Megfélemlített védencek

A vasutasok többsége nincs elragadtatva sem a szakszervezeti munka színvonalától, sem az érdekvédelmi vezetők fizetésemelésétől – derül ki a lapunknak nyilatkozók szavaiból. Véleményéhez azonban senki sem adta a nevét, és ez jól kifejezi, hogy valójában ki az úr a háznál: a dolgozó, vagy az elvileg az ő érdekei felett őrködő szakszervezet.

Még a szokásosnál is nagyobb a Nyugati pályaudvaron a nyüzsgés, pályamunkások, hivatalnokok sietnek keresztül a zsúfolt csarnokon, a hangosbemondó sorolja a rendkívüli hóhelyzet miatt kimaradó kora délutáni járatokat. A vágányok között a peronon bokáig gázol az ember a latyakban, de mindössze egy hótakarító munkást látni. Ő is egy autó kerekeit igyekszik kiszabadítani a Podmaniczky utca felé eső irodaépületek előtt. Az aluljáróban a kedves utasok csúszkálnak a hólétől nedves burkolaton, no meg a lépcsőkön. Egy középkorú vasutas vág keresztül a csarnokon. Siet ugyan, de amikor kiderül, hogy a szakszervezeti munkáról és a vezetők fizetésemeléséről tudakolom a véleményét, ömleni kezd belőle a szó:
– Az egész szakszervezet, úgy, ahogy van, lefeküdt a kormánynak: egy az egyben. Megvásárolták őket! A személyes példámat mondom el. Az én bérem tavaly 67 700 forint volt, idén, amit kapnék rá, úgy megemelné az adómat, hogy kevesebbet keresnék, mint tavaly. Tehát lemondtam a béremelésről. Tavalyi fizetést kapok idei árak mellett. Úgy, ahogy van, az egész szakszervezet egy nagy nulla. Tizenhét éve dolgozom a vasútnál. Nem vagyok tag már több mint tíz éve. Mindenkinek ki kellene lépni a szakszervezetből. A Gaskó-féle bandát egy az egyben el kellene zavarni a fészkes fenébe, és vadonatúj felállással egy teljesen radikális szakszervezeti csoportot kellene felállítani, akik, úgy mint Szlovákiában, megállítanák a vasutat. Ezeket a szakszervezetiseket pedig elzavarni kell, nem hatszázezret adni nekik. Ennyi pénzért, amit mi kapunk, nem lehet dolgozni, ráadásul negyvenéves kocsikkal, harmincéves mozdonyparkkal…
– Vállalja a nevét? – kérdezem.
– Hát, nézze… azt nem. Nem azért, mintha félteném az állásomat. Megmondom őszintén, én semleges vagyok, kívülálló. Ezen az álláson ugyan már nincs mit félteni, mert nettó hatvanhétezer forintért más munkát is kapok. Amiért még a vasútnál vagyok, az az ingyenes szabadjegy. Semmi másért. Ide jutottunk. Ezt szó szerint le is írhatja az újságba, vágatlanul, úgy, ahogy van – mondja legyintve, majd tovább siet.
A csarnokban az egyik irányítói irodában egy idősebb úr és egy hölgy dolgozik.
– Nem nyilatkozunk, forduljon a vezetőséghez – válaszolják kérdésemre, majd amikor meggyőzöm őket arról, hogy nem kell megmondaniuk a nevüket, a férfi hajlandó szóba állni velem:
– A szakszervezeti munkával kapcsolatban az a véleményem, hogy igyekeznek a tisztségviselők, próbálják a dolgozók érdekeit érvényesíteni, de sokszor elakadnak…
Szavaiból kiderül, maga is szakszervezeti tag, ráadásul tisztségviselő.
A szakszervezeti vezetők 600-700 ezer forintos fizetéséről még nem hallott, de – mint mondja – ha ez igaz, irreálisnak tartja az összeget. A dolgozók béremelését viszont kevesli.
– A béremelést kevésnek tartjuk, annak ellenére, hogy kilencszázalékosnak mondják. Mi már csak akkor hiszünk, ha a gyakorlatban is megkapjuk. Mondani már sok mindent mondtak, hogy ennyi meg annyi lesz a pénz, de sajnos a valóság utána más volt… A valóságot szeretnénk látni. Most lesz az első fizetés, kiderül, hogy mennyivel lesz több a pénzünk.

Az éppen érkező gyorsvonat mellett két kalauz beszélget. Az idősebb férfi nem kéreti magát, rögtön elmondja véleményét. Szerinte a szakszervezet két éve befulladt, azaz „be van szorítva a munkáltató alá”. Ha ez nem lenne, működne. Ők már hallottak a szakszervezeti vezetők béremeléséről.
– Hallani hallottunk róla, de nem volt annyira nyilvánosság előtt… Mi meg kapunk négy-öt százalékot, ami nem éri el az inflációt, és jönnek az áremelések is. Viszont nekünk ezt el kell fogadni, mert ha nem, akkor sztrájk lesz, és az nekünk sem lenne jó – fejtegeti. Szakszervezeti tagok, de mindketten egyetértenek abban, hogy a vezetők több százezres javadalmazása „bizony nem valami igazságos”.
– Én nem tudok állást foglalni, csak azt látom, hogy a magyar államban a tanárok, a belügyiek megkapták a béremelést, míg mi ezt nem értük el. Laikusként nem tudom megmagyarázni, hogy miért van ez így, de megérteni sem tudom – tette hozzá elmenőben.
Az egyik külső vágányra éppen beáll a szerelvény. A két kalauz és a forgalmista a mozdonyvezetővel tárgyal. Amikor véleményüket tudakolom, nem hajlandók nyilatkozni, még név nélkül sem. Arcukon jól látható a riadalom. Elutasít három magasabb beosztású vasutas is, akik a műszak végeztével hazafelé tartanak. Egyikük hátraszól:
– Keresse a vezéreket, tudja, minket alaposan nyakon vágnak, ha itt összeviszsza nyilatkozgatunk… A többiek jót derülnek a riposzton.
A hóbuckákon átkecmeregve bekopogok egy várakozó mozdony ablakán. A masiniszta egy kis bizonytalankodás után végül válaszol a kérdéseimre.
A szakszervezetekről az a véleménye, hogy nem állnak a helyzet magaslatán. A dolgozók idei béremelését nevetségesnek tartja, a szakszervezeti vezetőkét pedig igazságtalannak.
– Két szakszervezetnek is tagja vagyok, de az egyikből biztos, hogy kilépek. A másik tagság kapcsán pedig alaposan meggondolom, hogy ugyan mi az értelme ennek az egésznek. Lehet, hogy onnan is kilépek… – mondja, s fejcsóválva húzza fel az ablakot.
A csarnok bejáratánál egy pályamunkás beszélget kollégájával. Nem akar nyilatkozni, de végül a szakszervezeti vezetők béremelésének hírére kötélnek áll. A 600-700 ezer forintos fizetésekről csak annyit mond:
– A miénket nem emelték, csak minimális szinten. Ez a baj. De ez országos szinten így megy. A dolgozó ember nincs megfizetve, csak a vezető, az persze igen. Hogy a vezető többet kap, végül is érthető, jóval nagyobb a felelősségük. De ez mégiscsak túlzás – állapítja meg savanyú ábrázattal.
Az aluljáróban egy hazafelé tartó vasutas tisztet szólítok meg. Szívesen nyilatkozik, de ő is ragaszkodik inkognitójához.
– A munkahelyi dolgozók egészen sokáig a szakszervezetben voltak. Én ma már nem látom értelmét a tagságnak. Nem érzem azt, hogy ez a szakszervezet az érdekeinket képviseli – szögezi le. Mint kiderül, már 13 éve dolgozik a cégnél. A vezetők béremeléséről neki is a saját zsebe jut eszébe:
– Az én alapfizetésemet 1100 forinttal emelték január 1-jével. Enyhén szólva sokallom a a szakszervezetisek juttatását az én fizetésemhez képest – mondja, és arcán látszik a megütközés. Makulátlan egyenruhás alakja gyorsan eltűnik az utazók tömegében. De ott marad a kérdés: ki viseli a vasútnál a nadrágot? Valójában kinek az érdekeit védik a szakszervezetek?