– Mikor találkozott először az argentin néptánccal?
– Amikor általános iskolás voltam, új tantárgyként felvették a néptáncot, az egyik ünnepség alkalmával fellépett a tanáraink tánccsoportja, és a mai napig emlékeszem, ahogyan elbűvölve álltam, figyeltem a mozgásukat, a lábtechnikájukat, magával ragadott a performansz lendülete, és egyből szerelmes lettem ebbe a műfajba.

– Ez a kezdeti szenvedély végül hogyan alakult át hivatássá?
– Egészen tizenhét éves koromig inkább hobbi volt mindez, majd egyre inkább az életem középpontjába került. Felléptem Argentínában táncosként, és dolgoztam koreográfusként is, de idővel egyre inkább úgy éreztem, a saját utamat szeretném járni és a magam elképzeléseit megvalósítani. Végül 2015-ben megalapítottam a Malevót azzal a céllal, hogy újfajta, de mégis a kultúránkban mélyen gyökerező előadásokat alkossunk.
– Hogyan lehet egyszerre őrizni a tradíciókat és friss, izgalmas elemekkel is gazdagítani az előadást?
– Számomra a malambo esszenciája szent és sérthetetlen, de szeretek kísérletezni vele. Az előadásaink középpontjában természetesen maga a tánc áll archaikus módon, de mégis friss formába öltöztetve. A koreográfiákban, a zenében vagy éppen a jelmezekben megjelennek a modern elemek, de közben mindig hűek magadunk a gyökereinkhez. Szerintem a hagyomány és az innováció találkozása teszi igazán élővé és elevenné a produkciót.
– Szerte a világon turnéztak, hol találkoztak a leglelkesebb vagy éppen a legfurcsább közönséggel?
– Mindenhol fantasztikus fogadtatásban részesülünk, de néhány országban kiemelkedő élmény volt fellépni. Az Egyesült Államokban, Oroszországban és Kazahsztánban elképesztő energia áradt a közönségből. Talán még emlékezetesebb volt a Sydney-i Operaházban adott műsorunk: a világ minden tájáról érkeztek vendégek – sok tengerjáró hajó köt ki a városban, a turisták ilyenkor megnéznek egy-egy műsort – és hihetetlen ovációval fogadtak.
– Minden városban ugyanazt az előadást adják elő, vagy változtatnak rajta az adott ország kultúrájához igazodva?