Nagyhatalmak bűvkörében

Lehetetlen elégszer hangsúlyozni, hogy sosem volt könynyű dolog önálló, gerinces diplomáciát folytatni a Kárpát-medencéből. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy ez csak ritkán sikerült a magyarországi elitnek. Inkább csábult el egyéni érdektől vezéreltetve, vagy hozott döntést tehetségtelensége szemellenzője mögött, nagyhatalmi érdekeket – többször önként és dalolva, nem feltétlenül kényszerből – kiszolgálva.
Hogy nem fölösleges ennek felemlegetése, annak okát Medgyessy Péter miniszterelnök készülő washingtoni útja szolgáltatja, melynek előkészületeihez avítt zenekar húzta a vészjósló nótát. Ha csak a személyi tényezőt vesszük figyelembe, már akkor sem lehetünk nyugodtak a tárgyalások kimenetelét illetően. A jelenlegi kormányfő ugyanis a magyarországi elit olyan korszakának örököse, amelynek az önálló döntéshozatal (és ez az ő generációs tragédiájuk) nem lehetett, vagy inkább nem volt a sajátja. Akkoriban Moszkvára tapadtak a szemek, s ez a rezsim életre szóló reflexeket nevelt ki híveiben.
Noha Washington más világ, mint a Medgyessy-féle elitgeneráció vadkeleti neveldéje, nagyhatalmi mohóságban – főként az utóbbi időben – immár nem utasítja vissza a klasszikus birodalmak örökségét. A meghajlók ajánlkozását elfogadja, a gyengébb idegzetű és morálú partnerektől pedig blöffökkel képes még többet is kicsikarni. Amennyiben Medgyessy Washingtonban megegyezik a svéd, és így mellesleg európai Gripen vadászgépek bérleti szerződésének törléséről, akkor nem használta ki az Amerika demokratizmusában rejlő lehetőségeket. Azt, hogy nekik lehet nemet is mondani – legfeljebb nem érdemes. Amennyiben enged a globális katonai részvétellel kapcsolatos követeléseknek, ahelyett, hogy Magyarország fokozott regionális – azaz balkáni – szerepvállalásáról biztosítaná az amerikaiakat, akkor pontosan ugyanazon az úton jár, amelyen ez az ország annak idején nagyhatalmi intervenciókhoz asszisztált – tragikus következményekkel saját polgáraira nézve.
Másfelől – aktuálpolitikai szemszögből – nagyon is érthető a szocialisták washingtoni igyekezete. Ígéretkampányuk fontos eleme volt az „Orbán-kormány által okozott külpolitikai károk” helyrehozatala, s ezért nem haboztak irreális ígéreteket tenni a külföldi – így amerikai – befektetőknek, külképviseleteknek, sikerrel aláásva jobboldali ellenfeleik pozícióját. Kovács László rendszeres, Nancy Brinker nagykövet asszonynál tett látogatásai és hosszas megbeszélései sem szólhatnak másról, mint ígéretekről. Ígéretekről, melyek rövid távon az adófizetők sok tíz- és százmilliárdjába, hosszú távon pedig a magyar vállalkozói réteg megerősödésének, az Orbán-kormány által építeni kezdett önálló magyar gazdasági identitás kialakításának elodázásába kerülhet.
Annál persze, hogy a hazai jobboldal letargiába essen, Mohácsot és egyéb nemzeti vesztőhelyeket emlegessen az elveszett lehetőséget látva, alighanem minden jobb. Inkább le kell vonni az egyszerű külpolitikai tanulságokat, melynek lényege úgy hangzik, hogy a nemzeti érdekeket alapul vevő kompromisszumokat igenis lehet kötni nagyhatalmakkal, feltéve, hogy a kapcsolatok partnerségen és kölcsönös tiszteleten nyugodnak, melyre mellesleg a jelenlegi világpolitikai helyzetben van lehetőség. A hajlongás és ígérgetés még mélyebb hajlongást és még nagyobb ígéreteket szül, s ez előbb-utóbb nemcsak az országra üt vissza, hanem a hajlongókra és az ígérgetőkre is.