Tollhegyen

A temetőben jártam a múltkor, fejfák, sírkövek feliratait olvasgattam.
Ha most ideírom, hogy Bodor Ödön (1882–1927) milyen nagyszerű sportember volt a maga idejében, az olvasó meglepődik. Nem mintha kételkedne, hogy az egykori atléta-futballista-műkorcsolyázó-síelő valóban legény volt a talpán, hanem mert nem tudja, mi a csodát akarok én ezzel mondani ma. Utánanéztem ennek a Bodor Ödönnek. Két olimpián vett részt atlétaként, érmes volt és helyezett, tagja volt az első magyar labdarúgó-válogatottnak, csodálatosan síelt, neve volt a műkorcsolyázásban is – de ugyan kit érdekel ez ma? Hiszen egyetlen klubelnököt sem buktatott meg, egyetlen mérkőzésvezetőt, pontozóbírót sem várt meg a kijáratnál, egyetlen államcsínykísérletben sem vett részt.
Bodor Ödön, miközben négy sportágban gyűjtötte az érmeket, munkahelyén ugyanúgy dolgozott, mint bárki más (az Est, a Sport Hírlap, majd a Budapesti Hírlap riportere volt, sőt fiatal sportolók felkészítését is irányította), ebben nincs semmi szaftos téma. Az olvasónak valami más kell, valami pikáns, felháborító, leleplező. Ilyen idézet azonban nincs. Bodor Ödön csak sportolt, győzött, dolgozott, írt, nevelt, nyelveket beszélt…
Hát erre gondoltam ott, a temetőben.