Száz napokra osztva a világ

Bámulatos ez a tempó, az ember szinte beleszédül. Először jött – nyugdíjasoknak, pedagógusoknak, egészségügyi dolgozóknak – a béremelések száz napja. 2002 tavaszán megígérték, nyár végén a feladatot kipipálták. Sőt hogy ezt mindenki meg is értse, a szónoki pulpitusokon – amúgy az egyiptomi képírás színvonalán – hirtelen megjelent egy sárga napocska is, rajta öles betűkkel a pecsét: 100 százalék. A teljesítési kényszert még az sem zavarta meg, hogy az első száznapos program százszázalékos teljesítésével az államháztartás hiánya is jócskán túllépte a tervezett 100 százalékát, és minden eddigi rekordot megdöntött. Eljött az ősz, az ősszel együtt pedig egy újabb száznapos program. Ez már haloványabbra sikeredett, olyannyira, hogy ma már szinte senki nem emlékszik rá. A lényeg úgysem a tartalom volt, hanem maga a szertartás: megígértük, teljesítettük. Most meg itt van ez az Európa-terv, amely még századik napját sem érte meg, s pontjait máris kezdik kipipálni. Ha minden az eddigi menetrend szerint megy, akkor – áprilist szerencsére elvitte az uniós népszavazás – nyár előtt indulhat az újabb száznapos.
Bárcsak minden ilyen könnyen menne! Valahogy nem jó, ha minden száznapos program, éppen száz nap alatt, százszázalékosan sikerül. Először is, a dolognak rettentően marketingszaga van. Száz nap olyan gyorsan elszáll, hogy ilyen rövidke időben csakis arra lehet ígéretet tenni, ami vagy már eleve kész, vagy már túl van az előkészületek java részén. Ám ha ezeket a fejlesztéseket összefűzzük egy csokorba, marketing-tanácsadónk javaslatára elnevezhetjük száznapos programnak, netán Európa-tervnek is. A másodsorban, a száznapos programok mindenestül voluntarista programcsomagocskák, a letűntnek remélt tervgazdaság szinte egyenes ági leszármazottai. Azt a látszatot keltik, hogy minden jótétemény lehetséges, csak kormányzati akarat kell hozzá. Akarjuk, eldöntjük, teljesítjük…

Úgy, ahogyan egy jó ötéves tervben illik, ahol – mint tudjuk – „a határ a csillagos ég”. Ráadásul a voluntarista logika további előnye, hogy ismét bele lehet rúgni az elődökbe. Mert ha minden jótétemény csak kormányzati akarat kérdése, akkor ebből egyenesen következik, hogy korábban csakis azért nem születtek ilyen jótékony intézkedések, mert az előző kormány nem akarta. Harmadrészt a száznapos programok lopakodva visszacsempészik az atyáskodó állami újraelosztást. Ne fáradjon az a szegény állampolgár, majd mi kitaláljuk, hogy mi kell neki. Mi ugyanis mindenre gondolunk, és mindenkiről gondoskodunk. Kapjanak hát a fiatalok olcsóbb internetet, a vállalkozók kedvezményes hitelt, a betegek több mentőkocsit, a nemzetükre büszkék meg Nobel-díjasok parkját. Mindezt természetesen költségvetési forintokból ajándékozzuk a köztársaság gyermeknek tekintett adófizető polgárainak.
A marketing-tanácsadók ihlette, atyáskodó száznapos programok eddigi csúcsteljesítménye kétségkívül az Európa-terv. Ez a terv ugyanis, leszámítva most olyan népboldogító és viszonylag csekély költségvetési vonzatú intézkedéseket, mint az ingyenes múzeumi belépő vagy az ’56-os emlékmű, javarészt olyan pontokból áll, ami minden valamirevaló európai országban az állam feladata. A fajsúlyos pontok – az autópálya-építéstől az egészségügyi ellátás modernizálásán át a kedvezményes vállalkozói hitelekig – egy átlagos európai országban magától értetődők. Sőt ezeket a területeket nemcsak Európában, de nálunk is évek óta támogatja az állam. Olyannyira, hogy a 2003-as költségvetési törvény keretében is forrásokat különítettek el ezekre a célokra. Ebből a szempontból az Európa-terv nem több, mint a költségvetési törvényben is előírt állami feladatok végrehajtása. Ám ha egyszer úgyis végre kell hajtani, ráadásul az uniós csatlakozást megelőző évben, akkor – súgja megint a marketing-tanácsadó – nevezzük el gyorsan Európa-tervnek.
Az Európa-terv marketinges ihletése még világosabban látszik, ha nem azt nézzük, mi van a tervben, hanem azt, hogy milyen fejlesztési terület maradt ki belőle.

Ennek elvileg három oka lehet: a kimaradt terület fontos, de nincs rá koncepció, a kimaradt terület fontos, de nincs rá forrás, a kimaradt terület fontos, és társadalmi nyomásra hamarosan lesz rá forrás, vagyis idővel beépülhet az Európa-tervbe. Az első esetre – fontos terület, de nincs rá koncepció – példa a lakáspolitika. Lassan eltelt már egy év, és még mindig nincs kész a beharangozott új lakáspolitikai koncepció, az állampolgár pedig csak annyit érez, hogy a lakáshoz jutás terhei, mint az illetékek, ugrásszerűen emelkedtek. A második esetre – fontos, de nincs rá forrás – a legjobb példa a turizmus. Ez a szektor ugyanis az idén jóval kevesebb támogatást kap, mint az előző két esztendőben. Csak egyetlen adat: jelenleg ötmilliárd forinttal támogatja az állam a gyógy- és termálfürdők fejlesztését, ezzel szemben a Széchenyi-terv keretében egyedül erre a célra évente ennek több mint négyszerese jutott (majdnem annyi, mint most a turizmus egészére). Végül a harmadik esetre – fontos terület, társadalmi nyomásra beépül a tervbe és talán pénz is lesz rá – példa az Európa-falu program. Ez az ötlet alig egy hónapja egy agrárfórumon vetődött fel, és ma már az Európa-terv „részeként” emlegetik. A faluprogramról természetesen az égvilágon semmi konkrétum nem tudható, ebben az esetben tehát már maga az Európa-terv hitelesíti a faluprogramot. Az Európa-terv nagy újítása – szemben a korábbi száznaposok kötött programpontjaival –, éppen az utóbbi típusú programokban van. Ezekkel a beépülő programokkal ugyanis az Európa-terv minden marketinges nagy álmává, igazi gumicsonttá válhat. Az Európa-terv, akárcsak a gumicsont, tetszés szerint nyújtható és minden szép és jó, mi szem szájnak ingere tetszés szerint belegondolható.
Valódi tervek, átfogó fejlesztési programok általános gyakorlatnak számítanak Európában. Ezek azonban – Írországtól Hollandián át Ausztriáig – a társadalmi partnerségre épülnek. Valahogy úgy, ahogyan a Széchenyi-terv tette. Tehát nem a kormány találja ki terveket, hanem az állam, valamint a gazdasági és társadalmi szereplők együttesen dolgozzák ki a fejlesztési programokat és kötnek egymásra nézve kötelező érvényű megállapodásokat. Írországban például a három-négy éves időtartamú programok mindig egy-egy égető probléma leküzdését tűzik ki célul, mint a munkanélküliség, a gazdasági leszakadás, vagy az infrastrukturális elmaradottság felszámolása. Az Európa-terv azonban nem ilyen, nem a társadalmi partnerség, hanem a politikai marketing szüleménye.
Vajon meddig élhetünk még száz napokban, és egyáltalán, lehet-e száz napokban élni? Különösen olyan időszakban, amikor a gazdaságban szaporodnak a kedvezőtlen jelenségek: a tőke elvándorol, az államháztartás hiánya továbbra is magas, a munkanélküliség növekszik, az infláció csökkenése megállt, a beígért reformok (egészségügy, szakképzés stb.) akadoznak. A politikusok – legyenek bármilyen színezetűek is – rövid időszakokban számolnak, és akció-reakció logikával gondolkodnak. Kihirdetnek egy programot, megnyomnak egy gombot a parlamenti székben és várják az azonnali eredményt. Ha mégsem jön, akkor vagy a tükör (azaz a média) rossz, vagy az állampolgárok nem értették meg a politikusi jóakaratot. Attól tartok azonban, hogy ez a sok száz nap és az Európa-terv csak egyetlen dologra jó. Szédüljünk el annyira, hogy a rengeteg „megígértük – teljesítjük – kipipálva” között észre ne vegyük: egy helyben topogunk.
A szerző egyetemi tanár