Út a banándemokráciába

Midőn e sorokat írom a Reformkörök Alapítvány Eredetmítosz és jövőkép a magyar baloldalon című pénteki rendezvényéről, nem tudok elszakadni azoktól a képsoroktól, amelyeket a közszolgálati televízió délelőtti műsorában látok. Éppen Berecz János volt MSZMP-prominens, Fekete János bankár és Lakatos Ernő (gyengébbek kedvéért ő az a Lakatos elvtárs), az egykor volt állampárt Központi Bizottsága agit.-prop osztályának mindenható vezetője emlegeti fel a múltat, anekdotázva, szerfölött tréfásan, apellálva a publikum megbocsáthatóan és feltételezetten rövidebb memóriájára. Nem is tudom már, melyikük említi éppen, hogy Kádár János nem szerette az utazást, feleségének (sokak Mari nénijének) sem merte megmondani egy közeli út eshetőségét, így másra testálta ezt a veszélyes vállalkozást. Általában is elmondhatjuk, hogy jelenkori Kádár-képünkhöz jelentős mértékben hozzájárul a diskurzus, úgymond árnyalva, történelmi távlatokba helyezve egy hajdanvolt kommunista vezérről kialakított társadalmi közhiedelmeket.
A fentieket csak a történelmi hitelesség kedvéért írtuk le, hiszen dolgozatunk témája alapvetően a Reformkörök Alapítvány Köztársaság téri rendezvénye, ahol ismert baloldali közgondolkodók, szintén jelentős múlt- és jelenbeli szocialista, ám hitük szerint szociáldemokratává avanzsáló politikusok jelentek meg, hogy felszólalásaikkal színesítsék jövőképünket, mintegy iránytűként szolgáljanak – merre is lakik az a bizonyos szociáldemokrácia.
Hogy azonban ne legyünk végképp igazságtalanok a rendezvény házigazdáihoz, a résztvevők között illendő felsorolnunk azt a méretes, kávéval teli termoszt is, amelynek tartalma ízharmóniájában szintúgy a letűnt dicső napokat idézte, és politikai hovatartozásra, nemre, vallásra és felekezetre való tekintet nélkül mindenki örömére maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Aki némi iróniát vélt felfedezni az iménti dicsérő mondatokban, annak csalódást kell okoznunk. A kávé valóban isteni volt (már ha nem tűnik frivolnak egy ilyen jelző emlegetése egy Köztársaság téri rendezvény kapcsán). Aki felnőtt fejjel érte meg a Kádár-rendszer utolsó korszakát, pontosan tudja, milyen kvalitásokra gondolunk. A kávé és a kávézás társadalomépítő ereje, a munkahelyi vezetők előszobáiban kifejtett illatozó hatása mindannyiunkban olyan emlékképeket hív elő, amelyek az állampárti időszak viszonylag pozitívabb momentumai közé sorolandók.
Magára hagyva a kávétermoszt, bekukkantván a terembe, a nosztalgikus elemeknek szintén bőséges tárházával találkozhatunk. Aki arra számít, hogy a jeles politológusok, baloldali politikusok beszédeit szintén az ironikus látásmód jegyében vesszük górcső alá, ismét csalódhat. Gombár Csaba előadása, amely az Önkép nélkül lehet-e társadalomkép – avagy kié a múlt és a jövő? címen harangoztatott be, Géczi József kissé aggodalmas, Lesz-e végre közös múlt az MSZP háza táján? Kell-e egyáltalán? című beszéde s Gazsó Ferencnek a magyarországi baloldali politikai elit 1989 utáni változásairól szóló gondolatfutama egyaránt nívós érdekességekkel szolgált. Gombár Csaba többek között azt is fejtegette, hogy a jövőképpel kapcsolatban meglehetős kétarcúság van forgalomban a társadalomban. Miszerint akinek van jövőképe, kevésbé van kitéve a hétköznapok sodortatásának, viszont jelen van az a szemlélet is, amely az ambíciókat enyhe rosszallással figyeli, hiszen könnyen kimondatik a verdikt: ezek a nyomulók. A jelenlegi Magyarországot enyhén pesszimistának ítéli meg, úgy véli, az emberek nagy részének nincs semmilyen jövőképe. A 80-as évek közepétől meglévő társadalmi jövőképek ecsetelése után egy ugrással a baloldali mozgalmaknál terem, s első hallásra nehezen hihető kijelentést tesz. A volt rádióelnök ugyanis közli: az MSZMP már nem létezett, amikor ez a párt (értsd: MSZP) megszületett. Hozzáfűzi: ami a legfontosabb, mint pártképződmény, a politikai ellenfeleinél később született. A baloldali lapokban publikáló független baloldali gondolkodó azt is hangsúlyosan jegyzi meg, hogy az országban jelenleg is meglévő társadalomképek a feltételezett kommunista társadalomképek ellen fogalmazódtak meg. Mindezek miatt arra inti hallgatóságát: részükről az Isten és a nemzet emlegetése mindig kétszínűségként fog jelentkezni, mivel soha nem tudják úgy emlegetni, mint politikai ellenfeleik. Gazsó Ferenc szintén kevésbé népszerűnek szánt gondolatokra irányítja a figyelmet, mint kifejti: a társadalmi esélyegyenlőség illuzórikus igény. Szerinte az MSZP az esélyjavító intézmények működéséért semmit nem tett előző kormányzása idején, s például az oktatási rendszer éppen ekkor kezdett el sodródni azon a lejtőn, amelyen most sem tudják megállítani. Gazsó leszögezi: ezt a területet kétszer is átengedték a liberális gondolkodásnak, s ez alapvető tévedés és mulasztás volt. Géczi József Alajos, az MSZP régi-új országgyűlési képviselője gondolatainak fő eleme: „Ha mi nem írjuk meg a saját múltunkat, megírja más.” A politikus aztán azt fejtegeti, hogy a Fidesz kezdte a két Magyarországról való beszédet s annak sulykolását, hogy a rendszerváltozás 1990-ben kezdődött. Géczi arról is beszél: annak, hogy kis híján vereségbe torkollott a választási küzdelem az MSZP számára, egyik kiváltó oka a szocialista válaszok hiánya volt a Fidesz egész múltat és jövőt átrajzoló ténykedésére. A képviselő viszont amellett foglal állást, hogy a Kádár-rendszernek a jobbik énje kerekedett felül a 60-as évektől. A Fidesz mint „fő gonosz” természetesen állandóan visszatérő motívum a volt reformkörös képviselő szemében is, ám néhány nyilat elereszt a koalíciós partner felé is. Szerinte ugyanis a liberálisokon van a sor, hogy kicsit büszkék legyenek az MSZP-vel való együttműködésre, arra, hogy velük kormányoznak:
– Ne csak azért kormányozzanak velünk, mert úgymond „ránk vigyázni kell” – jelenti ki. Saját pártjának is tartogat kritikát: szerinte az MSZP sem mer büszke lenni saját múltjára, pedig a társadalomnak több esze volt, mivel sosem hitte el, hogy kommunisták voltak.
Időközben a hol szigorú, hol olvadékony tekintetű Kovács László MSZP-elnök szorgalmasan jegyzetel, s midőn elérkezik az idő, szólásra emelkedik. Bár a kritikus és önkritikus elemek csak módjával fedezhetők fel a felszólalások között, a külügyminiszternek sikerül kisebb, úgyszólván elhanyagolható konfrontációba keverednie Gyurcsány Ferenccel, a kormányfő főtanácsadójával. Nagy skandalum azért nem történik, mert az ellentét nagyjából annyi, hogy Gyurcsány a szocialista párt fokozottabb megújulását hangoztatja, Kovács pedig a szociáldemokrata átalakulási folyamat mellett tör lándzsát. Amúgy Kovács László érdekes élménybeszámolót tart saját politikai fejlődéséről az MSZMP KB-tól a szociáldemokrata eszmerendszerig. Szavai nyomán kibontakozik a hithű reformer képe, s a múlttal kapcsolatban is megnyugtató szavakkal szolgál. Szerinte október 23-án, november 4-én és június 16-án – amíg a politikai árkok megmaradnak –, ha tetszik, ha nem, gyilkosozni fogják őket. Ami viszont biztató és politikai jellemfejlődésére vet jó fényt, kijelenti: nem szeretne olyan párt elnöke lenni, ahol mindenkinek ugyanazt kell mondania. Az ilyen alakulatokat katonai szervezeteknek hívják – toldja meg a gondolatot.
A tavaszi kongresszuson elindul a szociáldemokrata jelleg végleges kiteljesítésének folyamata Kovács László ígérete szerint. Gondolhatjuk talán, hogy ennek egyik eszmei állomása lehetett a mostani tanácskozás is. Hiányérzeteinket azonban fokozhatják a rendezvényen el nem hangzottak. Nem tudni, másnak szemet szúrt-e, hogy több óra alatt egyetlenegyszer sem hangzott el egyetlen régi, híres szociáldemokrata politikus neve sem. Kéthly Annáról vagy Peyer Károlyról pedig szó se essék?
Így felsejlik az út a banán(szociál)demokráciába.