A koppenhágai tapasztalatok birtokában hogyan viszonyuljunk Európához, amelynek mellesleg a földrajzi középpontja vagyunk?
– Nemcsak földrajzi, hanem történelmi értelemben is Európához tartozunk. Kialakulásához és múltjához Közép-Európa népeinek küzdelmei, erőfeszítései is hozzájárultak. Ezért nem helyes a csatlakozás olyan megközelítése, amelyet némi leegyszerűsítéssel úgy lehetne kifejezni, hogy nekünk feltartott kézzel kell mennünk Európába. Azt a kishitű gondolkodásmódot, illetve tárgyalási magatartást értem ez alatt, hogy el kell fogadnunk minden igényt, amit az Európai Unió adminisztratív központja, bürokraták, főhivatalnokok támasztanak velünk szemben, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a főhivatalnokok Brüsszelben tökéletesen tisztában vannak Európa fogalmával.
– Mi az, amit mindenképpen meg kellene fontolniuk?
– Európa múltjából két alapvető hagyományát érdemes kiemelni. Az egyik: a Római Birodalom bukása óta Európát sohasem uralta egy központ. Egyfajta hatalmi egyensúly érvényesült évszázadok hosszú során át. Ez az, ami kedvezett a társadalmi fejlődésnek, nem pedig az egyközpontúság, gondoljunk csak Ázsia történetére. A másik fontos vonás a nyelvi, kulturális és vallási értelemben vett sokszínűség. Ennek fennmaradása alaposan hozzájárult ahhoz, hogy Európa kulturális, gazdasági és társadalmi értelemben a világ leghatékonyabb egysége legyen. Egyébként ez a hagyomány tükröződött az Európa-gondolat egyik megalkotója, Robert Schumann elgondolásaiban csakúgy, mint azok fejében, akik a „nyelvek, kultúrák Európájáról” elmélkedtek. Kohl kancellár a „régiók Európáját” emlegette, nem is kis sikerrel: a különféle kis- és középrégiók ma már komoly támogatást kapnak Brüsszeltől. A rendszerváltozás utáni magyar kormányok úgy látták, hogy az EU egyben a „kisebbségek Európája” is lehetne…
– A híradásokból nehéz volna arra következtetni, hogy a bővítési biztos átérezné mondjuk a határon túli magyarok helyzetét. Az EU jövőjével foglalkozó konvent viszont leporolta a negyvenes évek végén is jelentkező szövetségiállam-elképzelést.
– Meggyőződésem, hogy mégsem a szorosabb, föderatív egyesülés felé mutat a folyamat. Az USA az Európai Unió számára nem lehet példa, hiszen az előbbinek már a születése is eltér az EU keletkezésétől. Mindenesetre az a veszély kétségtelenül létezik, hogy az EU bürokratikus intézményeiből kialakulhat egy túlzott hatalmi központ, már csak azért is, mert a bürokráciának örök hajlandósága, hogy saját kezében összpontosítsa a hatalmat. Abban, hogy ne így történjék, a csatlakozó közép-európai országok is segíthetnének. Hiszen történelmi múltjuk során megtapasztalhatták, milyen romboló hatású, ha saját gondjaik megoldásáról egészen máshol döntenek, méghozzá pontatlan ismeretek és hamis értesülések alapján. A párizsi békeszerződések ezt példázzák. Óriási baklövés tehát azzal áltatni magunkat, hogy mi csakis előre tekintünk, nem visszük be az EU-ba az elmúlt század gondjait, azokat a problémákat, amelyeknek a főhivatalnokok egyébként sem örülnének.
– Mit lehet akkor kezdeni ezzel a nyilatkozatokban, „leiratokban” újra meg újra kinyilvánított érzéketlenséggel?
– Először is ne feledjük, hogy az EU-bürokratáknak meddig terjed a jogosítványuk. Másodszor: nekünk viszont igenis kötelességünk kimondani saját érdekeinket, őszintén, becsületesen bemutatni a bajokat. Ez az egész szervezet érdeke, hiszen mi annak alkotóelemei leszünk. A XX. század tele volt eltitkolásokkal, olyan kényszerhelyzetekkel, amelyek nyomán hamis integrációk jöttek létre. Ha csak a legutóbbit említjük, csaknem öt évtizedig részt vettünk egy keleti integrációban. A KGST és a Varsói Szerződés a nemzetköziség alatt nagyon is egyetlen központ érdekeit szolgálta, meglehetősen brutálisan. Ott persze nem volt mód arra, hogy az érdekellentéteket pontosan feltárjuk. A Szovjetunió éppen arra törekedett, hogy e kis közép-európai országokat manipulálja, az érdekellentéteket pedig alkalmasint felhasználja saját érdekében. Így aztán nem tűntek el a feszültségek, sőt, a helyzet még inkább elmérgesedett, s a megoldási lehetőségek egyre romlottak az évtizedek folyamán. Mindezt elfedni egy újabb integrációs folyamatban nem szabad! Különösen nekünk nem, akik sokszoros hátrányt szenvedtünk a szomszéd országokhoz képest. A korábbi nagyhatalmi döntések két alkalommal is igen nehéz helyzetbe hozták Magyarországot, visszavetve gazdasági, politikai és kulturális fejlődését. Végül azt is tekintetbe kell venni, hogy számos környező ország, amely szintén nem szakadt el ezektől a gondoktól, határozottan megfogalmazza, kinyilatkoztatja, sőt érvényesíti saját, ezekkel kapcsolatos érdekeit.
– Egyre többen gondolnak arra, hogy a belépés utáni első három év nem felzárkóztatásunkat, hanem alávetésünket segítené elő. Nem alternatíva-e a kivárás, vagyis a csatlakozás elhalasztása a méltóbb feltételek esetére?
– Ebből a folyamatból kimaradni nem lehet. Azaz lehet, de az integrációs folyamat akkor tőlünk függetlenül halad előre, anélkül, hogy alakító módon beleszólhatnánk. Ha ebből most kihátrálunk, magára a belépésre sok-sok év múlva talán nyílhat még lehetőség, de a körülmények, a jövő formálására már aligha. Az igazi kockázatot tehát nem a belépés jelenti, hanem az, ha most nem eléggé alakítólag, saját érdekeink képviseletére felkészülten veszünk részt az integrációs folyamatban.
– Mi a biztosítéka annak, hogy a számunkra hátrányos feltételek következményeivel bajlódva Magyarország ki tudja venni a részét az unió közös politikájának alakításából?
– Megkérdezem: tilos-e az Európai Parlamentben az, hogy képviselők szövetkezzenek közös érdekérvényesítésre? Nem jelenthetjük ki előre, hogy sikertelenségre vagyunk ítélve, nem szabad feladni az érdekérvényesítés létező esélyét. Persze volt már példa a nemzeti kishitűségre, de arra is – és ez sokkal nagyobb jelentőségű –, hogy a magyar elit megpróbálkozott az alakító részvétellel. Elsősorban a XIX. század közepére gondolok, amikor Magyarország az európai modernizáció élvonalában volt gazdasági, jogi, politikai tekintetben. Lehet-e mondani, hogy sikertelen volt az a bátor kísérlet, csak mert az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot leverték? Hozzájárultunk például a modern, polgári szabadság pontos és praktikus megfogalmazásához. Akkori küzdelmeink során megértettük, hogy az egyéni (individuális) szabadságfogalom mellett, vagy annak kiegyensúlyozására szükség van a különféle – vallási, felekezeti, kulturális – közösségek, kisebbségek jogainak elismerésére is. Nem vagyok tehát híve az idő előtti félelemnek.
– Senki sem tagadja már, hogy a csatlakozásnak több réteg is „vesztese” lehet. Nagy integráció – nemzeti széttagolódás?
– A széttagoltság már létezik, és még csak nem is az elmúlt tizenkét évben keletkezett. A mai szegénység a korábbi rendszer négy évtizedében alapozódott meg, többek között a rosszul elgondolt egyenlőségelv következményeként. Gondoljunk csak arra, hogy a mi szüleink egy egész életen át mit értek el, míg Nyugat-Európában a hasonló, széles rétegek munkája általában nagy jólétet eredményezett. Természetesen az integráció és egyáltalán a kapitalista piac különbségeket is teremt, de azt sem lehet eltagadni, hogy Nyugaton a nagy szociális feszültségek kiküszöbölésére nagy szociális megállapodások születtek, amilyen például a svéd, de akár a német modell is. A jóléti kapitalista államra való törekvés következtében nem esélytelen tehát, hogy ezek a különbségek, amelyektől már most is szenvedünk, mérséklődjenek.
– Vajon örökérvényű-e az európai integráció, netán csak évtizedekre vagy egyetlen évszázadra szól?
– Európa a Római Birodalom bukása után a kereszténység szellemében született meg. Kulturális, szellemi, eszmei, erkölcsi integrációt ez hozott az átható káosz, zűrzavar helyén. A kereszténység alapelveibe az individuum és a közösség tisztelete egyaránt beletartozik, és ez mindmáig általánosan érvényes. Ezektől csak akkor tértek el, ha Európa kifordult önmagából. Így az integrációból kilépni is csak erőszakosan lehet. Egyébként pedig folyamatosan benne vagyunk.
Enyaq
Hasznos ez a Škoda Enyaq
