A debreceni munkástanácsok november 2-án úgy döntöttek, hogy hétfőn, azaz november 5-én felveszik a munkát. A város és az alig több mint tíz nap alatt megalakított közhatalmi szervek örömmámorban úsztak, hiszen úgy tűnt, minden a legjobban alakul.
Mervó Zoltán, a Debreceni Munkástanács ügyvezető elnökségének egyik tagja ágyúlövésekre riadt Hadházi utcai lakásában. November 4. volt, hajnal 4 óra, 1956-ot írtak. A macskaköves úton vonuló szovjet tankok zajában az orvosi műszergyári mérnök bekapcsolta a rádiót, s Nagy Imre beszédéből kiderült: az idegen csapatok nem csak a cívis várost szállták meg, Budapest is ostrom alatt áll. – Nagy Imre rádióbeszéde után begyalogoltam az Orvosi Műszergyárba. A gyár közelében a Nagyállomás előtti óriási tér szürke volt a rengeteg szovjet katonától. A gyárőrség parancsnokával, aki később párttitkár lett, elmentem az őrhelyekre. Az egyik őr az ablaknál állt, vállán puskával. Rászóltam, jöjjön onnét, mert az oroszok meglátják és idelőnek. Ezt a kis esetet aztán a gyárőrség egykori parancsnoka a büntetőperem során úgy aposztrofálta, hogy utasítást adtam az őrnek, ha erre jönnek az oroszok, lőjön közéjük. Szerencsémre az őr nem erősítette meg ezt a vallomást: a tárgyaláson az én ténylegesen elhangzott szavaimat idézte – emlékezik vissza az egykori orvosi műszergyári mérnök. – A november 4-ét követő napokban nem erőszakoskodtak a szovjetek, és az ő segítségükkel újra hatalomra kerülő kommunisták sem, de el akarták érni, hogy az üzemek mihamarabb vegyék fel a munkát. A követelések azonban nem találtak meghallgatásra: olyannyira nem, hogy november 14-én a debreceni munkástanácsok képviseletében huszonöten Kádár Jánoshoz indultunk tárgyalni saját követeléseink érvényesítése érdekében. E követelések között a szovjet csapatok azonnali kiadása mellett a sztrájkjog biztosítása és a munkástanácsok hatalomból való részesítése is szerepelt. Kádár éppen a pécsi bányászokkal volt elfoglalva, így Marosán György fogadott bennünket, és régi debreceni munkás voltát is felemlegetve fenyegetőzött.
Marosán nem tréfált, szavait a debreceni szovjet parancsnok ordítva ismételte. Nem volt mit tenni, november 16-án a debreceni üzemek felvették a munkát. Még egy fellángolás azonban volt: a december 8-i sátoraljaújhelyi sortűz után Debrecenben minden üzem leállt, a városban minden üzlet zárva tartott. – A hatalom mindent megtett a szrájk meghiúsítása érdekében – emlékezik Mervó Zoltán.
– Debrecen utolsóként hajolt meg, és elsőként hozott áldozatot a forradalom oltárán – mondja Székelyhidi Ágoston, a debreceni egyetemisták akkori szóvivője. – Október 23-án a délutáni órákban, Budapesten még éppenhogy megkezdődtek az események, Debrecenben viszont már eldördültek az első puskalövések. A vagongyár felé tartó tömegben valaki elterjesztette, hogy a forradalom helyi vezetői közül sokat elfogtak, és fogva tartanak a rendőrség és az ÁVH közös épületében. Ekkor körbevettük a házat, hogy megpróbáljuk kiszabadítani őket. Az ÁVH-sok ekkor mindhárom kapunál tüzet nyitottak, és mindhárom kapunál emberéletet is követeltek a puskagolyók. Három ember halt meg, harmincan megsebesültek.
Az eldördült lövések nem állították meg a forradalmat: október 24-ről 25-re felállt a Forradalmi Bizottmány, s október végére Hajdú-Bihar megye mintegy negyven településén sikerült megszervezni ezeket a közhatalom-gyakorló szerveket. Újjáalakultak a pártok is, a forradalmi bizottmányokban azonban nem volt szavuk. Egyre világosabbá vált, hogy a forradalom túlmutat a szocializmus megreformálásán: az emberek demokráciát és függetlenséget akarnak. Ezt fogalmazta meg október 31-én Nagy Imre is, miközben Győrben üléseztek a forradalmi bizottmányok. „Mi a magyar belügyekbe nem tűrünk semmiféle beleavatkozást, mi az egyenjogúság, a szuverenitás, a nemzeti függetlenség alapján állunk. Nyugati demokráciaként független nemzeti politikával, más államok belügyeibe való beavatkozás nélkül óhajtunk intézkedni.” Ez azonban, tudjuk, csak jámbor óhaj maradt, szemben a kemény tényekkel, amiről mások mellett Székhelyhidi Ágoston október 30-i, külügyminiszternek küldött üzenete is tanúskodik: „Nyíregyházán minden utca tömve van szovjet tankokkal. Vásárosnamény térségében szovjet légelhárító egységek ássák be magukat. Hármas-négyes sorokban állnak az utcán, hogy Budapest felé induljanak. A Forradalmi Bizottmány Debrecen város és egész Hajdú megye nevében azonnal hatásos tiltakozást kér a Szovjetunió kormányánál és az ENSZ-nél. … A vasutasok készen állnak arra, hogy a pályatestet mindenütt felszedjék, hogy megakadályozzák a katonavonatok közlekedését. A Forradalmi Bizottmány kéri a külügyminisztert, hogy a megtett intézkedésekről őt sürgősen értesítse.” Értesítés helyett azonban tankok jöttek november 4-én hajnalban.
*
Az ’56-os Magyarok Világtanácsa ma, az 1956-os forradalom leverésének évfordulóján demonstrációval fejezi be Kossuth téri őrállását a demokratikus államélet tisztaságának megőrzéséért. Ábrahám Dezső közlése szerint az ’56-os díszzászlót körbeviszik az országban egy-egy emlékhelyre ellátogatva, hogy így emlékeztessenek „a kommunisták által elkövetett szörnyűségekre”. A főtitkár szerint ma a zsarnokság ellen, a függetlenségért és a szabadságért kell harcolni, de fegyver nélkül, békés eszközökkel.
origo.hu
Hogyan lett az energiából fegyver a nagyhatalmak kezében?
