Becsület és kötelesség

Mit tapasztalunk ma? Sajnos kevés politikusról mondható el, hogy nem elsősorban politikai érdekek és szempontok szerint cselekszik. És kevesen vannak azok is, akik politikai érdekeik mellett tekintettel vannak a morális tényezőkre. Deák kivétel, aki morálisan motivált meggyőződése ellen sohasem cselekedett

Megkezdődött a Deák-év. A haza bölcse születésének 200. évfordulóját ünnepeljük október 17-én. Az alkalom jó lehetőség arra, hogy államférfiúi pályáját és emberi életútját vizsgálva röviden sorra vegyük, miben különbözött Deák Ferenc a ma élő politikusok egynémelyikétől, s miért kell őt példaképnek tekintenünk.
„Mikor Pozsonyba (a diétára – a szerk.) jöttem – írja vallomásaiban –, Antal bátyám már előre előkészítette az utamat. Irántam való rendkívüli szeretetében egész csodával határos fogalmakat terjesztett kollégáim közt az én állítólagos értelmi képességeimről. Barátaim tehát örökké a legkülönösebb kérdésekkel ostromoltak, hogy meghallgassák tőlem a bölcsesség szavait. Akkor jutottam arra a gondolatra, hogy a kérdésekre adomákkal válaszolok, s azóta úgy megrögzött bennem e rossz szokás, hogy akkor is adomázok, ha senki se kérdez.”
Harry S. Truman, az Egyesült Államok 33. elnöke mondotta volt: „Humorérzék nélkül aligha tudtam volna ellátni a teendőket.” Deák egyszer – 1864–65 táján – megvallotta gyámleányának, Vörösmarty Ilonának, hogy ha nem lett volna jó kedélye, nem bírta volna ki az izgalmakat. A humorral az a baj, hogy nem lehet elsajátítani; humora csak van, lehet valakinek. Ugyanakkor a vicc, a humor, az irónia, a szatíra esztétikája sohasem lesz pontosan meghatározható: ezekhez partner kell, közönség, urambocsá képviselők… Szabadjon megjegyeznünk e helyütt, amivel bizonyára az olvasó is egyetért: vannak politikusok, akiket azzal kellene büntetni, hogy beszédeik színvonalán éljenek. S akkor még csak tartalmában közelítettünk a szóban forgó urakhoz, hölgyekhez, és szó sem volt magáról a magyar nyelvről.
Deákról köztudott volt kivételes emlékező és felidéző képessége, a szavak egyértelműségébe vetett hite; nem tűrt semmiféle homályt, és a gondolkodás leleményének tartotta a játékos logikát. De ahogy a sportban is kihalóban vannak az anekdoták (adomák), a politikai küzdőtérről szintúgy hiányoznak a kis és nagy történetek. Viszont a csatazaj annál hangosabb. Ha hasznosítani lehetne azt a sok energiát, ami a politikai csatározásokból következik, talán nem lenne szükség annyi bombára, fegyverre, harceszközre. De hát az energiák többsége a semmibe vész. A világhírű olasz operaénekes, Luciano Pavarotti mondta egy interjúban az őt kérdező angol színésznek, Peter Ustinovnak, hogy a politikusok a normális magánélet világának száműzöttei. És az esetek többségében igazat kell adnunk neki.
A „becsület és kötelesség” mint az egyén erkölcsileg feddhetetlen magatartásának követelménye, egyéni és közéleti tevékenységében egyaránt Deák egyik jellegzetes és saját életében megvalósított eszménye volt. Mit tapasztalunk ma? Sajnos kevés politikusról mondható el, hogy nem elsősorban politikai érdekek és szempontok szerint cselekszik. És kevesen vannak azok is, akik politikai érdekeik mellett tekintettel vannak a morális tényezőkre. Deák kivétel, aki morálisan motivált meggyőződése ellen sohasem cselekedett. Pedig sokan hangoztatták már, hogy a politika sohasem volt az erkölcs arénája, hanem mindig is az érdekek küzdőtere.
„Úgy vagyok a politikával – mesélte Deák Ferenc az 1840-es évek elején –, mint gyermekkoromban a csíkevéssel (csík: a nyílt hólyagú halak családjába tartozó halfajta – a szerk.). Éltem-haltam a káposztába főtt csíkhúsért. De atyám birtokán barangolva láttam, hogy a csíkok raja közös, piszkos tanyában él a békákkal. Azóta megcsömörlöttem a csíkevéstől.”
Mit kell a fentieken érteni? A politizálás Deák számára életszükséglet volt. De közvetlen politikai otthonában (a megyében) azt tapasztalta, hogy sok politikus közösséget vállal az ocsmánnyal, a korrupcióval, a méltánytalannal. S ennek adott hangot az iménti adomával.
A politikában – mondhatjuk – néha csirkefogókkal állunk szemben, és a józan gondolkodásúaknak meg a polgároknak nem szabad olyan ostobának lenniük, hogy a fegyver megválasztását átengedjék nekik. „,A politika mocskos dolog – jegyzi meg egy orosz film hőse –, olvasson inkább Dosztojevszkijt.”
A haza bölcsének egy felettébb jellemző kijelentése volt a következő: Kommt Zeit, kommt Rath – mondta szomorúságát elfojtandó, mély rezignáltsággal debreceni képviselőtársának, Sinkay Jánosnak. Az idő meghozza a tanácsot. A mondás érvényes a mára is! A politikában ugyanis ritkán kifizetődő, ha az ember valamilyen fontos esemény előtt bölcsnek akar látszani.
A gondolat folytatásaként Deák további híres szavai tolulnak elő: „Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül…, mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.” Rövid reflexiók után Deák válasza: A tűrés is tevés. Lehetséges, hogy a politikában nem az intelligencia vagy az erély a legfontosabb, hanem a türelem és a tűrés? A politika ugyanis hosszú távú játszma, és a teknős sokszor legyőzi a mezei nyulat.
Egy másik kis történet így hangzik, amit Sándor Pál idéz Az anekdotázó Deák Ferenc című könyvében: „A ruhatáros tévedésből Lónyay Menyhért volt pénzügyminiszter (a kormány elnöke – a szerk.) felsőkabátját adta Deáknak. Az öreg úr csak nézte, nézte a felöltőt, amelyik éppen olyan volt, mint az övé, felpróbálta, és illett rá. Aztán csak megszólalt: »Hasonlít az én kabátomhoz, de mégsem az. Igen nagy a zsebe«.”
Egyértelmű, hogy a nagy zseb sok pénzt jelent. Sőt a kifejezés átvitt értelemben a meggazdagodásra is vonatkoztatható. 1872. november 18-án az egyik képviselő, bizonyos Csernátony Lajos azt kiáltotta oda Lónyaynak: Mikor az ország szegényedik, a miniszterelnöknek nem illik gazdagodni.
A politikában – szögezhetjük le – semmi sem megvetendő. A pénz sem. A pénz és az idő az élet legnagyobb terhei közé tartozik, és a legboldogtalanabbak talán azok, akiknek mindkettőből több van, mint amivel értelmesen kezdeni tudnak valamit. Azzal is nehéz vitatkozni, hogy a politika egyenlő azzal: ki, mit, mikor és hogyan szerez meg. És – feltehetően – nincs olcsó politikus. Tisztelet mindig a kivételnek! Deák megint csak kivétel. A haza bölcse nem tudta a pénzt sem megbecsülni, sem szaporítani. Évjáradéka is csak arra volt jó, hogy biztosítsa szerény keretek közt anyagi függetlenségét, és hogy ne szoruljon mások segítségére.
A bánni tudás az indulatokkal – tudjuk – Deák jellegzetes tulajdonsága volt. Figyelmeztetésül szánta egy pályakezdő ifjúhoz: „Szíved és eszed indulatok rabja ne legyen, mert ilyen rabság megalázó.” Egyesek szerint a politika mai formájában nem más, mint a gyűlölködés rendszeres megszervezése.
Díszvacsora zárt be egy Kazinczy-emlékünnepséget az egykori Európa Szálló helyiségeiben. Az utolsó felköszöntőt Deák Ferenc mondta: „Lakoma után imádkozni kell – így a haza bölcse. – Az én imádságom rövid, csak három szóból áll: Éljen a haza.”
Végezetül álljon itt egy költői kérdés: vajon hány vezető kormánypárti politikus, illetve balliberális miniszter és államtitkár íróasztalán található meg Deák Ferenc portréja vagy szobrocskája?