Válaszúton az amerikai vezetés

Az Európai Unió athéni csúcsértekezletén a bővítés ünnepi hangulata és a szövetségesek iraki hadműveletének gyors befejezése látszólag enyhítette az ellentéteket az Amerika politikáját pártolók, illetve az azt ellenzők között. Messzemenő következtetéseket ebből azonban nem szabad levonnunk, ugyanis az euroatlanti kapcsolatok csak abban az esetben térhetnek vissza a régi kerékvágásba, ha Washington újra a konszenzuskeresést teszi meg külpolitikai magatartásának normájává.
A következő időszak dönti el azt is, hogy az USA kellő bölcsességgel és visszafogottsággal tudja-e kezelni az iszlám világban felkorbácsolt indulatokat. A jelek sajnos nem ezt mutatják. Egyrészről a demokrácia exportja nevében egy olyan nyugati értékrendet akarnak ráerőltetni a térség egyes államaira, amely lényegében nem jelent mást, mint ezen országok amerikanizálását. Ez viszont jobban irritálja az iszlám világot, mint bármi más, s hozzájárul a terrorizmus újabb magvainak elhintéséhez. Másrészről nem kis aggodalomra ad okot az a gyanú, amely szerint nem Irak esete volt az utolsó, amikor az úgynevezett demokratizálás első lépéseként megszálló hatalom érkezik egy iszlám országba. Szíriával szemben már elindult egy, az irakihoz hasonló kampány, s borítékolható, hogy rövid időn belül ki fog derülni Damaszkuszról is, hogy „fenyegeti a világbékét”. Ahhoz azonban, hogy Amerika valamelyest enyhítse az ellene érzett gyűlöletet a térségben, elsősorban fel kellene hagynia közel-keleti politikájának több évtizedes vezérelvével, amely megköveteli, hogy Izraellel szemben minden esetben előzékeny legyen.
Az USA-nak a zsidó állam melletti elfogultsága végett sokan úgy gondolják a Közel-Keleten, hogy Washington a mindig erkölcsi köntösbe öltöztetett külpolitikai elveit a gyakorlatban nem tartja egyetemes érvényűnek. Ezt támasztja alá az is, hogy az előző évtizedekben Izrael számos ENSZ-határozatot nem hajtott végre, de ezért semmiféle retorzió nem érte. Néhány hete Amerika újabb milliárdokat szavazott meg az izraeli költségvetés támogatására, miközben nem emeli fel a szavát az erőszakos izraeli telepítések vagy az ártatlan palesztinok megölése ellen. Washington még akkor sem emeli fel szavát, amikor saját állampolgárait izraeli buldózerek tapossák halálra.
Ez a politika odáig vezetett, hogy az arabok szemében az Egyesült Államok egyet jelent Izraellel, s ezt nemcsak az erős washingtoni zsidó lobbi miatt gondolják így, hanem azért is, mert úgy vélik, Amerika térségbeli stratégiája egybeesik Izraelével. A jelenlegi válság kapcsán ez a feltevés egyáltalán nem látszik irreálisnak, ugyanis Ariel Saronnak és a „pentagoni héjáknak” nemcsak a vérmérsékletük egyezik meg, hanem a terrorizmus problémáját is hasonlóan kezelik.
Rumsfeldék eddig sem csináltak titkot abból, hogy rendet akarnak tenni az egész térségben, s köztudomású, hogy az arab államok közül – Líbia mellett – már csak Szíria viseli magán a nem épp hízelgő lator jelzőt. Elképzelhető, hogy a gyors és viszonylag kevés áldozattal járó iraki hadjárat után a Pentagon úgy gondolja, a legolcsóbban úgy úszhatja meg a „szír probléma” megoldását, ha kihasználja az Irakban állomásozó támadó haderő jelenlétét, s a volt bagdadi rezsim tagjainak üldözése címszó alatt benyomul Szíriába. Ennek kétségkívül Izrael is örülne, hiszen Damaszkusz mindig is a palesztin terrorszervezetek legfőbb logisztikai támogatójaként volt elkönyvelve. Saron pedig nagyon szívesen kiterjesztené a terroristák elleni hajtóvadászatot Szíriára is.
Az, hogy Bassár al-Aszad országa ellen indul-e katonai akció, elsősorban attól függ, hogy Washingtonban a mérsékeltebb, Powell-féle külügyminisztériumi vonal vagy a Rumsfeld–Cheney–Wolfowitz nevével fémjelzett Pentagon-vezetés kerül fölénybe. Megvan az esély arra, hogy a mérleget a tel-avivi kormány fogja elbillenteni, ugyanis washingtoni pletykák szerint az izraeli hírszerzésnek olyan információk vannak a birtokában, amellyel nyomást tudnak gyakorolni Bushra, hogy a két irányvonal közül melyik érvelését fogadja el. A neokonzervatívok verziójának érvényre juttatása óriási veszélyt rejtene magában, ugyanis abban az esetben, ha Washington – Bagdadhoz hasonlóan – Damaszkuszt is csak egy beverni való szögként kezeli, az újabb háború garantáltan kilépne a szűkebb keretek közül. A Hezbollah síita fegyveres szervezetnek logisztikai támogatást nyújtó Szíria ugyanis nem habozna Izrael ellen olyan megtorlást végrehajtani, ami után a konfliktusba közvetlenül a zsidó állam is beavatkozna.
Látni kell azt is, hogy akár lesz háború Szíria ellen, akár nem, az USA tovább már nem játszhatja el a pártatlan közvetítő szerepét az újabb palesztin–izraeli béketárgyalások során. Az arab közvélemény ugyanis nem fogadja el ebben a szerepben, főleg úgy, hogy Irakot megszállva tartja. Ezen viszont nagyban tudna enyhíteni, ha nyomást gyakorol Tel-Avivra, s a palesztinok felé látványos engedményeket tesz. Erre sincs sok esély. Az is félő, hogy a megszállt Irakban az irakiak az amerikaiak „palesztinjai” lesznek, s ez tovább nehezíti, hogy az USA egy konszenzusos politika talajára lépjen. Annak a kockázatával is számolnunk kell, hogy a nemzetközi jog sajátos értelmezésével megindított katonai akció és megszállás csak katalizátorszerepet játszik abban, hogy újabb válságok keletkezzenek, s az Amerika ellen hadat viselő globálterrorizmus tovább erősödjön. Ekkor pedig megtörténhet, hogy az USA belekerül egy olyan erőszakspirálba, ahol elveszíti önkontrollját.
Sokan beszélnek valamiféle kényszerpályáról az európai országok politikája kapcsán. Azonban érdekes módon Amerika is egy bizonyos értelemben vett kényszerpályára sodródhat. Amit természetesen nem egy másik állam felé való igazodási kényszer, hanem a saját maga által felállított új biztonságpolitikai vezérelve, a megelőző csapás doktrínája szül. Ezt kiválthatja egy újabb lehetséges háború (Szíria), nem várt radikális politikai hatalomátvételek a még baráti államokban (Szaúd-Arábia, Pakisztán) vagy egy újabb Amerika-ellenes terrorhullám, ami arra készteti az USA-t, hogy huzamosabb ideig egyoldalú katonai válaszokat adjon. Henry Kissinger 2001-ben megjelent könyvének zárszavában a következőket írja: „Egyetlen birodalom sem kerülte el a császársághoz vezető utat, csak akkor, ha a brit birodalomhoz hasonlóan decentralizálta hatalmát, mielőtt a folyamat elindult volna… Amerika is csak akkor kerülhetné el ezt a folyamatot, ha továbbra is úgy politizálna, mintha még mindig olyan világban élne, amelynek több hatalmi központja van.”
Ezért nem mindegy, hogy a következő hetekben, hónapokban Washington külpolitikai magatartását továbbra is az unilaterális elveket követő pentagoni neokonzervatívok vagy egy konszenzuskereső irányvonal szabja meg. Ugyanis csak ettől függ, hogy milyen vonalak mentén kristályosodik ki az új világrend.
A szerző egyetemi hallgató (SZTE)