Az utóbbi másfél évtizedben ön szinte minden energiájával a Lubjanka titkainak feltárásán munkálkodott. Milyen érzés volt ezek után, hogy néhány hete felvetődött Moszkvában az egykor innen, a Lubjanka elől fürkésző szemét a városra vető Dzerzsinszkij-szobor viszszaállításának ötlete? Ez arról árulkodik, hogy Oroszországban sem könnyű a szakítás a múlttal.
– Egyszerűen szörnyű, hogy egy ország, amely átélte a terrort, ismételten emlékművet akar állítani a kegyetlen elnyomásnak! Feliksz Dzerzsinszkij ugyanis véleményem szerint vitán felül terrorista volt, a mégoly magasztos cél sem szentesítheti ugyanis az eszközt, milliók elpusztítását. Egy ilyen lépés egyértelműen visszatérés lenne a totalitárius múlthoz, azt igazolná, hogy nem tartottunk bűnbánatot, és nem vontuk le a történelem tanulságait. Megbuktunk, és kénytelenek vagyunk osztályt ismételni.
– Lehet, hogy csak ki kell várni mindennek az idejét, hiszen a társadalom lassan alakul át. Az ilyen ötletekre fogékony „homo sovieticus” eltűnéséhez is kell még legalább egy generáció.
– Sokat változott nálunk is a társadalom, tiszta formájában már a szovjet embertípus sem létezik, bár nyomaiban fellelhető. Így tetten érhető abban, hogy széles körökben továbbra is erős a félelem az újtól, az idegentől, érezhető a xenofóbia. Mindezeket a jelenségeket a zárt szovjet társadalom szülte, az emberek megszokták, hogy ami ezen kívül van, az rossz. E múlt öröksége a birodalmi önteltség is, bár ez ma egyre inkább Amerikára száll át. S hogy ez mennyire veszélyes tulajdonság, azt mi már nagyon jól tudjuk. Nem kért ugyanis ebből senki, mindez a fejünkre hullott vissza.
– Eltekintve e durva felvetéstől – „Vas Feliksz” szobra visszaállításának ötletétől –, általában is szembetűnően erős még a nosztalgia a szovjet időszak iránt. A társadalom tehetetlenségén, változásának lassúságán kívül mivel magyarázza ezt?
– A történelmi emlékezethiány és a büntetés nélkül maradt bűn betegsége gyötör bennünket. Nem zajlott le bennünk a megtisztulás, a megbánás, és nem is értettük meg igazán mindazt, ami történt. Alig pillantottunk bele a múlt mély kútjába, elszörnyülködtünk, és jobbnak találtuk nem gondolkodni rajta. Elveszítettük az emlékezetünket, s a múlt lenyel bennünket. Folyamatosan kísért, s mi nem vagyunk immunisak vele szemben. A probléma az, hogy így elveszíthetjük, elronthatjuk a jelent is.
– Úgy látszik, ez a posztkommunista országok általános betegsége, hiszen Magyarország is mintha amnéziában szenvedne, vagy nem akar tudomást venni a tovább élő múltról.
– A rendszerváltáskor két feladat állt előttünk: megszabadulni valamitől, illetve szabaddá tenni magunkat az új számára. Az első akadályt leküzdöttük, megszabadultunk a totalitárius rendszertől. A tagadásban egységesek voltunk, ez egybeforrasztott bennünket. Ezután azonban mindenki másfelé indult, az építés megosztott bennünket. Azt gondoltuk, csoda történik, eldobjuk a láncainkat, és szabadok leszünk. A felszínes szabadság azonban kevés, belülről kell magunkat szabaddá tennünk az új befogadására, az alkotásra. Erre egyelőre nem vagyunk képesek. Persze ettől nem kell kétségbeesni, pánikolni, amint az gyakran előfordul velünk. A peresztrojka eufóriája után jöttek a demokrácia szürke hétköznapjai, velük a kiábrándulás. A lángolás, a lelkesedés évei után eluralkodott az embereken az apátia, a politika iránti közömbösség.
– A homo sovieticust érezhetően készületlenül érte a találkozás a szabadsággal. Az alávetettség megszűnt, ám e létforma elképesztően mély gyökereket vert a köztudatban, mindannyiunknak magunkban kell leszámolnunk vele. Ha viszont a peresztrojka éveit nézzük, az is nyilvánvaló, hogy a hatalom sem volt képes a változások levezénylésére. A legendás orosz trojka vaktában robogott.
– Gorbacsovot annak idején új hősként üdvözöltük, ma azonban már világosan látjuk a hibáit, amelyek miatt nem tudta végigvinni, amit elkezdett. Az történt vele, ami az orosz vezetők többségével. Ő is lemaradt a történelemről. Az orosz trojka így őt is ledobta, ekkor Jelcin kapta el a gyeplőt, akin szintén átgázolt az idő. Most megint új kocsis ül a bakon, aki keményen próbálja fogni a lovakat. A peresztrojka azonban mindezek mellett igazi történelmi esélyt adott arra, hogy megváltoztassuk, a korhoz igazítsuk életünket. Addig én is dokumentarista prózát, állatokról szóló elbeszéléseket írtam, majd megmártóztam kissé az undergroundban, s távol a párttól, a hatalomtól főként az asztalfióknak gyártottam a verseket. Akkor azonban én is lehetőséget kaptam a történelemtől, hogy a magam módján előbbre vigyem az emberiség sorsát.
– Rémes dolgokba ásta bele magát. Éveken át küzdött, hogy nyissák meg a levéltárakat, harcolt a megtorlás áldozatainak rehabilitálásáért, majd amikor feltárult a titkok kapuja, a KGB addig hozzáférhetetlen archívumaiban kutatott. Mi vitte erre a maga idejében nem mindennapi útra?
– Ebben a munkában számomra nem a történelem, a KGB volt az igazán fontos, hanem az orosz szó, az orosz klasszikus irodalom, amelyre méltán lehet büszke ez az ország. Minden népnek megvan a maga zsenialitása, és az orosz minden másnál jobban kiteljesíti magát a szóban, az irodalomban. Számomra ez volt a fontos: ebből feltárni, megőrizni valamit. A szovjet időszakban mintegy háromezer írót ért megtorlás, közülük hozzávetőleg ezerötszázat kivégeztek. A Lubjankában összegyűjtött anyag is az orosz irodalom gazdagságát bizonyítja. Íróinkat kínozták, kivégezték, mégis, ilyen körülmények között is tömegével születtek az örökbecsű művek. Újra és újra elcsodálkozom hát népünk belső nagyságán: 15 éve nem írok már a jegesmedvékről, mert tudom, hogy fontosabb dolgom van ennél. Ez a feladat oly nagy, hogy egyszerűen beszippantott, magával rántott. Az első kötetben Babeltől Bulgakovon át Pilnyakig nyolc XX. századi orosz írónak a Lubjankában őrzött aktáit dolgoztam fel. A második főként az orosz „ezüstkor” szerzőinek, Belijnek, Cvetajevának, Volosinnak a sorsával foglalkozik, a készülő harmadikban pedig még tovább megyek. Egyre újabb és újabb nevekre bukkanok, s úgy gondolom, ha már őket nem lehetett, akkor legalább az alkotásaikat mentsük meg. Az író számára ugyanis a fizikai létnél is fontosabb a mű, a szó.
– A repressziónak nagyon sok formája van, s a szovjet rendszer élt is ezek széles skálájával. Az ön által kutatott dokumentumokból kirajzolódik az is, hogy sokan még így is meg tudták őrizni belső szabadságukat. Hogyan, milyen áron?
– Voltak olyan írók az elmúlt században is, akik ki tudták teljesíteni önmagukat. Igaz, nagyon drágán fizettek ezért. Mihail Bulgakov például azt írja elkobozott feljegyzéseiben, hogy Oroszországban hősnek kell lennie annak, aki író akar lenni. Önmagát nem tartja hősnek. Én viszont úgy gondolom, hogy az volt. Aki ugyanis olyan örökbecsű műveket hagyott hátra ebből az embertelen korból, mint A Mester és Margarita vagy a Kutyaszív, az igenis hős. Főleg akkor, ha mint kiderült, állandó rettegésben élt. Félt, hogy a barátaihoz hasonlóan őt is letartóztatják. Állandó nyomás nehezedett rá, be-bekísérték a Lubjankába. Vagy vegyük Andrej Platonovot, akinek elkobozták a kéziratait, letartóztatták a fiát, mégis írt tovább. Marina Cvetajeva is inkább maga ment volna a börtönbe, helyette azonban kegyetlen módon a férjét és a lányát vitték oda. Számára ez kibírhatatlan szenvedés volt, fel is akasztotta magát, de ne felejtsük, hogy azt a kötelet a rendszer tette a nyakára. Ezek az emberek azonban ilyen körülmények között is képesek voltak alkotni, mert a tehetség természete a belső szabadság, a függetlenség. A művész számára ez a legfontosabb. Így a represszió válfajai közé sorolhatjuk azt is, hogy sokan a fizikai túlélés reményében önként taposták el önmagukban ezt a szabadságot. Kaptak kitüntetéseket, díjakat, de a művész meghalt bennük.
– Máig sok a találgatás Szergej Jeszenyin titokzatos öngyilkossága körül is. Ezzel kapcsolatban talált valamilyen anyagot a Lubjankában?
– Formálisan őt nem sorolják a megtorlások áldozatai közé. Öngyilkos lett, de a haláláról valóban sok legenda kering. Egyesek szerint személyesen Trockij, mások szerint a GPU utasítására ölték meg. Jeszenyint valóban négyszer is bevitték a Lubjankába, de általában hétköznapi ügyek miatt, így például huliganizmusért. Én azt hiszem, a forradalom lendületének megtörésével sokakhoz hasonlóan kifulladt, és egyedül érezte magát, látva, hogy ismét gazemberek kerültek a hatalomba. Azt hiszem, elhatalmasodó alkoholizmusa is összefügg mindezzel. Nem békélt meg a történtekkel, s a halála elkeseredett kiáltás volt. Hasonló módon elfásult a terror fokozódásával, s kiürült, mint a költő Blok is. Rendkívül érdekes a Jeszenyint a halála után ért megtorlás. Köteteit egy idő után nem adták ki, családját meghurcolták. Fiát, aki kiállt apja költői zsenialitása mellett, s elutasította, hogy huligánnak bélyegezzék, kivégezték, nővérét a gulágra vitték.
– Mint mondta, az elhallgattatott szó feltámasztása inspirálta kitartó kutatásait. A szó Oroszországban mindig különleges szerepet játszott, még ha a represszió éveiben el is halkult.
– Oroszország múltjában a kimondott és leírt szónak mindig is megkülönböztetett szerepe volt. A röghöz kötöttség éveiben éppúgy, mint a lényegében röghöz kötöttséggel járó szovjet korszakban. Az irodalmat Alekszandr Herzen „második kormányzatnak”, tényleges hatalomnak nevezte. Az irodalom világa nálunk egyfajta parlamentet jelentett a társadalom számára, olyan intézményt, amely – a közgondolkodás és az igazság szócsöve lévén – némiképp ellensúlyozta a valódi politikai parlament hiányát.
– Ma azonban – olyan, amilyen, de – parlament azért mégiscsak van, ez a funkció tehát kiürült, s általában is megváltozni látszik az írott szó, az irodalom szerepe.
– Így van. Az irodalom önmagát és új kifejezési formáit keresi. Másként hangzik ma nálunk is a szó, az író korábbi szerepe pedig kiürült. Így aztán a régiek közül sokan elkeseredtek, s abba is hagyták az írást. Korábban megszokták, hogy felnéznek rájuk, míg ma a komoly írót legfeljebb egyfajta csodabogárnak tartják. Más a kor, s más az irodalom is. No, meglehet, hogy valahol megírták napjaink nagy műveit is, csak még nem ismerjük őket. De hát Bulgakov sem volt népszerű a maga idejében.
– S mi lépett a szó helyére?
– A szovjet időkben volt egy mondás, miszerint Oroszországban érdemesebb olvasni, mint élni. Mi akkor úgymond emigráltunk a szürke, kiábrándító hétköznapokból az irodalomba, míg ma – ne feledjük! – érdemes élni!
– A Lubjanka mély bugyraiból kibányászott, így a jövőnek megőrzött szó azonban ugyancsak árulkodik az elmúlt száz évről, amelyet sokan Oroszország századának is neveznek. Milyen korszak rajzolódik ki ezekből a dokumentumokból?
– Véres. Olyan, amelyet Oroszországban forradalmak, polgárháború, valamint két világháború, kollektivizálás, egész társadalmi osztályok megsemmisítése fémjelez. A terror százada ez, a szörnyűségek megtapasztalásáé. Az egyetlen remény, hogy mindebből levonjuk majd a tanulságot, s így nem szenvedtek teljesen értelmetlenül annyian. Ebben azért reménykedem, mert látom, ahogy rám hatott mindaz a szörnyűség, amelyet az átolvasott anyagokból megtudtam. Megértettem, hogy az ember egyszerre jobb és rosszabb annál, mint ahogy azt gondoljuk. Gazdagabb, több és kevesebb is, a jó és a rossz pedig közelebb vannak egymáshoz, mint hittük. Mindez ijeszt, óvatossá tesz, de egyben reményt is ad.
Vitalij Sentalinszkij (63) költő, író, nyolc könyv szerzője. Sokáig dolgozott a sajtóban is, az Ogonyok munkatársaként a népszerű Mindörökre megőrizni című rovatot vezette. A peresztrojka éveiben megszervezte a megtorlás áldozatául esett írók hagyatékát ápoló bizottságot. Kiküzdötte, hogy a KGB titkos archívumaiból nyilvánosságra kerüljenek a XX. századi orosz irodalom legjelentősebb íróinak aktái. Az elfekvő kéziratokból és dokumentumokból igazi irodalmi szenzációnak tekinthető antológiákat szerkesztett, és megrendítő dokumentumregényeket írt. E trilógia első kötete, A szabadság rabjai (magyarul: A feltámadott szó) 1993-ban Párizsban jelent meg, majd két évvel később ugyanitt látott napvilágot a Feljelentés Szókratész ellen. A harmadik rész most készül.
Wielkopolska
Ősi piramisok Lengyelországban: A neolitikus sírhalmok rejtélye
