Szobor a bozótban

Sorkifaludon vasárnaptól minden maradt a régiben: a Vas megyei településen ugyanis egyetlen jelölt sem indult a helyhatósági választáson.

Választás volt, mert a megyei önkormányzat jelöltjeire szavaztunk – próbálkozik a falu becsületének megmentésével Nemes Lajos – egyelőre még – polgármester, aki hiába szabadulna a megtisztelő címtől, az érdeklődés hiányában elmaradt szavazás miatt még fél évig hivatalban marad. Hat hónap múlva pedig történelmet írhat a falu, ha ugyanis Sorkifalud közélete megőrzi jelen állapotát, akkor az időközi helyhatósági választás is kudarcba fullad. Magyarázza is a körjegyző, hogy Magyarországon ilyen még nem volt, és mert a vonatkozó jogszabályok sem egyértelműek, számára is homályos Sorkifalud jövője.
– De nincs komoly baj – teszi rögvest hozzá Horváth Zoltán, és jogi eszmefuttatásba kezd. Nincs mit tenni, elfogadjuk a szakértői véleményt, miszerint semmi vész.
– Tényleg minden rendben van – mondja Nemes Lajos is, hozzátéve, hogy mindeddig teljes egyetértésben dolgozott a képviselő-testületet alkotó hét plusz egy fő, ráadásul 1998-ban öten szálltak küzdelembe a polgármesteri székért.
Ettől aztán végképp rejtélyessé válik a helyzet. Csöndben szürcsöljük a forró kávét, azon merengve, hogy vajon milyen események történhettek az elmúlt négy esztendőben, amelyek Sorkifalud aktív és inaktív politikusait egyöntetű semmittevésre késztették. Így legalább jut idő a polgármesteri falat díszítő csoportkép részletesebb elemzésére: Sorkifalud nemrég megszerezte a legerősebb falu elismerést, ezen dicsőséges napon készült a mackóba öltözött boldog falusiakat megörökítő fénykép.
Egységben az erő. De most akkor van egység, vagy nincs? Tanácstalanságunkat látva a falu első embere végre elárulja visszavonulásának okát.
– Elfáradtam. A kezdetektől én vagyok itt a polgármester, sőt már a rendszerváltást megelőző évben is megbízott tanácselnökként munkálkodtam. Ideje átadni a helyemet.
A megvalósításhoz már csak az utód hiányzik. S hogy miért nincs? Nemes Lajos szerint ennek egyszerű okai vannak.
– Eddig mindig megszerveztük a szavazást. Vagyis együtt indultunk. Most azonban, hogy én nem indultam, a szervezés is elmaradt. Pedig az ajánlószelvényeket öszszegyűjtöttem, hogy ha úgy alakul, akkor beadom őket, és jelöltetem magam önkormányzati képviselőnek, mert azt nem szerettem volna, ha a falunak miattam keletkezik kára. De hiába ültem itt az utolsó jelölési napon délután négy óráig, nem jött senki. Lehetett erre számítani, mert több képviselőtársam kijelentette, hogy csak akkor indul a választáson, ha én leszek a polgármester. Most csináljuk tovább fél évig. Aztán nem tudom, mi lesz. Ilyesmire nincs felkészülve a közigazgatás.
Kilépünk az irodából, és rövid falunéző sétára indulunk. Gépkocsival. Sorkifaludnak ugyanis nemcsak a közigazgatási helyzete, hanem a településszerkezete is egyedülálló: 1938-ban Dömötöri, Sorkifalud, Szentléránt és Taródháza egyesítésével hozták létre a hétszáz lakosú települést, amelynek két vége között közel négy kilométernyi a távolság.
Taródháza az egyik vég. Errefelé leginkább csak véletlenül vetődik az ember, mert itt – a termelőszövetkezet egykori szolgálati házában – mindössze egyetlen család él. Pedig a látnivalók többsége Taródházán található.
Itt van mindjárt a barokk Nádasdy-kastély, amelyet 1989-ben majdnem lebontottak, mert egy adminisztrációs tévedés miatt lefelejtették a műemléki listáról. Nagy kár lett volna érte. Az ötvenes években iskola működött a falak között, aztán a szebb napokat látott helyiségeket 1989-ig, a bontási árverés meghirdetéséig raktárként hasznosították.
– Tíz esztendeje folyik a felújítás. Restaurátorokból álló befektetői csoport végzi a munkálatokat, és ha majd végeznek, talán vendégházként akarják hasznosítani a kastélyt. Remélhetőleg ezzel föllendítik az idegenforgalmunkat – mutatja a polgármester nem titkolt büszkeséggel a helyrehozott boltíveket s a megcsonkított terasz újrakovácsolt díszkorlátját.
– A tsz gépudvarával viszont lesz egy kis gond, mert hát nemcsak hogy nem szép látvány, de csökkenti is az épület értékét – mutat immár minden büszkeség nélkül a gondozatlan, elgazosodott park túlsó oldalára, ahol bádogépületek, rozsdásodó munkagépek és szerteszét szórt traktorgumik hevernek.
A főkaputól nem messze áll a szintén XVII. századi és szintén barokk Mária-szobor. A műalkotás a nagy pestisjárvány áldozatainak emlékére készült, és arról nevezetes, hogy csak néhány éve fedezték föl és állították helyre, korábban ugyanis teljesen benőtte a bozót. A rejtőzködő Mária-szoborral azonban még nem ér véget a látnivalók sora, mert a falu legismertebb szülöttének, Inkey Bélának, a magyar agrogeológia megalapozójának s a mexikói vulkánok jeles szakértőjének is Taródházán található a végső nyughelye.
Az egyik végből a másik végbe, azaz Taródházáról Sorkifaludra földút vezet, mely a szentléránti vasútállomást is érinti. Ami újabb nevezetesség – tudjuk meg Nemes Lajostól –, mert a falu hétszázas lélekszáma ellenére két üzemelő vasúti megállóhellyel is rendelkezik.
– A Magyar Államvasutak is belátta, hogy a mi távolságainkat nem lehet csak úgy gyalogyszerrel leküzdeni. A támogatások odaítélésekor azonban kevesebb az illetékesek együttérzése, pedig könyű megérteni, hogy ilyen temérdek utat segítség nélkül lehetetlen közművesíteni – avat be a faluvezetés rejtelmeibe túravezetőnk, megemlítve, hogy amilyen keskenyek az utak, egyébként sem tudnának két-három csövet lefektetni. Ebből mindjárt kapunk is némi ízelítőt, mert a szemből érkező mezőgazdasági munkagép elől önvédelmi okok miatt a mezőre menekülünk.
Aztán elsuhanunk néhány fél- és szerkezetkész ház, illetve számos takaros porta mellett, majd az általános iskola vadonatúj tömbje előtt is, hogy némi kanyargás után visszatérjünk a polgármesteri hivatal elé. És ha már itt vagyunk, újra föltesszük a kérdést, hogy tulajdonképpen mi a baj Sorkifaluddal…?
– Nemcsak az iskolánk, hanem az óvodánk is kiváló. Orvosi központja vagyunk a térségnek, de a védőnői rendelő és a körjegyzőségi is nálunk működik. Egy fillér adósságunk nincs. Regisztrált munkanélkülink sincs. Rendőrünk viszont van, akinek ugyan nem sok dolga akad helyben, mégis megnyugtató a jelenléte. Az utóbbi időben megindultak a magánépítkezések, mert nemhogy elköltöznének innen az emberek, hanem még vissza is térnek. Rendes népek élnek errefelé, mert ha egy kicsit dolgozni kell a faluért, hát nem csak azok jönnek, akiknek szólunk – sorolja Nemes Lajos. – Amikor kiderült, hogy nem indulunk a választáson, akkor a helybéliek azt mondták, viccelünk. Azt viszont nem tudják, hogy milyen szerény lehetőségekkel kellett az elmúlt tizenkét évben gazdálkodnunk. Mert hiába pályáztunk, megelőztek bennünket a nagyobb települések, az állami támogatás pedig a szinten maradáshoz sem elég. A képviselőtársaimnak is abból lett elegük, hogy a semmiből kell építkezni.
Búcsúzóul a körjegyző elárulja, hogy amíg mi a falut jártuk, végiggondolta a dolgokat, és szerinte a polgármesternek meg kell mérettetnie magát az időközi választáson.
– Másként nem is lehet, ugye, Lajos? – fordul határozottan jelöltjéhez, ám a fölvetésre csak egy szomorkás mosoly a válasz.