Képtelen híradók a televíziókban

A magyar televíziók médiatörvényben meghatározott kötelezettsége, hogy naponta hírekkel, információkkal lássák el a nézőket. Több-kevesebb sikerrel a műsorszolgáltatók ennek eleget is tesznek, csupán – a független, objektív, több szemszögből bemutatott tájékoztatást kivételesen nem figyelembe véve – egy probléma van. A televízió – az az eszköz, amelyik képet és hangot is képes eljuttatni a háztartásokba a „fogyasztókhoz” – szakemberei, főszerkesztői, szerkesztői olyan híradókat képesek készíteni, amelyben a képnek szinte semmilyen szerep nem jut. Mi ez, ha nem képtelenség?
Mindezt egyszerűen lehet bizonyítani. Csupán a képernyőt kell elsötétítenie a kedves nézőnek, máris hallgatóvá válik. Azáltal, hogy nem látja a – most már – hallgató a tévé képernyőjét, semmiről nem marad le. A tudósítások így is teljesen érthetők: van eleje, közepe, vége. Teljes a kép, és nem hiányzik belőle semmi. A szerkesztők a legtöbb információt verbálisan fogalmazzák meg, nem hagyva semmi érvényesülési lehetőséget a képeknek. A nézőt még ostobának is tartják: mint az apa a debil fiának, elmagyarázzák, hogy mi látható a képernyőn. Ez minden, csak nem televíziós műsor. Csupán egy rádióba illeszthető tudósítás.
A kép a legtöbb esetben nem hordoz a híradókban információt, csak néhány kivételes esetben. Ha például egy autós üldözést kell végigizgulni, ha egy ipari kamera rögzít egy lopást, rablást stb. A kép a szakemberek szerint ennyire képes. Lenyűgözni, elborzasztani, megnevettetni, megdöbbenteni, elképeszteni. A kép csupán a hangulati aláfestés szerepét tölti be a híradókban – jó esetben. Volt szerencsém olyan televíziós szerkesztő kollégát megismerni, aki megírta a szövegét, majd nyeglén odavágta a vágónak: „Pakold fel a snitteket egyedül, nekem mennem kell.” Persze ez csak egy szélsőséges példa, de mégis a képtelenségről árulkodik.
Elvileg könnyebb helyzetben van a szerkesztő, ha külső helyszínen forgat. Az operatőr felveszi az érdekesebb látnivalókat, és a szerkesztő ezeket a snitteket illeszti össze a vágószobában. Még inkább beszűkülnek azonban a lehetőségek, ha a Parlamentből egy sajtótájékoztatóról, egy ülésről kell tudósítani. A kedves néző a híradókban ilyenkor legtöbbször csupán a sorok közt olvasgató, el-elbóbiskoló képviselőket, a sajtótájékoztatón részt vevő, jegyzetelő, falatozgató újságírókat, előadókat látja. Ez pedig, legyünk őszinték, meglehetősen unalmas látvány. Nem is említve a képek információtartalmát, ami ilyenkor már a nullánál is kevesebb. Lehet, hogy a híradózás nem könnyű műfaj: ki kell érni a helyszínre, meg kell találni a megfelelő alanyt, esetleg utána kell nézni az összefüggéseknek, majd gyorsan, időre el is kell készíteni az anyagot. De azért annál mégis többre érdemes a néző.
Olyan képekre van szükség, amelyek nemcsak hangulati elemek, hanem többletet is hordoznak, kiegészítik a verbális üzenetet. Nem kellene mindent elmagyarázni, arra van az operatőr, hogy kamerájával rögzítse az eseményeket. A leleményes szerkesztő feladata az anyagot úgy összevágni, hogy kép és szó egymást kiegészítse, és így teljessé válhasson az üzenet. Kép és szó együtt hordozzon üzenetet, s a snittek ne csupán mankói legyenek a mondatoknak.