Lengyelországban, a Wielkopolska régió General Dezydery Chłapowski Tájvédelmi Parkjában különleges régészeti felfedezés történt. A feltárt építmények a tölcséres szájú edénykultúra (Trichterbecherkultur, TRB) alkotásai. Építésük több mint fél évezreddel megelőzi az egyiptomi piramisokat.
A nagybányai lelet a közelmúltban két új sírhellyel bővült. Artur Golis, a Poznańi Adam Mickiewicz Egyetem régésze hosszúkás sírhalmokat azonosított a táj vizsgálata során. A feltárások során kerámiatöredékeket, tűznyomokat és emberi csontokat találtak. Ez megerősítette: temetkezési célokat szolgáltak.
A „lengyel piramisok” felépítése és elnevezése
A helyi népnyelv a sírhalmokat „lengyel piramisoknak” vagy „óriáságyaknak” nevezi. Ezeket Kujawy-típusú síroknak is hívják. Némelyikük meghaladhatja a 150 méteres hosszúságot, a most felfedezettek körülbelül százméteresek.
Az építményeket földből és kőből alakították ki. Bár szerkezetük eltér a klasszikus piramisformától, alapvető funkciójuk hasonló: jelentős személyek temetkezési helyei és társadalmi státuszuk szimbólumai.
A tölcséres szájú edénykultúra Kr. e. 4000 és 2800 között virágzott Közép- és Észak-Európában. Nevét jellegzetes kerámiáiról kapta. A közösségek állandó falvakban éltek, földművelést és állattenyésztést folytattak, és a kontinens első monumentális temetkezési helyeit hozták létre.
E kultúra különös jelentőséget tulajdonított a halottak közösségi eltemetésének. A sírok nemcsak temetkezési funkcióval bírtak, hanem társadalmi, vallási és szimbolikus jelentőségük is volt. Dániától Németországon át Lengyelországig számos ilyen föld- és kősírhalom található.
A megalitikus hagyomány Lengyelországban
Rafał Gawałkiewicz kutatásai szerint a lengyelországi sírhalmok építésének hagyománya a neolitikumtól napjainkig ível. A sírhalmok nemcsak temetkezési, hanem területi és szakrális funkciót is betöltöttek. Egyes halmok csillagászati tájolásúak voltak, ami fejlett környezeti ismereteket sejtet.
A krakkói Krakus és Wanda halmok, vagy a Kujawy térség emlékei szintén e hagyomány részei. Többségük hosszúkás vagy csonka kúp alakú, és gyakran természetes magaslatokra épültek, hogy uralják a tájat.
Bár történelmi és régészeti értékük óriási, számos ilyen sírhalom veszélyben van. A mezőgazdasági művelés, a természetes erózió és az elhanyagoltság több lelőhelyet is fenyeget. Gawałkiewicz szerint Lengyelországban több mint ezer sírhalmot tartanak nyilván, de a tényleges szám akár kétszer ennyi is lehet.
A megőrzéshez elengedhetetlen a pontos feltérképezés, háromdimenziós dokumentálás és adatbázisok kialakítása. A régészeti helyszínek turisztikai és oktatási integrációja segítheti a társadalmi tudatosságot és az örökség védelmét.
Szimbolika és kulturális örökség
A „piramis” szó használata provokatív lehet, de helytálló: ezek az építmények ugyanúgy kiemelkedő személyek sírjai és a közösségi erőfeszítés szimbólumai voltak. A lengyel sírhalmok azonban nemcsak halotti emlékművek, hanem a táj részei is.
Funkciójuk túlmutat a temetkezésen. Területi tájékozódási pontként is szolgáltak, valamint az élők és holtak közti kapcsolatot, a közösségi identitást fejezték ki. A sírhalom egyszerre volt emlék, határjel, spirituális központ és társadalmi önkép.
A Wielkopolskában feltárt sírhalmok Kr. e. 3500 körül keletkeztek, ezzel megelőzik a gízai Nagy Piramist, amely Kr. e. 2600 körül épült. A „lengyel piramisok” így nemcsak idősebbek, hanem a neolitikus közösségek fejlett társadalmi struktúráiról is tanúskodnak.
A tölcséres szájú edénykultúra hagyatéka ezekben az emlékekben él tovább. A halmok nem csupán ősi temetkezési helyek, hanem az európai civilizáció kezdeteinek lenyomatai. E felfedezések újraírják Közép-Európa történelmét – és Lengyelországot a megalitikus kultúrák bölcsőjévé teszik.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.
