A New York Times szerint ő Amerika legvalószínűtlenebb békeharcosa. A konzervatívok jobbszárnya egyenesen hazaárulónak tartja, akit az irakiak egész egyszerűen lefizettek. Mégis egyre többen kíváncsiak Scott Ritter érveire: miért nem szabad Irakot megtámadnia Amerikának?
Jóllehet vezető amerikai kormánytisztviselők nyilatkozatai azt sejtetik, hogy az USA Irak elleni háborús készülődése mögött konkrét és közvetlen fenyegetettséget sejtető információk állnak, nem kevesen vannak olyanok, akik nem adnak hitelt azoknak a híreknek, amelyek az iraki tömegpusztító fegyverek veszedelmeiről, hovatovább iraki atombombaprogramról szólnak. Bagdad ma már hivatalosan is elismeri, tíz éve közel volt az atombomba kifejlesztéséhez, ám az akkori programot állítása szerint nem tudták folytatni. Hogy végül is melyik tábor értesülései bizonyulnak megalapozottnak, azt valószínűleg csak a következő évek fejleményei mutatják meg, mindenesetre tény, hogy a háborút ellenzők sem csak az iraki állításokra alapozhatják véleményüket: Scott Ritter 1991 és 1998 között az ENSZ iraki fegyverzetellenőrző missziójának (UNSCOM) vezető szakértője volt, és első kézből szerzett információkkal szolgál a sajtónak. A korábban az amerikai tengerészgyalogság hírszerző tisztjeként dolgozó volt ENSZ-ellenőr azt állítja: a gyakran ismételt vádakkal ellentétben Irak ma már nem rendelkezik sem biológiai-, sem pedig vegyifegyver-arzenállal, de nukleáris fegyverek előállításához szükséges technológiával sem.
„Amikor 1998-ban, az ENSZ ellenőrzési programjának befejeztével elhagytam Irakot, az [atomfegyverek előállításához] szükséges létesítményeket és infrastruktúrát 100 százalékban felszámoltuk” – állítja Ritter egy, a napokban megjelent könyvben, amely terjedelmes interjút közöl az egykori fegyverzetellenőrrel (a beszélgetést William Rivers Pitt Közel-Kelet-szakértő készítette, aki Szép kis Armageddon címmel írt előszójában a Ritter által elmondottakat értelmezve kijelenti: egy esetleges iraki háborúban a Közel-Kelet felbolydulása miatt az amerikai csapatok könnyen szorult helyzetbe kerülhetnek, és ekkor Washingtonnak nem marad más hátra, mint atomfegyvert bevetni). A Háború Irak ellen – Amit a Bush-csapat nem szeretne, hogy megtudj című könyvecskében Ritter tételesen cáfolja a Bush-adminisztráció Irak tömegpusztító fegyverprogramjával kapcsolatos állításait, elismerve és hangsúlyozva ugyanakkor, hogy Szaddám Huszein valóban ördögi diktátor, aki hatalmát a terror eszközeivel tartja fenn, ám ez – a Fehér Ház érvelésével szemben – nem jelent közvetlen veszélyt Amerikára, sem pedig a térség többi államára. Scott Ritter tisztában van Szaddám Huszein veszélyességével, hiszen hét éven át egyik meghatározó tagja volt annak a csapatnak, amelyikkel a diktátor megpróbált bújócskát játszani, és titkos fegyverprogramjait elrejteni a nemzetközi közösség elől. A fegyverzetellenőr interjújában nem titkolja, hogy például öt év kitartó munkájukba került, míg végül Irak egyáltalán hivatalosan elismerte, hogy létezett biológiaifegyver-programja, a nukleáris programról nem is beszélve, amelyre szintén az ellenőrök munkája nyomán derült fény. Számtalan más esetet is említ arra, hogy az iraki vezetés sokszor egyszerűen hazudott az ellenőröknek. Ritter ugyanakkor kifejti: az atombomba előállítása nem olyan egyszerű feladat, és bár az Irak egykori nukleárisfegyver-programján dolgozó tudósok nagy része más területeken ma is alkalmazásban áll, ilyen fegyver elkészítéséhez olyan létesítmények kellenének, amelyek meglétét lehetetlen eltitkolni. Ilyen üzemek megépítéséről márpedig nem érkeztek jelentések. Az egykori ellenőr éles bírálatot fogalmaz meg Khidir Hamzával kapcsolatosan is, akit a nyugati sajtó az iraki atombombaprogram vezetőjeként emleget, és aki 1995-ben elmenekült Irakból. Ritter rámutat arra, hogy Hamza nem az, akinek kiadja magát, információi megbízhatatlanok, és arról a dokumentumról, amellyel a bomba fejlesztését igazolta az amerikaiak előtt, kiderült, hogy hamisítvány. Mégis a média továbbra is hisz Hamzának. Bírálattal illeti Scott Ritter az UNSCOM legutolsó vezetőjét is, Richard Butler ausztrál diplomatát, aki szerinte az ellenőrzést végző csapatot az utolsó hónapokban olyan módon vezette, hogy az csupán egyetlen feladatot teljesíthetett: lehetetlen feltételek megállapításával kiprovokálta az újabb fegyveres konfliktust Irakkal.
Talán érdemes a továbbiakban pár konkrét állítást is idézni a könyvből, amelyekkel Scott Ritter igazolva látja háborúellenes álláspontját.
Mivel az öbölháború után Irak nem birtokolhat 150 kilométernél nagyobb hatósugarú rakétákat, logikus következtetés, hogy amennyiben Irak valóban titkos tömegpusztító fegyverprogramot működtet, akkor arra is törekszik, hogy ezeket a fegyvereit célba juttathassa. Az utóbbi időben egyre többször felbukkanó amerikai figyelmeztetés szerint Irak megmaradt repülőflottáját használná fel erre a célra. A CIA leginkább a korábban gyakorlórepülésre és légvédelmi lőgyakorlatok repülő céltáblájaként használt csehszlovák gyártmányú L–29-es gépekre gyanakszik, ám Ritter felhívja a figyelmet arra, hogy a gépeken jelentős módosításokat kell végrehajtani ahhoz, hogy ilyen távirányítású fegyverként bevethetőek legyenek. Egy 1998-as akció során L–29-esek átalakítását végző üzemet kutattak át az ENSZ ellenőrei, és megállapították: a gépeket légvédelmi lőgyakorlatok céljára módosítják, nem pedig azért, hogy robotrepülőgépként vethessék be azokat. Ritter Scott az izraeli légierő szakértőit is idézi, akik kétségeiket fejezték ki egy ilyen robotrepülőgép-program megvalósíthatóságát illetően.
Ami Szaddám Huszein rakétaprogramját illeti, néhány szakértő állítása szerint az irakiak olyan 150 kilométernél kisebb hatósugarú eszközökkel kísérleteznek, amelyeket adott esetben gyorsan át tudnak alakítani úgy, hogy nagyobb távolságra is eljuttathassák robbanófejeiket. A volt ENSZ-ellenőr azonban ismét csak szkeptikus ezzel a programmal kapcsolatosan is, legfőképp azért, mert a szükséges alkatrészeket és berendezéseket a szankciókkal sújtott Irak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudja beszerezni, és ezért kénytelen a kezdetleges hazai gyártásra hagyatkozni: „hamar kiderült, hogy a programot intelligens, energetikus amatőrök irányítják, akik egyszerűen nem tudnak eredményt felmutatni. Olyan rakétákat készítettek, amelyek megpördültek vagy bukfencet vetettek, amelyek észak felé tartottak, mikor dél felé irányozták őket, és amelyek felrobbantak a levegőben.” Scott Ritter szerint még ha a szankciókat fel is oldották volna, Irak saját rakétaprogramja, amelyet majdnem hogy elölről kellett kezdenie az öbölháború után, akkor sem jelentene komoly veszélyt még a környező államokra sem.
Természetesen vannak olyan hordozóeszközök, amelyek a Közel-Keleten „nagy mennyiségben” és készséggel rendelkezére állnak: a terroristák. Az Egyesült Államok jelenlegi vezetése szerint ez jelenti ma Amerikára nézve a legnagyobb veszélyt, hiszen Szaddám Huszein meglévő tömegpusztító fegyvereit terrorista hálózatoknak adhatja át, akik aztán a tengerentúlra is eljuttathatják e végzetes eszközöket. A riasztó előrejelzések szerint így olyan katasztrófák bekövetkeztét kell megelőzni egy Irak elleni támadással, amely akár egész városokat is elnépteleníthet egyetlen jól megtervezett terrorista akcióval (például biológiai fegyverek alkalmazásával). Scott Ritter viszont azt állítja, aki arról beszél, hogy Szaddám Huszein ilyen fegyvereket adna át mondjuk az Al-Kaida szervezetnek, nem ismeri a térség történetét. Az iraki diktátor ugyanis olyan világi vezető, aki három évtizede következetesen az iszlám fundamentalisták ellen lép fel, a legbrutálisabb módszerekkel, hiszen a szomszédos Irán befolyásától tart leginkább. Joggal, figyelmeztet Ritter: az iraki lakosság 60 százalékát kitevő síitákat gyakorlatilag Irán természetes szövetségeseként tartják számon, ezért a lakosságnak mindössze 17 százalékát adó, ám szinte uralkodó kasztnak számító szunnita törzsek vezetőinek elég sok fejtörést okoz a helyzet kezelése. A volt fegyverzetellenőr nem kevesebbet állít, mint hogy a fundamentalista szervezeteknek átadott tömegpusztító fegyvereket ezek a csoportok legelőször is magán Szaddám Huszeinen próbálnák ki. (Emlékezetes, hogy Oszama bin Laden is olyan hitehagyottnak titulálta Szaddám Huszeint, akit meg kell ölni.)
A másik probléma a Fehér Ház érvelésével, hogy – legalábbis Ritter szerint – az iraki diktátornak nincs is nagyon mit átadnia. Arról számol be az interjúban, hogy a fegyverzetellenőrök gyakorlatilag megsemmisítették az iraki vegyi- és biológiaifegyver-gyártó kapacitást, az ilyen fegyverekhez használt hatóanyagokat pedig nem lehet öt évnél tovább tárolni, mivel lebomlanak és használhatatlanná válnak. Fennáll a lehetősége persze annak, hogy 1998, az ENSZ-ellenőrök távozása óta Irak ismét ilyen létesítmények építésébe kezdett, ám a fegyverzetellenőr szerint ilyen üzemek beindítását újfent lehetetlen eltitkolni a legmodernebb, műholdas eszközökkel dolgozó amerikai hírszerzés elől. Márpedig új üzemekről – hangsúlyozza újfent Ritter – nem érkeztek jelentések.
Scott Ritter nem csak a tömegpusztító fegyverek meglétének és esetleges eltitkolásának kérdésében – melyeknek szakértője – fejti ki véleményét. Kifejezetten politikai szempontból is bírálja a jelenlegi amerikai vezetést (ennek illusztrálására rövid részletet is közlünk a lap alján az interjúból). Főként Irak demokratizálódásának ötletét tartja keresztülvihetetlennek, mivel szerinte ennek eredménye, a népesség összetételét alapul véve, csak az lehet, hogy az országnak síita vezetője lesz. Ez pedig azt jelenti, hogy Iránnal, az iszlám fundamentalizmussal rokonszenvező rezsim kerül hatalomra Irakban, ami sérti Amerika érdekeit, hiszen a két állam a világ kőolaj- és földgázkészleteinek aránytalanul nagy részét ellenőrzi, és ez azt jelentené, hogy mindkét terület Amerikával ideológiailag szemben álló kormányok fennhatósága alá kerülne. Ezért Amerikának szunnita vezetőre lenne szüksége az új kormányzatban is, ez azonban nem jelentene mást, mint hogy a jelenlegi diktátort egy másikkal cserélik fel. A hosszú távú megoldást Ritter a szankciók feloldásában és Irak újjáépítésében látja, amellyel szerinte elérhető, hogy az évek során olyan erős középosztály alakuljon ki Irakban, amely már nem a törzsek és vallások szerint rendeződik, és így képes lesz valódi demokratikus reformok megvalósítására.
– Ki a háborús törekvés mozgatórugója az amerikai kormányban? Az utóbbi időkben Condoleezza Rice-től olyan megjegyzéseket hallhattunk, amelyek azt sejtették, csupán két lehetőség van: vagy semmit sem csinálni, vagy háborút indítani.
– Condoleezza Rice nem határoz.
– Ő valakinek a szócsöve tehát, de kié?
– Donald Rumsfeldé, Paul Wolfowitzé és Richard Perle-é.
– Miért?
– Azért, mert ők azok, akik a neokonzervatív kutatóintézetek környezetéből érkeztek, amelyeknek rendkívül szoros a kötődésük Izraelhez, és amelyek Irakot fenyegetésnek tekintik Izraelre és az USA-ra nézve. Ideológiailag, intellektuálisan és politikailag Szaddám Huszein elmozdítása mellett kötelezték el magukat.
– Úgy gondolja, Izrael itt a sarkalatos pont?
– Nem. Hagyjuk ki ebből Izraelt. Nem Izrael áll emögött. Csak azt mondom, hogy Izrael irányába pozitívan nagyon elfogult neokonzervatívokról van szó. Izrael egyik legrosszabb ellenségei pedig Izrael-párti amerikaiak. Donald Rumsfeldet és Paul Wolfowitzot ma Izrael legrosszabb ellenségeinek tartom. Magamat nagyon is Izrael-pártinak vallom, és ha Izraelt nézzük, akkor az Irak elleni egyoldalú csapás politikája a lehető legrosszabb dolog. Tovább destabilizálja a Közel-Keletet, Izraelt pedig még inkább kockázatoknak teszi ki. Egész egyszerűen elhibázott politika.
– Hogyan határozná meg, mi a neokonzervatív? Csak azért kérdezem, mert tudom, hogy ön republikánus, aki 2000-ben Busht támogatta.
– A neokonzervatívokat úgy határoznám meg, mint olyanokat, akik mindent elutasítanak, ami ideológiai rendszerükön kívül esik. Úgy vélem, hogy a konzervatívok képesek a mérsékeltekre hallgatni, és legalább mérlegelni nézőpontjukat. Ám a neokonzervatívok olyannyira elkötelezettek saját ideológiájuk irányában, hogy semmi mást nem hajlandóak megfontolás tárgyává tenni. Irak esetében a neokonzervatívok azok, akik az elmúlt évtizedben bizonyos kutatóintézetekben tevékenykedtek – például az American Enterprise Institute-ban – amelyekben, az igazat megvallva, meglehetősen periferikus nézőpontot tettek magukévá Irakkal kapcsolatban. Miután Bushnak nem sikerült megszereznie a választásokon azt a legitimációt, hogy szélesebb alapra helyezze politikáját, és demokratákat, valamint mérsékeltebb nézetűeket vonjon be a munkába, neokonzervatív bázisára kellett hagyatkoznia, amely aztán hirtelen hatalomhoz segítette ezeket a periferikus gondolkodókat. Ezek az emberek egyáltalán nem képviselik a fősodor gondolkodást itt Amerikában. Most azonban a kormányrúdra tehették kezüket…
– És a hadseregre…
– Különösen a Pentagonra igaz ez. Donald Rumsfeld politikai értelemben már halott volt. Senki sem gondolta, hogy Donald Rumsfeldben még van bármilyen lehetőség. Paul Wolfowitzot egyszerűen a szélsőjobb dühöngő őrültjének tekintették. Richard Perle-t talán nem ok nélkül hívják a „sötétség fejedelmének”. Három olyan emberről van szó, akik úgy tűntek, arra lettek kárhoztatva, hogy életük hátralevő részében a perifériára szorulva csetepatézzanak. És most hirtelen ők dirigálják az előadást.
– Meglehetősen veszélyes idők.
– Rendkívül veszedelmes idők.
Scott Ritter – William Rivers Pitt: War on Iraq (Profile Books, 2002), részlet
-----------------------------------------
Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter, Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes, Condoleezza Rice az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, Richard Perle pedig a Pentagon főtanácsadója
wimbledon
Wimbledon a következő döntésével tönkreteszi a gyerekek álmát?
