Félholt lelkek

„Könyvem célja az, hogy leleplezze a holokausztkufárokat, akik meggyalázták a holokauszt emlékezetét, és antiszemitizmust gerjesztettek hazugságaikkal és zsarolásukkal” – állítja lapunknak adott interjújában Norman G. Finkelstein, akinek külföldön nagy vihart kavart könyve a napokban jelenik meg magyarul A Holokauszt-ipar – Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről címmel.

Tóth Szabolcs Töhötöm
2003. 01. 31. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Amennyiség nem minőség. Jómagam két holokausztkonferenciáról is kivonultam, mert mindkétszer arra kértek bennünket, hogy csendesen együnk, miközben az egyiken az előadó a Zyklon-B gázról értekezett, a másikon pedig a gettóbeli éhezésről beszéltek. Ezért úgy gondolom, üdvözölnünk kell azokat, akik elutasítják az ostobaságot és a manipulációt” – írta Katherine Klinger, a holokauszt elismert szakértője a Jewish Quarterly című folyóiratban Finkelstein könyvének angliai kiadását méltatva.
„Tömeggyilkosság. Szörnyű fosztogatás. Rabszolgamunka. Együnk!” – idézi a Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress – WJC) elnöke által szponzorált „holokauszt témájú” fogadás egyik vendégének kritikus megjegyzését maga a nagy vihart kavaró könyv szerzője elemzésének külföldi kiadásaihoz írt utószavában.
„Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént” – fogalmazta meg emlékezetes esszéjében (Ars poetica helyett) a magyar költőóriás, Pilinszky János. Ám egyre többen teszik fel a kérdést világszerte, hogy most, majdnem hat évtizeddel a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkossága után, a luxushotelekben megrendezett állófogadásokon, a sorra létesülő és jó állásokat kínáló holokausztmúzeumok megnyitóin, a mind nagyobb számú túlélőről beszámoló és egyre szaporodó „holokausztkutatók” tevékenysége nyomán, a dollármilliárdokról szóló kárpótlási igények benyújtása után, és nem utolsósorban a palesztinokkal szemben elkövetett izraeli atrocitások idején elérte-e ezt a szentséget a végső botrány: az unalom, a trivialitás és az üzlet?
Norman Finkelstein szerint igen, sőt ennél még többről van szó. A fent említett, 2000. augusztusi fogadás esetében például néhány milliárd dollárral többről. Ezen a fogadáson ugyanis a New York-i Pierre Hotelban egy olyan alapítvány megszületését jelentették be, amelynek alapjai az egyes európai országok (legfőképp Svájc és Németország) által az utóbbi években fizetett kárpótlásból több milliárd dollárhoz jutnak majd, miközben – Finkelstein szerint – azok a „szükséget szenvedő túlélők”, akik nevében kikövetelték a kárpótlásokat ezektől az államoktól, alig részesülnek a pénzből. A szmokingos fogadás ideje alatt a szálloda előtt a valódi túlélők tüntettek pénzükért. Talán ennek tudható be, hogy az alapba folyó pénzekkel kapcsolatos bejelentést később félreértésnek minősítették, és hangsúlyozták, hogy az alapítvány nem a túlélők pénzével gazdálkodik majd.
A szerző nem kevesebbet állít könyvében, mint hogy egyes szervezetek tudatosan felfújják a túlélők számát, hogy – épp a „szükséget szenvedő túlélőkre hivatkozva” – mind több kártérítést csikarjanak ki bizonyos államoktól.
– Nem a saját adataim, hanem a témát kutató neves történészek adatai tanúskodnak erről – mondta a Magyar Nemzetnek adott interjújában Norman Finkelstein, mikor a túlélők számáról könyvében leírt adatokról kérdeztük. – Henry Friedlander és Raul Hilberg (Hilberget a holokausztkutatás szaktekintélyeként tartják számon szerte a világon) a náci koncentrációs táborok túlélőinek számát, akik 1945 májusában életben voltak, 100 ezerre tették. A holokausztipar azt állítja, hogy a náci koncentrációs táborok túlélői közül még ma is 150 ezren vannak életben!
Finkelstein szerint ez azt jelenti, hogy ma több túlélő van életben, mint 1945-ben. Ennél meghökkentőbb adatok is napvilágot láttak már. A svájci bankok által folyósított pénzek elosztására javaslatot tevő Gribetz-terv 2000 szeptemberében már 800 ezer ma is életben lévő túlélőt említ, mivel javaslatában az áll, hogy ne csak a koncentrációs táborok volt foglyait tekintsék túlélőknek, hanem azokat a zsidókat is, akik elmenekültek a nácik elől, valamint azokat, akik a Vörös Hadseregben szolgáltak, mivel – szól az érvelés – foglyul ejtésük esetén ők is kínzásnak és halálbüntetésnek lettek volna kitéve.
– Anyám szokta mondani, hogy „ha mindenki, aki azt állítja magáról, hogy holokauszt-túlélő, valóban az, akkor kit gyilkolt meg Hitler?” – jegyzi meg Finkelstein. Az író szülei maguk is holokauszt-túlélők voltak: édesapja az auschwitzi, édesanyja a majdaneki koncentrációs tábor foglya volt.
– Semmi alapját sem látom annak, hogy megkérdőjelezzük a holokauszttal kapcsolatos eddigi ismereteinket: az a zsidók szisztematikus, ipari módszerekkel történt, futószalagon végzett kiirtása volt – hangsúlyozza Finkelstein. – Épp ezért van olyan kevés túlélő. A túlélők számának állandó növelése logikusan az áldozatok számának csökkenését is jelenti, és ez épp az, amit a holokauszttagadók tesznek. Így hát hazugságaival és a túlélők számának eltúlzásával a holokausztipar ma a holokauszttagadás fő hordozójává vált.
Más kérdés – még ha jogos is a felvetés, hogy egyes esetekben bizonyos szervezetek pénzt „csinálnak” a holokausztból –, hogy vajon végső soron nem szolgáltat-e muníciót az antiszemiták és a holokauszttagadók számára Finkelstein azzal, hogy a legbefolyásosabb zsidó szervezeteket gyakorlatilag az áldozatok nevében kicsikart pénzek „lenyúlásával” vádolja meg.
– Épp a holokausztipar kelti az antiszemitizmust azzal, hogy a zsidó szenvedést politikai és pénzügyi előnyök megszerzésére használja fel – válaszolja a felvetésre Finkelstein. – Könyvem célja az, hogy leleplezze a holokausztkufárokat, akik meggyalázták a holokauszt emlékezetét, és antiszemitizmust gerjesztettek hazugságaikkal és zsarolásukkal.
Norman G. Finkelstein egyébként kimerítően beszámol könyvében a svájci bankokkal szemben támasztott követelés dicstelen történetéről, arról, miképp találtak egymásra az amerikai nagypolitika egyes körei, az akkori elnök, Bill Clinton és egyes zsidó szervezetek az alvószámlákon nyugvó pénzek kifizetése érdekében indított hadjárat idején. „Ez a hadjárat hamar a svájci nép rágalmazásává silányult” – írja A Holokauszt-iparban. Máshol megjegyzi a törekvéseket kísérő sajtókampányról: „Mivel a végtelenül szervilis és naiv sajtó kész volt szalagcímekkel tálalni bármilyen holokauszttal kapcsolatos sztorit, bármennyire is abszurd volt az, a lejárató hadjárat megállíthatatlannak bizonyult.” Finkelstein beszámol arról, hogy kezdetben a svájci bankok tisztviselői 775 olyan „alvószámlát” azonosítottak, amelyek tulajdonosai a nácik elől menekítették pénzüket anonim számlákra, és akik később a holokauszt áldozataivá váltak. Ezeken a számlákon 32 millió dollárnak megfelelő összeget tartottak nyilván. A kárpótlást követelő szervezetek azonban ezt elégtelen tárgyalási alapnak tekintették. A svájci fél ekkor a világtörténelem legnagyobb auditját hajtotta végre, amelyet a két fél képviselőiből álló Volcker-bizottság felügyelt.
– Tudomásom szerint a svájci bankügy idején senki sem vádolta meg ezt a testületet azzal, hogy svájci érdekeket szolgál – hangsúlyozza kérdésfelvetésünkre Finkelstein.
Mégis, azzal az előfeltevéssel, hogy a Volcker-bizottságban nem lehet megbízni, és hogy a testület hosszú ideig tartó munkája közben a „szükséget szenvedő túlélők” közül egyre többen távoznak az élők sorából, a kárpótlásért fellépő szervezetek – az amerikai politika hathatós támogatásával – kikényszerítettek egy olyan megállapodást, amely értelmében a svájci bankok még a bizottság vizsgálatának lezárulása előtt 1,25 milliárd dollárt voltak kötelesek kifizetni. Nem a túlélőknek és az eredeti számlatulajdonosoknak, hanem – áttekinthetetlen gazdálkodású szervezeteknek. A Gribetz-terv azonban, amely az egyezséget követően készült, így fogalmaz: „A nácizmus életben lévő áldozatainak száma lassabban csökken, mint azt korábban hittük.” Ennek megfelelően a pénzek beérkezése után a „szükséget szenvedő túlélőknek” is ráérősebben fizetnek majd a különféle alapok.
Hogy miképp alakulhatott ki az a légkör, amelyben például a sajtóban legalábbis nem illik megkérdőjelezni még a legabszurdabb történeteket és állításokat sem, ha azok a holokauszttal kapcsolatosak, arra kimerítően válaszol könyvében Finkelstein. Munkájában leginkább annak a dogmának a tarthatatlanságára hívja fel a figyelmet, amely szerint a holokauszt egyedülálló esemény volt a történelemben.
– A legegyszerűbb érv ez ellen az állítás ellen az – vélekedik Finkelstein –, hogy ilyen előfeltevéssel egyszerűen nem lehet a történelemről vitatkozni. A történelem lényege az összehasonlítás. A gimnáziumi dolgozatok jellemző feladata, hogy hasonlítsuk össze a francia és az orosz forradalmat, a francia és a brit monarchiát. Az összehasonlítás a történelemtudomány alapja. A holokauszt esetében mégis azt mondják nekünk, hogy összehasonlítása más genocídiumokkal vagy abszolút egyedülállóságának kétségbevonása egyenlő a holokauszttagadással. Egyszerűen szólva: ez nem történelemtudomány, hanem a történelmet elfedő ideológia.
Finkelstein meglepő állítása, amelyet minden bizonnyal Magyarországon is sokan vitatnak majd, hogy a holokauszttal kapcsolatban létező és történelmen kívüliséget sugalló dogmák nagyon is történelmi események kapcsán bukkantak fel. Nevezetesen 1967 jelenti ez esetben a történelmi fordulópontot.
– Az 1967. júniusi arab–izraeli háborúig az amerikai zsidók a holokausztot és Izraelt tisztes távolságban tartották egymástól – fejtette ki lapunknak Finkelstein. – A második világháborút követően az Egyesült Államok politikai és katonai szövetségre lépett azzal a Nyugat-Németországgal, amelyet alig-alig „nácitalanítottak”. A holokauszt emlegetését akkor e szövetség aláásásaként értelmezték. Az amerikai zsidók Izrael ügyében is óvatosak voltak, mert tartottak a „kettős lojalitás” vádjától. 1967 júniusáig Izrael nem volt az Egyesült Államok szilárd szövetségese, amelynek érdekeit védeni kellett volna a Közel-Keleten. Az USA politikája gyakorlatilag Izrael és a korrupt arab rezsimek támogatása között egyensúlyozott. 1967 júniusa után Izrael az Egyesült Államok stratégiai szövetségese lett, és az amerikai zsidók hirtelen felfedezték Izraelt. Izrael-barátnak lenni a júniusi háborút követően egyet jelentett az Amerika-barátsággal. A náci holokausztot is felfedezték, ami hatalmas fegyvernek bizonyult az Izrael és az amerikai zsidóság ellen irányuló kritikák elhallgattatására.
Finkelstein könyvének érdekes gondolata, hogy az így előállt helyzet nem annak következménye, hogy az amerikai nagypolitika „zsidóbarát” lett, hanem épp fordítva: annak folyománya, hogy a zsidó elitek igyekeztek céljaikat a Fehér Ház aktuális törekvéseivel összhangban meghatározni. Azaz – a logika szerint – az amerikai zsidó közösség érdeklődése Izrael irányában nem erősödött volna fel akkor, ha reálpolitikai megfontolások miatt Washington nem választja Tel-Avivot első számú szövetségesévé a térségben.
– Az amerikai–izraeli szövetség valódi stratégiai értékkel bír az Egyesült Államok számára. Nem a zsidóknak tett amerikai szívességről van tehát szó – folytatja okfejtését Finkelstein. – Hanem arról, hogy az utóbbi években az amerikai zsidó szervezetek megittasodtak a hatalomtól és a privilégiumoktól. Majdhogynem szükségszerű volt, hogy ezek a szervezetek a holokausztot gazdasági fegyverként vessék be, azzal a céllal, hogy magukat gazdagítsák. Ez történt akkor, amikor a holokausztipar arra használta fel a zsidó szenvedést, hogy megzsarolja Európát.
Finkelstein szerint ugyanakkor a republikánusok hatalomra kerülésével egyelőre elvonultak a viharfelhők Európa fölül.
– A holokausztipar a Clinton-adminisztráció támogatásától függött. Edgar Bronfman, a WJC elnöke Clinton és a Demokrata Párt fő pénzügyi támogatója volt. A republikánusok hatalomra kerülésével a holokausztipar Európa elleni zsarolásának egyelőre vége.
Mindenesetre azok, akiket Finkelstein a holokausztipar részeseinek tart könyvében – és elég sokakat tekint annak –, nem repestek az örömtől, amikor 2000-ben megjelent a könyve Amerikában. Ám annak ellenére, hogy a téma neves és feddhetetlen szakértői, mint például a korábban említett Hilberg, illetve bizonyos zsidó szervezetek prominens képviselői kiálltak a szerző mellett, a könyv nem váltott ki nagyobb érdeklődést a tengerentúlon.
– Valójában A Holokauszt-iparról nem nagyon vettek tudomást az Egyesült Államokban – mondja Finkelstein. – Kapott néhány szörnyű kritikát a legbefolyásosabb lapokban, amelyek minden elképzelhető névvel illettek engem és könyvemet. Sikeresen hordozták azt az üzenetet, hogy ezt a könyvet decens társaságban még említeni sem illik. A legnagyobb New York-i könyvtár, amelynek félmillió kötetet számláló zsidó részlege is van, nem rendelte meg. Pedig ez a részleg rutinszerűen megrendel minden holokauszttagadó irományt. De nem rendeli meg A Holokauszt-ipart.
Az Egyesült Államokban a könyv nem volt sikeres, eladott példányszáma máig nem érte el a húszezret, ugyanakkor Európában – a svájci és a német kártérítési hercehurcát követően talán érthető okokból – valóságos bestseller lett.
A magyar olvasóknak két évet kellett várniuk arra, hogy a hazai könyvesboltok polcain is felbukkanjon. A Kairosz Kiadónak, amelynek gondozásában most napvilágot lát, szokatlanul hosszú idejébe telt a jogok megszerzése. Ezt egyesek a kis kiadók iránt tanúsított, megszokottnak számító bizalmatlansággal, mások azzal magyarázzák, hogy voltak, akik nagyon nem akarták, hogy ez a könyv magyarul is megjelenjen. Hogy Magyarországon, ahol a holokauszt még ma is sokaknak nemcsak történelmet, hanem személyes vagy családi tragédiát is jelent, milyen fogadtatásra lel A Holokauszt-ipar, aligha jósolható meg.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.