A munkanélküli magyar edző, aki a svédekkel világbajnokságon dolgozhat

Az augusztus 22-én kezdődő női röplabda-világbajnokságon a svéd válogatott edzőjeként ülhet majd a kispadon az a Tóth Gábor, aki öt éven át a Békéscsaba extraligás csapatának trénere volt. A sportág hazai helyzetét ismerve egy magyar edző számára ez a feladat olyan, amiről még álmodni sem mert volna senki sem. Ugyanakkor Tóth Gábor úgy készül élete legnagyobb szakmai kihívására, hogy jelen pillanatban munkanélküli.

Tóth Gábor itt még a Békéscsaba edzőjeként Fotó: Imre György

– Micsoda? A legutóbbi hírek arról szóltak, hogy a Békéscsabai Röplabda Akadémián folyó szakmai munka fejlesztéséért felel majd, ami a klub egészét nézve a legfontosabb stratégiai feladat.
– Erről szóltak a hírek, valóban. Ma már azonban nem erről szólnak.

– Mi történt Békéscsabán?
– Ezt igazából én is szeretném tudni. Öt éven át edzője voltam a korábbi ötszörös bajnokcsapatnak, folytathattam volna ezt a munkát, de az akadémiai stratégiai feladatok végrehajtása sokkal jobban vonzott. 

Aztán egyszer csak közölték, hogy megváltoztak a dolgok, s ennek a posztnak a betöltésére egyelőre nincsen szükség. Az, hogy mindez nem jön össze, nagy csalódás nekem.

Tele voltam ötletekkel, a három kiemelt utánpótlás-korosztály edzőjével dolgozhattam volna együtt. Néztem egyet, de mivel láttam, hogy semmi esélyem nincs a dolgok megváltoztatására, fogtam a betyárbútort, s eljöttem a Viharsarokból. Pedig én tényleg határtalan lelkesedéssel kezdtem el tervezni ennek a munkának a részleteit. 

– Ezt komolyan mondja? Már csak azért is kérdezem ezt, mert nehezen tudom elképzelni, mit él át az az edző, aki az egyik héten még a világszínvonalú bolgár válogatott mellett dolgozik, majd a másikon Nyíregyháza ellen készíti fel csapatát.
– Ha arra gondol, hogy voltak-e motivációs problémáim, nemmel kell felelnem. Még akkor is, ha a magyar edzők közül jelenleg én vagyok az egyetlen, aki a világ élvonalába tartozó nemzeti válogatottak versenysorozatában tanulhat. Hollósy László, aki Németországban csinált érmes csapatot, szintén valami hasonlót érezhet, de ezzel vége is van ennek a dalnak. Én mindig azt szerettem volna, hogy amit nyáron megtanulok, azt az év hátralévő részében a klubcsapatomnál hasznosítsam.

– Ez mennyire volt sikeres? Már csak azért is kérdezem ezt, mert az öt év alatt, amit a BRSE edzőjeként töltött, sem magyar bajnokságot, sem Magyar Kupát nem tudott nyerni.
– Vártam ezt a kérdést, a tényekkel akkor sem tudok vitatkozni, ha a sok-sok ezüstéremben voltak megnyert medálok és elvesztett döntők. Annak ellenére sincs okom a panaszra, hogy Békéscsabán minden évben új csapat épült. 

Az az állandóság, amely a legnagyobb ellenfelünket, a Vasast jellemezte, nem tudott kialakulni Békéscsabán. Ha van valami, akkor ezt sajnálom, mert megnéztem volna magamat egy olyan kerettel, amely három év alatt alig-alig változik.

Tudom, jobban mutatna az önéletrajzomban egy-egy aranyérem, de rajzolni mégsem fogok ezt oda.

– Mekkora volt a nyomás a Békéscsaba korábbi, szinte példátlan aranykorszaka után? Mennyire érezte, hogy a csapatnak minden körülmények között nyernie kell azokban a sorozatokban, ahol elindul?
– Nagy volt a nyomás, ezt kár lenne tagadni. Egyet azonban szögezzünk le: a Békéscsaba aranykorszaka idején a magyar bajnokság színvonala nem érte el azt a szintet, amit a BRSE képviselt. A helyzet akkor változott meg, amikor a bajnokság színvonala emelkedni kezdett, a Csaba már nem tudott ezzel lépést tartani. A Békéscsaba nem tudott egy Taylor Bannister képességű játékost igazolni, ellenben belekerült egy spirálba, s ez azt eredményezte, hogy minden évben keretet cserélt. Az építkezés elmaradt. Ráadásul nem minden igazolás jött be, mert voltak olyan légiósok, akik csak egy állomásként tekintettek erre a csapatra. Mondom ezt úgy, hogy az összes külföldi játékos igazolása előtt az én véleményemet is kikérték. Tagadhatatlan, hogy Békéscsabán létezik egy erős identitás. 

De azt előre nem lehetett látni, hogy az igazolások közül ki lesz a nyerő ember, ki az átutazó és ki a potyautas. S néha bizony alaposan lyukra futottunk.

A török válogatott feladójával, Cansu Aydinogullarival például. Szenzációs videókat láttam, tényleg azt hittük, aranyat találtunk. Ez a lány idejött, majd pár hónap alatt mentálisan összeomlott.

A világ legjobbjait is elérheti a mentális összeomlás

– Ez azért nem egyedi ebben a sportágban sem. Hogy mást ne mondjak, a svéd válogatottnál most együtt dolgozhat a világ egyik legjobb játékosának tartott Isabelle Haakkal, aki nem is olyan régen vallotta be azt, hogy mentálisan a pokol mélyére került.
– S ha tudná, hogy ez a sportoló, a kétszeres BL-győztes svéd lány milyen csodás személyiség, kedves, szerény, normális ember. S őt is beszippantotta az örvény. 

Még a kétszeres BL-győztes svéd Isabelle Haak is az idegösszeomlás szélére került
Fotó: DOMENICO CIPPITELLI/NurPhoto

Pedig mindig mosolyogva szállt fel a vonatra. Jut eszembe, a svédeknél nincs olyan, hogy jön a szövetségi csapatbusz, a játékosok vonattal mennek át Halmstadból Koppenhágába, s ott találkoznak a reptéren. Haak idegösszeomlással járó kiégése után a svéd szövetség indított egy programot, amelynek célja, hogy a fiatal sportolók egyre gyakoribb mentális összeomlása ellen küzdjenek. Ennek a programnak a nagykövete lett Isabelle Haak.

– Edzői pályafutása során soha nem érezte ugyanezt?
– Dehogyisnem! Főleg abban a szezonban, amikor bronzérmesek lettünk a bajnokságban, amit sokan óriási csalódásként éltek meg Békéscsabán. Holott az ötödik mérkőzésen nyertük meg a bronzot. Na, akkor borzalmasan elfáradtam. Tehetetlenséget éreztem, nem tudtam a csapatot a krízispontokon átlendíteni, miközben azt láttam, hogy a játékosok is teljesen kivannak. Az egyikük szürke arccal próbálta meg túlélni az edzéseket. Ha ezt látom, mit mondjak? 

– Egy munka nélküli edzőtől furcsa ezt kérdezni, de nem viszket a tenyere, hogy miért nem ön a magyar női röplabda-válogatott szövetségi kapitánya?
– Nem, egyáltalán nem, ez számomra jelen pillanatban az álom szintjén létezik csupán. Ott is egy olasz ember, Alessandro Chiappini dolgozik, nem is akárhogyan. Ott ültem Svédországban, amikor az Arany Európa-ligában második lett Magyarország. Együtt énekeltem velük a Himnuszt, tényleg boldog voltam. 

Az már más kérdés, hogy feltétlenül olasz vagy külföldi edző kell-e ehhez az eredményhez. A jelek azt mutatják, hogy igen.

Mert a jó olasz edzők tudásszintje tényleg a világ tetején van. De azt sem merném kijelenteni, hogy egyetlen magyar edző sem tudná ezt a feladatot megoldani. Mi semmivel sem vagyunk kevesebbek. Van rossz olasz edző és jó. Ugyanez igaz ránk, magyarokra is. Az más kérdés, hogy kapunk-e erre lehetőséget. 

A röplabda a magyar labdasportok mostohagyereke

– Ha ez így van, ez a sportág miért nem tud Magyarországon egyről a kettőre jutni? Hiszen a röplabda a kosárlabda mellett a világ legjobban prosperáló sportága lett. Egészen elképesztő színvonal jellemzi a világ élcsapatainak játékát. Ami máshol megy, az nálunk miért nem?
– Mert volt egy olyan nem is olyan rövid időszak, amikor a magyar edzői szakma nem tartott lépést a sportág fejlődésével. A kilencvenes évek teljes egészében így teltek el, sőt, még az ezredforduló utániak is. A magyar edzők akkor teljesen zárt csoportot alkottak, s nem érdekelte őket a sportág fejlődése. Tudom, ez furcsán hangzik, hiszen ezekben az években olyan edzők dolgoztak itthon, akikről ma legendaként beszélünk. Közülük Demeter György és Garamvölgyi Mátyás tudott komoly külföldi karriert csinálni Törökországban. Őket ott a mai napig félistenként tisztelik. 

Tóth Gábor most a svéd női válogatott edzőjeként dolgozhat
Fotó: Imre György

Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy a sportág fejlődése lépést tartson a világgal. Ma már más a helyzet, de a változáshoz az is kell, hogy azok az edzők, akik tényleg akarnak valamit, elmenjenek önkéntesnek, saját pénzükön utazzanak, legyenek ott különféle szemináriumokon. Másképp nem megy. A saját szabadidőnket, anyagi forrásainkat kell beleölnünk abba, hogy fejlődhessünk. Hogy jól van-e mindez? Nincs más út, nincs más lehetőség. Lehet várni a sült galamb berepülésére, csak felesleges. 

Ezért is tölt el örömmel mindaz, hogy a magyar szövetség megpróbál mindent megtenni a felzárkózás érdekében. Ráadásul ez egy olyan folyamat, aminek az eredményei nem egyik napról a másikra jönnek.

De ki kell tartani, mert az nem lehet, hogy a röplabda Magyarországon mindig az utolsók között legyen a labdasportokban. 

– Ennek fényében az élet nagy ajándéka, hogy augusztus 22-én Bangkokban a hollandok elleni vb-mérkőzésen a svédek kispadján ülhet?
– Az. Hogy ebben mennyi lemondás van, hogy hány órát ücsöröghettem volna a Balatonon ahelyett, hogy a tudásom fejlesztése érdekében külföldön házalok, az nem érdekes. Hollandia, Egyiptom és Thaiföld lesz a csoportban a svéd válogatott ellenfele, kettő jut tovább a csoportból. Most ezt a feladatot kell megoldanunk. Jó lenne persze ebből egyszer kivenni valamit, mi másért csinálja az ember ezt az egészet. 

– Ismerve a skandinávok stílusát, elképzelem, ahogy megérkezik az edzőtáborba, mutatnak egy kollégiumot, hogy „Tóth úr, itt lehet aludni”. 
– Nem teljesen, mert egy szálloda még akad, ahol meghúzhatjuk magunkat. Halmstad a svéd női röplabda központja, ott dolgozunk, s olykor azon drukkolok, hogy egy-egy éjszakát egyedül lehessek, hogy ne kelljen a szobámat másokkal megosztani. 

Az olasz edző, Lorenzo Micelli mellett dolgozhat Svédországban Tóth Gábor
Fotó: HENRIK EBERLUND/TT NEWS AGENCY

Ilyenkor jut eszembe, hogy a magyar sport jelenleg micsoda elkényeztetett helyzetben van, akár az infrastruktúrát nézem, akár mást. Svédországban kissé egyszerűbben működnek ezek a dolgok, amely azért nem feltétlenül haszontalan. Ebből is sokat lehet tanulni. 

– A 2016–17-es idényben másodedzőként dolgozott Békéscsabán. Amikor onnan eljött, azt mondta, hogy ebbe a városba bármikor szívesen visszatér. Ma is tartja ezt a kijelentését?
– Nézze, nekem sem a várossal, sem a klubbal semmi bajom nincsen. Ezzel együtt nem hiszem azt, hogy a közeljövőben bármilyen szerepem lesz annak a klubnak és csapatnak az életében. Nincs ott rám most szükség, ez a történet lezárult.