Az apafigura

Jobb, ha bevallom, kérem, sokáig úgy sem titkolhatom, az önök szeme, mint a Nagy Testvéré, mindent lát. Szóval családapa vagyok. De tessék megmondani, honnan tudtam volna tíz éve, amikor azt a karcsú hódmezővásárhelyi leányt feleségül kértem, hogy mit hoz a jövő? Emlékszem, mondták néhányan önök közül, hogy a házasodás fölös papírmunka, adminisztrációs börtön, vaskalap és kőbalta, jobb, ha csak összefekszünk néha, vagy foglalkozzam inkább fiúkkal, abból nem lehet baj. De én valami belső késztetésnek engedtem – talán a Mindenható akarta így, nem mintha át akarnám hárítani a felelősséget.
A két gyerek? Nem, kérem, nem baleset volt. Meg tetszettek kérdezni, hogy a búbánatba’ akarom eltartani őket, meg tetszettek mondani, hogy csak a baj lesz velük, meg hogy minek gyerek ebbe a tetű világba. De valahogy abban találtunk békességet – betűzzem ezt a szót? –, hogy ne védekezzünk, tetszik tudni, azt gondoltam, védekezni csak a támadás ellen kell, a gyerek meg nem támadás, hanem áldás.
De az önök ideája csak akkor kezdett derengeni előttem, amikor a nagyobbik igen rondát mondott, én meg, izé, szóval lekevertem egyet, na. És akkor önök rám szóltak, hogy jobb lesz, ha meghúzom magam, mert jön a rendőr, és elvisz, és akkor aztán bőghet az a kölyök. És nem értettem, amíg el nem magyarázták az önök tisztelt szakemberei, hogy alapjában véve nem is csak apa volnék, hanem egyenesen apafigura, aki rettegésben tartja a családját, mint minden apafigura e hazában. Megmondták az önök szakemberei, hogy ezekkel a berögzült, kőbe vésett, álszent családmodellekkel van a baj, zsarnoki apafigura, a háztartás rabbilincseiben senyvedő anyuka, rettegő gyerekek. Egyes apafigurákat kénytelen volt szegény családjuk lelőni, agyonütni, levasvillázni, felnégyelni, trágyadomb alá elkaparni. Jó, hogy ezt el tetszettek magyarázni, még azt hittem volna, ezek az apák az áldozatok, és aki megölte őket, az a gyilkos.
Meg is mondták, hogy változtatni kéne, hadd találjanak külső referenciaszemélyeket vagy miket a családtagok: szomszédot, postást, nagybácsit, titkárnőt, mindegy, szüntessük már meg ezt a veszélygócot, ami a család. Erről beszélnek az önök professzionális újságjai, erről beszél a televízió, a rádió, és én egyre jobban szégyellem magam. Erre tessék jönni a kamerával. Megértem, kérem, hogy figyeltetni akarnak egy ilyen vadállatot. A családomat is? Értem, a veszélygócot szemmel kell tartani. Megígérem, jó leszek, nincs lekeverés. Önök figyelnek engem, én szépen ülök a tévé előtt, és nézem a Big Brothert meg a Való Világot, hadd lessem el az ideális családmodellt, amit önök találtak ki. Ott legalább nem fél senki senkitől.