Lélekromboló képernyőkukkolás életre-halálra

Minden emberben ott rejlik az önimádó magamutogatás és a kukkolás elfojtott vagy csillapíthatatlan vágya. A lélektani mozgatórugó és az olykor kóros késztetés tárgya részben azonos: szexualitás, erőszak, kiszolgáltatottság, halál. A katasztrófapszichológus állítja: egy élő adás istenítése a médiában és a valóságtól messze álló reality show-k egy tőről fakadnak, hatásuk egyformán káros lehet a közönségre.

A mutogatós bácsi az exhibicionizmus, az ablakok alatt leselkedő pedig a kukkolás kóros szenvedélyének rabja – magyarázza Pető Csilla katasztrófapszichológus. Praxisában találkozott már száz kilométereket utazó, kézi kamerával, fényképezőgéppel felszerelt katasztrófaturistákkal is, akik elemi csapások, tragédiák helyszínén leselkedtek. Igaz, olcsóbb s egyszerűbb, ha a televízió képernyője elé ülnek, hiszen az elektronikus média háborút, terrortámadást, fegyveres rablást vagy természeti csapást egyaránt közvetít – lehetőleg élőben. A „távfeszültség”, a tévéfotel kényelmében fogyasztható izgalom milliókat hoz a konyhára reklámbevételek formájában. Pedig – a specialista érvelése szerint – a tragédiák, a krízisek látványa kevésbé vált ki együttérzést a nézőkből, mint amennyire azonosulni tudnak a szappanoperák hőseivel.
– A két magyar valóságshow is a televíziós sorozatok vágykiélő metodikájával lehet népszerű, sőt függőséget okozhat – vallja a lélekbúvár, s nem titkolja: ha nem is a luxuskalitka ötcsillagos gondtalansága, de bizony a csoportdinamikai folyamatok színe-virága naponta a képernyő elé ülteti őt is. A két produkció pszichológusainak ténykedése ugyanis csemege a szakértőnek. Már a szereplők kiválasztása során – a két műsorsorozat első menetében – észrevehető volt a célzatosság. A Való Világ villa lakói impulzív, erőteljes személyiségekként minimális külső behatással is feszültséget teremtettek maguk körül. Ezzel szemben a Big Brother-házban öszszezártak – lényük egyszerűségéből fakadóan – gondosan adagolt feladatokat, vendégeket, tehát külső impulzusokat igényeltek. Persze kizárólag a show feszességének fenntartása céljából.
– Ennek a műfajnak éppúgy semmi köze a hétköznapi vagy bármely valósághoz, mint a beteljesületlen vágyait kereső néző számára szimpatikus szappanoperáknak – mondja a pszichológusnő, nem titkolva aggályait show-moderátorrá lett szaktársait illetően. Mert a teljes ellátású, gondtalan vakáció hangulatelemei, díszletei közt összezárt vadidegen, egyébként optikailag képernyőképes fiatalok szituációja „valóságosnak” a legkevésbé sem mondható. Igaz, az idősebbekben a rendszerváltozás előtti idők „odafigyelő”, gondoskodó, fentről-kintről irányított mindennapjait idézheti fel.
A nosztalgia csupán a munkanélküliségben hibádzik. Idetartozik az is, hogy a Rákosi-, majd pedig a Kádár-éra évtizedei alatt a valós döntésektől elszokott generációkat könnyen lehet hergelni szavazatuk, vagyis álláspontjuk felelősségével. – Lélektani értelemben azt szeretnék elhitetni a nézőkkel, hogy szinte az életük múlhat az általuk preferált szereplő bennmaradásán – folytatja a válsághelyzetek szakértője. Mint mondja, az sem tekinthető véletlennek, hogy az egyik valóságshow lélekbúvára nem más, mint a rendőrség nyugalmazott túsztárgyaló pszichológusa…
Magyarországon még nem igazán lelt táptalajra a közösségi lélektan. Bár az árvíz ismétlődő hullámaitól sújtott települések lakói már edzettek az összezártságot, az egymásra utaltság kényszerét és a kósza hírek természetrajzát illetően, kiszolgáltatottságunk a manipulációkkal szemben még mindig fennáll. A hatóságok a tömeghisztéria és a pánik megelőzése céljából inkább eltitkolnak valós információkat, mintsem okosan közvetítenék azokat. Ezzel pedig éppen az ellenkező hatást érik el. Ebben a közegben hihető a valóságshow tettetett fésületlensége, ám valójában a kulisszák mögött, a vágóasztalon dől el, hogy melyik alany mennyi ideig s mely mozzanatokkal szerepelhet a televíziós sűrítményben.
– Csupán egy-két személyiségben figyeltem meg pozitív változásokat, és kérdés, hogy mi lesz velük, ha alábbhagy az érdeklődés – vélekedik Pető Csilla. Nem lehet közömbös ugyanis, hogy ők, vagyis a produkciók főszereplői menynyiben váltak függővé a helyzettől, egymástól, a sztárság talmi csillogásától és a közösségben betöltött szerepüktől.
A pszichológusnő példaként említi azt az évtizedekkel ezelőtt folytatott lélektani kísérletet, amelyben találomra kiválasztott egyetemistákat rab-, illetve fegyőrszerepbe helyeztek valósághű körülmények között. Az immár legendássá vált kísérletet félbe kellett szakítani, oly mértékben sanyargatták az őrizeteseket a szerepükkel túlságosan azonosuló „börtönőrök”. Nem hagyható figyelmen kívül a katasztrófapszichológus által vélt párhuzam sem a 2001. szeptember 11-i öngyilkos merényletek kapcsán feltárt lelki folyamatokkal. Eszerint az önmegsemmisítésig fanatizálható terroristák kiképzése – szigorúan pszichológiai értelemben – sok hasonlóságot mutat a valóságshow-k receptjével. Szerződés egy cél elérésére, a külvilágtól gondosan elzárt s a sajáttól jócskán eltérő élettér, kiszolgáltatottság, valamint egy külső hatalom jelenléte. Ezek a legmarkánsabb motívumok, amelyekkel szinte bárki bármire idomítható a kellő ideig folytatott agymosás eredményeként. Ám ez esetben a kiválasztottak nem „célszemélyei”, hanem eszközei a tömegek befolyásolásának.