudtam erről az art deco stílusban festő művészről, de ismertem néhány alkotását és nagyon megtetszett az erőteljes stílusa. A tablókiállításról készített beszámoló írása közben beleástam magam a XIX. század végén született Tamara élettörténetébe, és végre érteni véltem a tömegek (és a világsztárok, mint Madonna, Barbra Streisand és Jack Nicholson) lelkesedését a lengyel művésznő iránt, aki tulajdonképpen a világtörténelem legsikeresebb női festőjének tekinthető. Azonban csak a festményein keresztül – még ha lehengerlő is az erejük – nem érthetünk meg egy művészt, ezt csak sorsának és világlátásának megismerésével érhetjük el. Ezért vettem kezembe az Én, Tamara című életrajzi regényt, amit a szintén lengyel Grzegorz Musial jegyez.
Aki könnyű nyári olvasmányra számít, annak csalódnia kell. De a csalódás után azonnal érkezik a felismerés, hogy mennyit veszített volna, ha nem merül bele Lempicka életútjának mélységeibe. Az art deco királynője a regény lapjain az időben ugrálva (1898-ban született és 1980-ban hunyt el) mesél életről és szerelemről, vágyakról és szenvedélyről, művészetről és politikáról. A memoárszerűen megírt kötet igazi mestermunka.
A bensőségességet árasztó könyv, amelynek olvasása közben úgy érezhetjük, mintha Tamara legjobb barátja, rokona, olykor pszichológusa lennénk, egyben valódi korrajz is.
Megismerhetjük belőle többek között a szentpétervári nemesség fényűző életét a pusztító bolsevik forradalom előtt, majd az utána történteket, amikor a „kommunizmus sátánjai” porba taszítottak mindent, ami valaha értékes volt Oroszországban.
Eljutunk a 20-as, 30-as évek Párizsába, ahol – ki gondolta volna? – kiderül, hogy Jean Cocteau költő egy tüllszoknyában táncikáló bolond, míg André Breton író egy hithű kommunista. A kötet elemi erővel ábrázolja Párizsnak ezt a romlott, de sokak által felmagasztalt balos időszakát, amit a bolsevik Oroszországból menekülő festőnő politikailag ugyan helytelenít, mégis, miközben egyre magasabbra emelkedik karrierjének fokain, belesüllyed élvhajhász mocsarába.
Lempicka gyűlölte a kommunistákat, hiszen tudta, mire képesek, mert a saját bőrén tapasztalta az aljasságukat.
Egy helyen így fogalmaz:
Ez mind szélsőbal. Gengszterek. Sarlatánok. Dörzsöltek, bolsevikok… akik rombolják a világot. Az a céljuk, hogy a nagy semmi maradjon a végén, érted? A nihil. Az üresség emberei.
Érezhető a felindultsága, ő katolikus neveltetést kapott, hiszi, hogy Istentől való a tehetsége, mint megannyi korábbi nagy művésznek. Felidézi nagyanyja szavait, aki Michelangelo Dávid-szobra előtt fogalmazza meg az élet egyik nagy igazságát:
Így alkottak a művészek, amikor még hittek Istenben. Lelket tudtak lehelni a kőbe.
Mi ez, ha nem színtiszta misztikum?
Tamara de Lempicka a Fiumét elrabló Gabriele D’Annunziót is megbüntette
Lempicka élete valódi hullámvasút. A hívő, nemesi családból származó fiatal lengyel művésznőt sárba tapossák a kommunisták, előlük menekülve jut el abba a Párizsba, amit azonban teljesen felforgattak a baloldali eszmék. Mint írja:
Ebben az áporodott ketrecben, mint egy boszorkány retortájában, erjed buzogva az a tinktúra, amelyet az emberiségnek akartak adagolni ezek a felforgatók; újabb nemzedéknyi hibát, álmot, öngyilkosságot és kétségbeesést. Ezt mondták a kokain hatása alatt csillogó szemek, a létmódjuk, amelyben szorongás keveredett agresszióval.
Mindezek ellenére az olykor ellenséges közegben is sikerült talpon maradnia.
A regény természetesen nem csak politikáról és művészetről szól, van benne szerelem, vágy és szenvedés, sok-sok helytállás, életbölcsességek és vicces történetek. Lapról lapra haladva egyre jobban megkedveljük hősnőnket, olyanná válik, mint egy nagyon sokat látott és tapasztalt kedves rokon, akinek isszuk minden szavát. Olykor úgy érezhetjük, a végletekig lecsupaszítja előttünk a lelkét, érezzük keze remegését, és könnyek gyűlnek a mi szemünkbe is. Még azt is elnézzük neki, hogy Párizsban élte a bohémok léha életét, miközben egyengette karrierjét.
Lehet-e haragudni valakire, aki olyanokat tesz helyre végtelen igazságérzetében, mint Pablo Picasso, Marlene Dietrich, Jean Cocteau, André Breton vagy éppen Gabriele D’Annunzio (a magyar Fiumét elrabló megalomán olasz költőt Lempicka egyszerűen ágyékon rúgta).
Az elhivatott művésznőnek sok öröm és még több bánat jutott osztályrészéül. Olykor úgy tűnik, Istennek is hátat fordít. Életének végéhez közeledve azonban számot vetett tetteivel:
Én pedig még mindig nem tudom, hogy a tehetségem, az egész életem – Isten birodalma volt? Vagy a sátáné? Ez az a kérdés, amit annak idején Párizsban – nem pont ezekkel a szavakkal – dühösen nekem szegezett a húgom, Adrienne. És a mai napig ezzel birkózom – mert nélküled, Uram, nem tudok választ adni rá. Hozzád pedig, Uram – nem jutok el. Legalább azt vedd figyelembe, hogy megkérdeztem.
Tamara de Lempicka rettegett a középszerűségtől, egész életében azért küzdött, hogy kiemelkedőt alkosson, reményei szerint Isten segítségével. Úgy gondolta, hogy legyen valami csodálatosan jó, vagy csodálatosan rossz,
de legyen csodálatos. Vagy rettenetes. De soha, soha az életben ne legyen a mind közül legvisszataszítóbb: »a középosztály jó ízlése!«.
Élete és halála (kérésére a mexikói El Popo vulkánba szórták hamvait), sőt a róla írt kötet elkerülte a középszerűség átkát, rossz se lett, inkább magával ragadó és letehetetlen. Azt mondják, aki egyszer látta Párizst, az nem felejti. Ilyen ez a kötet is: zsigerekig hatol, és eléri, hogy soha ne feledjük.
