– Az ember ül otthon vagy a kocsijában, egyszer csak megcsörren a telefonja, a vonal végén egy világhírű olasz edző, Lorenzo Micelli, aki azt mondja: Gábor, gyere már mellém edzőnek a svéd női röplabda-válogatotthoz! Ilyenkor kiesik az ember kezéből a telefon? Félrerántja a kormányt?
– Nem teljesen, mert a mi kapcsolatunk Lorenzóval nem most kezdődött, s nem is akkor, amikor a bolgár női röplabda-válogatott mellett dolgozhattam vele – mesélte el a történetet lapunknak Tóth Gábor. – Az egész úgy indult, hogy Lorenzo az észteknél volt szövetségi kapitány, s én az ottani szövetségnek írtam egy motivációs levelet. Ezt azok után tettem, hogy az olasz mester akkori francia klubcsapatával a Volero Le Cannet együttesével Békéscsabán edzőtáborozott. Én ekkor ismerkedtem meg Micellivel. Az első pillanattól azt éreztem, hogy megvan köztünk a kémia. Sok dologban hasonlóan gondolkodtunk a világról. Mire kiért a motivációs levelem az észtekhez, addigra ő már elment a bolgár válogatotthoz, amely ebben a sportágban a világszínvonalat jelenti. S ekkor hívott maga mellé Szófiába. Így kezdődött tehát a közös munka, amelynek a jelenlegi állomása Svédország.
Fotó: Imre György
Tóth Gábor munkanélküli lett, s távozott Békéscsabáról
– Hasonló ez ahhoz, mint Thomas Tuchel és Lőw Zsolt nagyon hosszú éveken át tartó együttműködése?
– Nem teljesen, mert egyáltalán nem volt automatikus, hogy én mehetek a svéd női válogatott mellé dolgozni. Már csak azért sem, mert a svéd szövetség egy fiatal helyi edzőt akart Micelli mellé helyezni. Ez a kolléga azonban megbetegedett, s nem tudta vállalni a munkát.
Ekkor jöhettem én, s így készülök az augusztus 22-én kezdődő női röplabda-világbajnokságra, amit Thaiföldön rendeznek meg.
Ahhoz képest, hogy még egy önkéntes, kisegítő, kvázi ingyenmunkát is boldogan vállaltam volna a svédeknél, ez nagy ugrás.
– Meg azért is, mert ennek a sportágnak a világbajnokságára magyar edzők nem nagyon járnak.
– Magyar edzők sem, hogy a csapatokról ne is beszéljünk. Ez az a feladat, amire nem lehet nemet mondani, még akkor sem, ha iszonyatos terheléssel, utazásokkal jár. De ez legyen a legnagyobb bajom az életben. Az én felkérésem azt is jelzi, hogy a magyar női röplabda újra életjeleket mutat, s ezt különösen az Extraligára értem. Ha a Vasasnál a görög Jannisz Atanaszopulosz szívesen dolgozott edzőként, akkor ezt a bajnokságot nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Számomra elmondhatatlan büszkeség, hogy megkaptam ezt az állást. Főleg úgy, hogy jelenleg munkanélküli edző vagyok.
– Micsoda? A legutóbbi hírek arról szóltak, hogy a Békéscsabai Röplabda Akadémián folyó szakmai munka fejlesztéséért felel majd, ami a klub egészét nézve a legfontosabb stratégiai feladat.
– Erről szóltak a hírek, valóban. Ma már azonban nem erről szólnak.
– Mi történt Békéscsabán?
– Ezt igazából én is szeretném tudni. Öt éven át edzője voltam a korábbi ötszörös bajnokcsapatnak, folytathattam volna ezt a munkát, de az akadémiai stratégiai feladatok végrehajtása sokkal jobban vonzott.
Aztán egyszer csak közölték, hogy megváltoztak a dolgok, s ennek a posztnak a betöltésére egyelőre nincsen szükség. Az, hogy mindez nem jön össze, nagy csalódás nekem.
Tele voltam ötletekkel, a három kiemelt utánpótlás-korosztály edzőjével dolgozhattam volna együtt. Néztem egyet, de mivel láttam, hogy semmi esélyem nincs a dolgok megváltoztatására, fogtam a betyárbútort, s eljöttem a Viharsarokból. Pedig én tényleg határtalan lelkesedéssel kezdtem el tervezni ennek a munkának a részleteit.
– Ezt komolyan mondja? Már csak azért is kérdezem ezt, mert nehezen tudom elképzelni, mit él át az az edző, aki az egyik héten még a világszínvonalú bolgár válogatott mellett dolgozik, majd a másikon Nyíregyháza ellen készíti fel csapatát.
– Ha arra gondol, hogy voltak-e motivációs problémáim, nemmel kell felelnem. Még akkor is, ha a magyar edzők közül jelenleg én vagyok az egyetlen, aki a világ élvonalába tartozó nemzeti válogatottak versenysorozatában tanulhat. Hollósy László, aki Németországban csinált érmes csapatot, szintén valami hasonlót érezhet, de ezzel vége is van ennek a dalnak. Én mindig azt szerettem volna, hogy amit nyáron megtanulok, azt az év hátralévő részében a klubcsapatomnál hasznosítsam.
– Ez mennyire volt sikeres? Már csak azért is kérdezem ezt, mert az öt év alatt, amit a BRSE edzőjeként töltött, sem magyar bajnokságot, sem Magyar Kupát nem tudott nyerni.
– Vártam ezt a kérdést, a tényekkel akkor sem tudok vitatkozni, ha a sok-sok ezüstéremben voltak megnyert medálok és elvesztett döntők. Annak ellenére sincs okom a panaszra, hogy Békéscsabán minden évben új csapat épült.
Az az állandóság, amely a legnagyobb ellenfelünket, a Vasast jellemezte, nem tudott kialakulni Békéscsabán. Ha van valami, akkor ezt sajnálom, mert megnéztem volna magamat egy olyan kerettel, amely három év alatt alig-alig változik.
Tudom, jobban mutatna az önéletrajzomban egy-egy aranyérem, de rajzolni mégsem fogok ezt oda.
– Mekkora volt a nyomás a Békéscsaba korábbi, szinte példátlan aranykorszaka után? Mennyire érezte, hogy a csapatnak minden körülmények között nyernie kell azokban a sorozatokban, ahol elindul?
– Nagy volt a nyomás, ezt kár lenne tagadni. Egyet azonban szögezzünk le: a Békéscsaba aranykorszaka idején a magyar bajnokság színvonala nem érte el azt a szintet, amit a BRSE képviselt. A helyzet akkor változott meg, amikor a bajnokság színvonala emelkedni kezdett, a Csaba már nem tudott ezzel lépést tartani. A Békéscsaba nem tudott egy Taylor Bannister képességű játékost igazolni, ellenben belekerült egy spirálba, s ez azt eredményezte, hogy minden évben keretet cserélt. Az építkezés elmaradt. Ráadásul nem minden igazolás jött be, mert voltak olyan légiósok, akik csak egy állomásként tekintettek erre a csapatra. Mondom ezt úgy, hogy az összes külföldi játékos igazolása előtt az én véleményemet is kikérték. Tagadhatatlan, hogy Békéscsabán létezik egy erős identitás.
De azt előre nem lehetett látni, hogy az igazolások közül ki lesz a nyerő ember, ki az átutazó és ki a potyautas. S néha bizony alaposan lyukra futottunk.
A török válogatott feladójával, Cansu Aydinogullarival például. Szenzációs videókat láttam, tényleg azt hittük, aranyat találtunk. Ez a lány idejött, majd pár hónap alatt mentálisan összeomlott.
A világ legjobbjait is elérheti a mentális összeomlás
– Ez azért nem egyedi ebben a sportágban sem. Hogy mást ne mondjak, a svéd válogatottnál most együtt dolgozhat a világ egyik legjobb játékosának tartott Isabelle Haakkal, aki nem is olyan régen vallotta be azt, hogy mentálisan a pokol mélyére került.
– S ha tudná, hogy ez a sportoló, a kétszeres BL-győztes svéd lány milyen csodás személyiség, kedves, szerény, normális ember. S őt is beszippantotta az örvény.
Fotó: DOMENICO CIPPITELLI/NurPhoto
Pedig mindig mosolyogva szállt fel a vonatra. Jut eszembe, a svédeknél nincs olyan, hogy jön a szövetségi csapatbusz, a játékosok vonattal mennek át Halmstadból Koppenhágába, s ott találkoznak a reptéren. Haak idegösszeomlással járó kiégése után a svéd szövetség indított egy programot, amelynek célja, hogy a fiatal sportolók egyre gyakoribb mentális összeomlása ellen küzdjenek. Ennek a programnak a nagykövete lett Isabelle Haak.
– Edzői pályafutása során soha nem érezte ugyanezt?
– Dehogyisnem! Főleg abban a szezonban, amikor bronzérmesek lettünk a bajnokságban, amit sokan óriási csalódásként éltek meg Békéscsabán. Holott az ötödik mérkőzésen nyertük meg a bronzot. Na, akkor borzalmasan elfáradtam. Tehetetlenséget éreztem, nem tudtam a csapatot a krízispontokon átlendíteni, miközben azt láttam, hogy a játékosok is teljesen kivannak. Az egyikük szürke arccal próbálta meg túlélni az edzéseket. Ha ezt látom, mit mondjak?
– Egy munka nélküli edzőtől furcsa ezt kérdezni, de nem viszket a tenyere, hogy miért nem ön a magyar női röplabda-válogatott szövetségi kapitánya?
– Nem, egyáltalán nem, ez számomra jelen pillanatban az álom szintjén létezik csupán. Ott is egy olasz ember, Alessandro Chiappini dolgozik, nem is akárhogyan. Ott ültem Svédországban, amikor az Arany Európa-ligában második lett Magyarország. Együtt énekeltem velük a Himnuszt, tényleg boldog voltam.
Az már más kérdés, hogy feltétlenül olasz vagy külföldi edző kell-e ehhez az eredményhez. A jelek azt mutatják, hogy igen.
Mert a jó olasz edzők tudásszintje tényleg a világ tetején van. De azt sem merném kijelenteni, hogy egyetlen magyar edző sem tudná ezt a feladatot megoldani. Mi semmivel sem vagyunk kevesebbek. Van rossz olasz edző és jó. Ugyanez igaz ránk, magyarokra is. Az más kérdés, hogy kapunk-e erre lehetőséget.
A röplabda a magyar labdasportok mostohagyereke
– Ha ez így van, ez a sportág miért nem tud Magyarországon egyről a kettőre jutni? Hiszen a röplabda a kosárlabda mellett a világ legjobban prosperáló sportága lett. Egészen elképesztő színvonal jellemzi a világ élcsapatainak játékát. Ami máshol megy, az nálunk miért nem?
– Mert volt egy olyan nem is olyan rövid időszak, amikor a magyar edzői szakma nem tartott lépést a sportág fejlődésével. A kilencvenes évek teljes egészében így teltek el, sőt, még az ezredforduló utániak is. A magyar edzők akkor teljesen zárt csoportot alkottak, s nem érdekelte őket a sportág fejlődése. Tudom, ez furcsán hangzik, hiszen ezekben az években olyan edzők dolgoztak itthon, akikről ma legendaként beszélünk. Közülük Demeter György és Garamvölgyi Mátyás tudott komoly külföldi karriert csinálni Törökországban. Őket ott a mai napig félistenként tisztelik.
Fotó: Imre György
Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy a sportág fejlődése lépést tartson a világgal. Ma már más a helyzet, de a változáshoz az is kell, hogy azok az edzők, akik tényleg akarnak valamit, elmenjenek önkéntesnek, saját pénzükön utazzanak, legyenek ott különféle szemináriumokon. Másképp nem megy. A saját szabadidőnket, anyagi forrásainkat kell beleölnünk abba, hogy fejlődhessünk. Hogy jól van-e mindez? Nincs más út, nincs más lehetőség. Lehet várni a sült galamb berepülésére, csak felesleges.
Ezért is tölt el örömmel mindaz, hogy a magyar szövetség megpróbál mindent megtenni a felzárkózás érdekében. Ráadásul ez egy olyan folyamat, aminek az eredményei nem egyik napról a másikra jönnek.
De ki kell tartani, mert az nem lehet, hogy a röplabda Magyarországon mindig az utolsók között legyen a labdasportokban.
– Ennek fényében az élet nagy ajándéka, hogy augusztus 22-én Bangkokban a hollandok elleni vb-mérkőzésen a svédek kispadján ülhet?
– Az. Hogy ebben mennyi lemondás van, hogy hány órát ücsöröghettem volna a Balatonon ahelyett, hogy a tudásom fejlesztése érdekében külföldön házalok, az nem érdekes. Hollandia, Egyiptom és Thaiföld lesz a csoportban a svéd válogatott ellenfele, kettő jut tovább a csoportból. Most ezt a feladatot kell megoldanunk. Jó lenne persze ebből egyszer kivenni valamit, mi másért csinálja az ember ezt az egészet.
– Ismerve a skandinávok stílusát, elképzelem, ahogy megérkezik az edzőtáborba, mutatnak egy kollégiumot, hogy „Tóth úr, itt lehet aludni”.
– Nem teljesen, mert egy szálloda még akad, ahol meghúzhatjuk magunkat. Halmstad a svéd női röplabda központja, ott dolgozunk, s olykor azon drukkolok, hogy egy-egy éjszakát egyedül lehessek, hogy ne kelljen a szobámat másokkal megosztani.
Fotó: HENRIK EBERLUND/TT NEWS AGENCY
Ilyenkor jut eszembe, hogy a magyar sport jelenleg micsoda elkényeztetett helyzetben van, akár az infrastruktúrát nézem, akár mást. Svédországban kissé egyszerűbben működnek ezek a dolgok, amely azért nem feltétlenül haszontalan. Ebből is sokat lehet tanulni.
– A 2016–17-es idényben másodedzőként dolgozott Békéscsabán. Amikor onnan eljött, azt mondta, hogy ebbe a városba bármikor szívesen visszatér. Ma is tartja ezt a kijelentését?
– Nézze, nekem sem a várossal, sem a klubbal semmi bajom nincsen. Ezzel együtt nem hiszem azt, hogy a közeljövőben bármilyen szerepem lesz annak a klubnak és csapatnak az életében. Nincs ott rám most szükség, ez a történet lezárult.
