Van az úgy néha, hogy negyvennyolc órán belül annyi minden történik, mint régebben hónapok alatt sem. Megint így alakult. Notórius gyorshajtás az információs sztrádán. Kezdjük a végén, van pápánk. Ilyenkor mindig leírom, hogy engem annak idején reformátusnak kereszteltek, de ez alighanem nüanszokon múlt. Valószínűleg annak köszönhető, hogy anyai nagyapám határozottabbnak mutatkozott ebben a kérdésben a család többi tagjánál. Ez akkoriban egyébként komolyabb tétel volt, mint manapság, abban az alföldi faluban például, ahol nagyapám élt, külön utcában laktak a reformátusok és a katolikusok.
Aztán ez megváltozott, magam vagyok az élő példa az ökumenikus szemléletre. Először megkedveltem a barokkot (itt egy smiley következne), majd színkatolikus falvakban éltem és élek, többnyire a helyi templomot látogatom, és ha néha délre utazom, ott sincs nagy merítési lehetőség ez ügyben, ha az ember köszönetet mondana, hálát adna, ne adj Isten szépen kérne valamit. Az meg ugye a napnál is világosabb, hogy egy az Isten. Ezért aztán szívből örülök, hogy habemus papam, mert a pápa szemléletem szerint a keresztények szellemi vezetője, arra pedig felekezetre való tekintet nélkül igen nagy szükségünk van ezekben a zűrzavaros időkben. A többihez nem értek, és mivel még sohasem ittam magam teológusra, laikusként ehhez tartom is magam, és csupán a legendás megérzéseimre hagyatkozom. Ezek meg azt súgják, hogy
az új pápa jó pápa lesz, amolyan kiegyenlítős, okos és bátor. Ráadásul Leó, azaz oroszlán. Nomen est omen. Ez jól jön a harcban, ami vár rá. Egyben és ugyanakkor első beszédében vagy kilencszer használta a béke szót. És ez jót jelent. Az ugyanis a fundamentum, kívül-belül.
Na de búcsúzzunk el a kéklő római égbolttól, mert itthon a fél ország reszketve várta a reggel kilenc órát, Rémusz bácsi meséit, az újabb hangfelvételt, ami majd megint alapjaiban rengeti meg a közéletet, elsöpri a kormányt és elsősorban a miniszterelnököt, merazorbán.
Ezeknek tényleg ez a mániájuk, ez a hangfelvételesdi, nyilván valami gyerekkori fixációról lehet szó, orálisan birizgálták az apró kis fogacskáikkal a Rec gombot, vagy mit tudom én. Mindenesetre egy jól képzett klinikai szakpszichológusra már tényleg égető szüksége lenne a szektának, mielőtt még kárt tennének magukban vagy bárki másban.
Aztán persze már megint nem történt semmi. A felvételen a honvédelmi miniszter hallható, amint két évvel ezelőtt arról beszél, hogy meg kellene combosítani a hadsereget, mert mégiscsak itt durrogtatnak a szomszédban a szláv tesók közül ketten, a háttérben a fél világgal. Na most. A magam részéről bármikor örömmel meginnék egy fröccsöt a honvédelmi miniszterrel, gyaníthatóan jól elbeszélgetnénk a fociról, az időjárásról és a macskákról, miközben megpróbálnék kisírni tőle egy Kalasnyikovot arra az esetre, hogy ha az Európai Unióba felvett posztháború-szindrómás, begombázott szabadcsapatok feltűnnének a falu szélén, legyen azért egy kis fogadjisten is, de neki nem az a dolga, hogy velem cseverésszen. Nem erre esküdött fel. Hanem inkább arra, hogy
minden körülmények között megvédje a hazát, és lehetőleg ne az utolsó pillanatban kapkodjon összevissza. És én ennek is örülök, Vincent. Egy ismert mondás szerint ha békét akarsz, készülj a háborúra. Ehhez nem kell sem történelemérettségi, sem Ludovika.
Viszont miután 9 óra 3 perckor valahogy kitaláltunk a nagy semmi közepéből (sehol egy nyomorult szexvideó), cserébe szert tettünk egy újabb állatra. Már alig vártam. A zebrák, kullancsok, életük során színüket többször változtató, invazív büdösbogarak után végre megjelent az állatkertben a magyar, másnéven lapos fingólepke. Kissé csiricsáré külsejével meglepően emlékeztet a poloskára, és ha nekidurálja magát, szintén irgalmatlanul büdös. Ráadásul a tekintetben is hasonlít az éltető nedvességet kiszívó jószágra, hogy baromi nehéz megszabadulni tőle. Agresszív és arrogáns, ha becsukjuk az ajtót, bejön az ablakon. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megvárjuk, míg elszáll fingostul.
És még mindig nem volt vége. A lepkefingnál jóval nagyobbat durrant, hogy
a híres táncos-komikus bejelentette visszavonulását a színpadtól, és még válik is a tetejébe. Utóbbi egyébként a legszentebb magánügye – lenne, ha nem lengené körül némi politikai színezetű árukapcsolás. Másnap azt álmodtam, hogy visszasírjuk. Ültünk az ágy szélén, úgy sírtuk vissza. Mert jött a Klára, aki kevésbé irtózik a bogaraktól, mint a Feri.
Az meg elég különös, hogy utóbbi hirtelen felindulásból megvilágosodik mintegy, hogy akkor ő most majd ezentúl írói munkásságának szenteli életét. Esetleg lepkéket gyűjt a pincében. Persze különös anyagból gyúrva minden lehetséges.
