A nagynevű élelmiszer-ipari cég zacskós tyúkhúslevese csak két gramm szárított tyúkhúst tartalmaz granulátum formájában. Ez nem több, mint hét gramm eredeti tyúkhús. Természetesen nincs a világnak olyan szakácsa, aki ebből tyúkízt tudna varázsolni négy tányér leveshez. A gyár azonban képes erre egy gramm aromával, a gyári ízzel. Ez ugyan nem lesz tyúkhúsleves, de „összehasonlítható megoldás”. A konkurencia is hasonlóképpen főz. Marhahúslevesébe literenként 2,3 gramm marhazsiradék és minimum 670 milligramm húskivonat kerül. Ezt a felirat szerint mennyiségileg megelőzik egyéb anyagok: a jódozott só, aroma, ízfokozók (nátriumglutamát, E–631, E–627).
Tulajdonképpen túlzás a készítményt az elenyésző mennyiségű, milligrammos nagyságrendű húskivonat után elnevezni, azonban lényegesebb alkotórészei után legfeljebb „jódozott só-aroma-ízfokozó levesnek” lehetne hívni.
A végtelenségig idézhetnénk még az elrettentő történeteket Hans-Ulrich Grimm (nem a mesemondó testvérpár egyike, hanem a Spiegel egykori szerkesztője) A leves hazudik című könyvéből, amely nemrég jelent meg a Kétezeregy Kiadónál. Annyit máris megígérhetünk a leendő olvasónak, hogy egyszeri lapozgatás után sem fog többé felhőtlenül vásárolni az élelmiszerboltokban, minden E-szám és a csomagoláson feltüntetett adalékanyag láttán gyanakodni kezd, vagy előhúzza a táskájából azt az egyre több helyen kifüggesztett, baráti körökben terjesztett listát, amelyik a düsseldorfi egyetem gyermekrákkutató klinikájának eredményeire hivatkozva sorolja fel a veszélyes és veszélytelen élelmiszer-adalékanyagokat, illetve konkrétan néhány igen veszélyes termék nevét, számát. A lista nem teljes (magasabb E-számok már nem kaptak helyet a felsorolásban), olykor ellentmondásoktól sem mentes, sőt az lehet az érzésünk, hogy esetleg konkurenciaharc is áll a hátterében. Máskülönben nem magyarázható, hogyan került fel rá konkrét árucikkek, márkák neve is. (Mint megtudtuk: az interneten közzétett, máig elérhető anyagot a düsseldorfi gyermekklinika hamisítványnak minősítette és megtagadta.)
Tegyük mindehhez hozzá, hogy nemcsak a leves, pontosabban a leves íze hazudik, hanem azok a reklámok is, amelyek kedvet csinálnak a „korszerű” élelmiszerek fogyasztásához. Furcsa lenne valóban, s üzletileg bizonnyal kevésbé sikeres, ha látnánk, amint az eperjoghurthoz főzik a fűrészport, vagy a tyúkhúsleves adalékanyagaihoz hozzátesznek némi szárított baromfihúst. Ehelyett a reklámokban bőven folyik a tej, ömlik a friss eper, aprózzák a gusztusos zöldségeket. Íz és látvány illúziója így lesz teljes.
Ehhez a mutatványhoz kiváló partnerek maguk a vásárlók is, akik szeretnek az ízlelőbimbóikon túl a szemüknek is hinni. Ha tehát a konzervgyár úgy dönt, hogy a tartósítás során színét és hamvasságát veszített zöldborsóból ismét friss zöld színűt varázsol, akkor nagyobb sikerre számíthat a vásárlók körében, mint azok a cégek, amelyek vállalják a konzerválás során történt íz- és állagromlást. A mesterséges színek és aromák tehát elsősorban a mi kedvünkért születtek meg, s születnek újra és újra. És persze az élelmiszeripar érdekében, mivel az szívesebben keverget össze olyan anyagokat, amelyek kiváltják a romlékony, sok problémát okozó zöldségeket, gyümölcsöket, húsokat.
Itt van például a citromsav esete. Az élelmiszerekben, italokban E–330-asként jelölt adalékanyagról azt gondolhatnánk, hogy a citrom kinyomott leve. Ezzel szemben az E–330-at penészgombák segítségével állítják elő, ipari körülmények között. Mivel a valódi citrom valódi leve is csupán ötszázaléknyi citromsavat tartalmaz, ezt a gyümölcsből kivont anyagot soha nem tudta kémiai kezelés nélkül felhasználni az élelmiszeripar. Az ipari előállítással elkerülhető egy sor kellemetlenség is, mert nem kell citromot facsarni, majd azon gondolkodni, mi történjen a hulladékkal, vagyis a héjjal. De nem kell banánt hámozni vagy epret mosogatni sem addig, amíg a laboratóriumok tökéletes, sőt még a tökéletesnél is tökéletesebb aromákat tudnak előállítani. Ezek az úgynevezett természetazonos aromák kémiai szempontból megfelelnek ugyan a természetes anyagokban lévő aromaanyagoknak, ám mivel szintetikus úton készülnek, semmi közük sincs a valódi gyümölcshöz.
Mi értelme volna mesterségesen manipulálni az élelmiszert, amikor a természet is létrehozza a maga élelmiszereit? – teszi fel a kérdést William Dufty Cukorblues című könyvében, amelyben elsősorban a tisztított cukor és a sok édesség fogyasztása miatt ránk leselkedő veszélyekre hívja fel a figyelmet. Csakhogy az eredeti, a természetben született alapanyag egyrészt drágább, másrészt jóval több gondot okoz, mint a mesterséges adalékok. A laboratóriumokban kikísérletezett porok zacskóba csomagolhatók, szállíthatók és tárolhatók, valamint ízlés szerint adagolhatók. S nagy üzletnek, jó vevőcsalogatónak számít az is, ha a feldolgozás, finomítás során az eredeti anyagokból kivont vitaminokat utóbb mesterségesen pótolják. Szívesebben vesszük le a polcról a vassal, C-, D- vagy A-vitaminnal dúsított corn flakest, s adjuk gyermekeinknek abban a tudatban, hogy mindent megteszünk az egészséges táplálásukért.
Magyarország a hiánygazdaság évtizedei után dúskál az áruválasztékban. Elszédülünk a hipermarketek hatalmas kínálatától, élvezzük, hogy egy osztrák színvonalán vásárolhatunk, sorban állunk az akciókban, s bevásárló körútjaink során számtalan olyan terméket is megveszünk, amelyet egyébként eszünk ágában nem lenne levenni a polcról. De nemcsak a bő választék, hanem a nyugati filmekben látott életforma is igen vonzó. A jól ápolt, bár kissé megfáradt háziasszony hazatérve pillanatok alatt látványos vacsorát varázsol éhes családja asztalára – zacskókból, porokból, úgynevezett fast foodokból, vagyis gyorsételekből. A modern nő már nem sok időt tölt a konyhában, csak előkapja a mélyhűtőből a tortát, az előre elkészített rántott húst, némi tejet kever a krumplipüréporba, s máris elégedetten tálal. A modern nő – és ez általános jelenség a civilizált világban – csak ritkán áll neki a bonyolult főzésnek. Emiatt gyermekei nem a házi ízeken, hanem az élelmiszeripar mesterséges ízein nőnek fel, azok válnak majd számukra felnőtt korukban is kívánatos és követendő otthoni ízzé. Így tehát az élelmiszerkonszernek megalapozzák fényes jövőjüket.
Gelencsér Margit, a Biokultúra Egyesület munkatársa is felhívja a figyelmünket egy óvodások körében végzett vizsgálatra, amely megállapította: romlik az ízérzés. Két évtizede a gyermekek még különbséget tudtak tenni a négy alapíz között, most viszont csupán annyit tudnak megállapítani, hogy valami jó vagy rossz. (A szkeptikusok rögtön felvethetik: lehet, hogy e húsz év alatt gyermekeink ízérzékelő képessége mellett a szókincse is szegényedett?) A túl erős, harsány ízek, illatok kétségkívül elkorcsosítják érzékszerveinket, így lassan alkalmatlanok leszünk arra, hogy élvezzük a természetes ételek aromáját.
A biokultúra hívei minden tekintetben szemben állnak a nemzetközi élelmiszerkonszernek törekvéseivel. Igyekeznek minimalizálni a táplálkozási kockázatokat, ezért ellenőrzött termékeket vásárolnak a biopiacon (ezeket Budapesten szombatonként a Marcibányi téren, illetve Újpesten a Baross utcában találjuk), valamint megpróbálnak minél több embert meggyőzni a bioélelmiszerek előnyeiről. Gelencsér Margit arra a kérdésre, mi az, amit semmiképpen nem tenne otthon a család asztalára, a primőröket, valamint a déligyümölcsöket említi. A primőrökbe a melegházi termesztés során sok vegyszer kerül, a nitrát feldolgozását segítő fény azonban hiányzik. A déligyümölcsöket viszont nemcsak a fán permetezik, hanem szállítás előtt bifenillel is kezelik, hogy megóvják a gombafertőzéstől. Ezért is tanácsolják a háziaszszonyoknak, hogy a reszelt citromhéjat ne tegyék ételbe.
Mi a garancia arra, hogy a biónak feltüntetett élelmiszerek valóban mentesek a vegyszerektől és adalékanyagoktól? Az ökológiai gazdálkodás nemzeti standard alapján történik, jogszabályi feltételei harmonizálnak az európai uniós előírásokkal. Meghatározzák, hogy a termelés során milyen tápanyagokat lehet használni, a termőföld regenerálódása érdekében pedig kötelező vetésforgót alkalmazni. Gelencsér Margittól megtudjuk azt is, hogy nem a biotermékek, hanem a termelők ellenőrzése rendszeres, minden sárgarépa mellé ugyanis nem lehet labort felállítani. A termékek nitráttartalma ugyan egyszerűen mérhető, de a növényvédőszer-maradványokat nehéz és költséges is kimutatni, ugyanis előre tudnia kell a vizsgálatot végző szakembernek, hogy milyen anyagot keres. Sőt, teszi hozzá a Biokultúra Egyesület munkatársa, a bomlástermékek gyakran kritikusabb vegyületek, mint maga a permetszer.
Bár a biogazdáknak lényegesen több gonddal, korlátozással kell szembenézniük, mint a „hagyományos” vegyszereket alkalmazó termelőknek, mégis növekszik a vállalkozók száma. Igaz, elsősorban szántóföldi növényekre specializálódnak, mert ezekre a legkönnyebb az átállás, s ezeket lehet a leggazdaságosabban termeszteni. A biozöldség igen munkaigényes, sok kézi munka kell hozzá. Az a helyzet, hogy a magyar biotermékek kilencven százaléka nyugat-európai piacra kerül, sajnos ma még feldolgozatlan állapotban. Gelencsér Margit szerint emiatt Kelet-Európa alacsonyabb áraival hamarosan lenyomhatja a magyar exportot, ezért szükség lenne a hazai piac kialakítására is. Csakhogy a magyar vásárlóközönség még nem áldoz eleget az egészségére, hiszen a bioáruk drágábbak, mint nem bio változataik. Ezenfelül a magyar vásárló nem tud különbséget tenni reform- és biotermék között sem, pedig a reform nem feltétlenül jelenti azt, hogy az alapanyag vegyszermentes, tiszta is. A táplálkozási divatok aszerint változnak, hogy melyik irányzat tudja sikeresebben eljuttatni üzeneteit az emberekhez.
Gelencsér Margit persze e világban él, így tudja, hogy a kockázatot legfeljebb minimalizálni lehet, kizárni nem, ezért azt tanácsolja, hogy ha nem is lehet csupán bioélelmiszereket fogyasztani, legalább törekedni kell arra, hogy alacsony feldolgozottságú alapanyagokat használjuk, s magunk készítsük el ételeinket. Emellett az ökológiailag tudatos fogyasztó lehetőleg kerüli, hogy nagyüzemben nevelt állatok húsát fogyassza, mert felfogásától idegen az állattartásnak ez a kíméletlen, az állatkínzással egyenértékű módszere.
A bioélelmiszer, vallják hívei, nemcsak egészségesebb, de lényegesen ízletesebb is, mint vegyszerrel kezelt párja. Ugyanakkor gyakran hangoztatott vélemény – igencsak tévesen! –, hogy ami bio, az apró, silány, kukacos. Benda Judit gyógyszerész nemcsak biofogyasztó, hanem az egészséges életmód terjesztője is. Családi vállalkozása a Kétezeregy Kiadó is, amely a fentebb idézett egészségvédő könyveket közreadja. A négygyermekes anya, aki otthon maga süti a családnak a kenyeret, s a lehetőség szerint óvja szeretteit az élelmiszer-, gyógyszer- és vegyipar termékeitől, évekig élt Németországban, ahol doktor Bruker intézetében tanulta meg az egészséges életmód fogásait, s azóta másokat is erre oktat. Előadásaiban felhívja hallgatói figyelmét azokra a veszélyekre, amelyeket a természetesnek látszó, tehát a természetben egyébként jelen lévő, de az élelmiszeriparban mesterségesen előállított anyagok rejtenek. Ilyennek mondja a nátriumglutamátot vagy a citromsavat, amelyeket kiragadva természetes környezetükből, egészen másként kezel a szervezetünk, mivel azok nemcsak gyakrabban, de nagyobb koncentrációban is kerülnek az ételekbe.
Benda Judit szerint a kísérleti eredményeket, amelyek kimutatták már a kezdetektől, tehát az 1900-as évek elejétől a különféle adalékanyagok káros hatásait, az élelmiszer-ipari és vegyi lobbi lesöpörte az asztalról. Csak néhány esetben volt sikeres a harc, így érhették el, hogy a hetvenes években például az FDA (Food and Drug Administration – az Egyesült Államok élelmiszer- és gyógyszer-engedélyezési hatósága) kezdeményezésére Amerikában lekerült a szaharin a biztonságos élelmiszer-adalékanyagok listájáról. Azóta az Egyesült Államokban minden élelmiszeren fel kell tüntetni, ha szaharint tartalmaz, s fel kell hívni a vevő figyelmét annak rákkeltő hatására. A gyógyszerész asszony hivatkozik egy ötvenes években elvégzett kísérletre is, amelyben kimutatták, hogy bár az adalékanyagok kiürülnek a szervezetből, mégis nyomot hagynak benne, s az évek során ezek az emlékek felhalmozódnak. Sőt egyes vizsgálatok szerint a szervezetből lassan kiürülő rovarirtó szert, például a DDT-t gyermekeinknek is átörökítjük. Ez idáig még nem találtak olyan anyatejmintát, amelyben a Magyarországon 1967-ben tiltólistára tett DDT (diklór-difenil-triklór-etán) nyoma ne lett volna kimutatható.
Kevesen tudják, hogy nemcsak a felvágottak kívánatos, friss színe származik adalékanyagtól, a nitrites pácsótól, hanem a pékáru is a zacskókban érkező állományjavítóktól lesz olyan magas, fényes, kelt – igaz, e szép küllem hamar eltűnik, másnapra már csak a morzsahalmazt vagy a gumiszerű veknit rágcsálja a vevő. Nem csoda, hogy minden hipermarket maga süti nagy választékban a pékáruját, hiszen nincs szükség mesterségbeli tudásra, csupán arra, hogy a különféle feliratú zacskók tartalmát kellő arányban vegyítsék liszttel és vízzel.
Benda Judit szerint cinikus hozzáállás a multik részéről, hogy nem vesznek tudomást tényekről, kísérleti eredményekről, igaz, a tudományos intézetek legbőkezűbb szponzorai is éppen a legnagyobb élelmiszer-ipari konszernek közül kerülnek ki. Így tehát fennáll az összejátszás veszélye. Ugyanakkor az engedélyezési eljárások során vizsgálják ugyan az egyes adalékanyagokat, ám az nem látható, sőt nem is vizsgálható, hogy ezek hosszú távon együttesen milyen hatással vannak a szervezetre. Ezért azt tanácsolja mindenkori hallgatóinak vagy olvasóinak, hogy térjenek vissza a nagyszülők konyhai szokásaihoz, egyenek lehetőleg ellenőrzött helyről származó zöldséget, gyümölcsöt, s elégedjenek meg a szezonális kínálattal. Benda Judit tisztában van azzal, hogy a zacskós étellel nem lehet versenyre kelni, ám mindenki gondolkodjon el azon, mennyit ér az egészsége.
Itt akár véget is érhetne ez az írás. Az elrettentés már megtörtént, most viszont kötelességünk meghallgatni a másik oldalt is. Azokat az embereket, akik hivatásból foglalnak állást abban a kérdésben: milyen veszélyek leselkedhetnek ránk a zacskókból? Sohár Pálné, az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet (OÉTI) élelmiszeradalékanyag- és szennyezőanyag-főosztályának a vezetője egyáltalán nem olyan környezetben fogad, amelyen látszana a gazdag multiszponzorok pénze. Le is szögezi mindjárt beszélgetésünk elején, hogy csak azokat az élelmiszer-adalékanyagokat lehet használni, amelyeket az egészségügyi hatóságok engedélyeztek. Ezek viszont nem érdekeltek a termelésben és a profitszerzésben, kizárólag tudományos alapon döntenek. A mai uniós előírások szigorúak, többgenerációs állatkísérletek előzik meg egy-egy új adalékanyag bevezetését. Ugyanakkor érthető, mondja, hogy van félsz az emberekben, mert minden anyag lehet ártalmas, ha túl nagy dózist kap belőle a szervezet. Végeznek ugyan olyan vizsgálatokat, amelyek az adalékanyagok együttes hatásait mérik, az összes variáció azonban nem tesztelhető, hiszen több tízezer anyagról van szó. Sohárné szerint alaptalan az a félelem is, amelyik a déligyümölcsöket övezi. Az utóbbi három évben nem fordult elő határérték fölötti gombaölőszermennyiség a déligyümölcsök héján sem. A primőrök esetében jogosabb az óvatosság, hiszen itt fordul elő a legtöbb kifogásolt minta, évek óta mintegy hét-nyolc százalék. A vizsgálatokat az erre szakosodott laboratóriumok végzik olyan módszerrel, amely a leggyakrabban alkalmazott százötven növényvédő szer maradékát képes kimutatni. Azt azonban nem lehet kizárni, hogy valaki olyan szert használ, ami nem szerepel a vizsgálati listán.
Mivel csak a kilencvenes évektől kötelező feltüntetni a csomagoláson valamennyi élelmiszer-adalék jelenlétét, az emberek azt hiszik, hogy ezeket most kezdték el használni. Pedig az egyiptomiak és a rómaiak is kezelték az ételeket, a rómaiak például salétromozták, tehát nitráttal mosták a húst. A riadalmat az okozza, hogy egyre több mesterséges adalékanyag tűnik fel a hagyományosok mellett, az élelmiszeripar éppen olyan gyorsan fejlődik, mint a toxikológia, és az élelmiszerekben valóban vannak, akár természetes tartalomként is, toxikus anyagok, igaz, csak nagyon kis mennyiségben. Fontos tudni, hogy ha valami nagy mennyiségben ártalmas, nem biztos, hogy az ezredrésze is az. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy a különböző összetételű élelmiszerek, az adalékanyagok és azoknak a szervezetben bekövetkező átalakulási terméke végül együttesen milyen hatást vált ki.
A magyar hatóságok a jövőben nem vizsgálhatják előzetesen a külföldről beérkezett adalékanyagokat, amelyeket a nagyrészt privatizált, külföldi érdekeltségben álló hazai vállalatok is felhasználnak, mert ez ellentétetes az EU-jogrenddel, mondja Sohár Pálné. Az importőrnek azonban igazolást vagy vizsgálati eredményt kell bemutatnia arról, hogy az anyagok megfelelnek a magyar előírásoknak. Szembe kellett néznünk azzal is, hogy az Európai Unió sokkal többféle adalékanyag használatát engedélyezi, mint a korábbi hazai szabvány. Több nemzet sok élelmiszergyártójának az érdekeit kellett az unióban a döntéshozatal során figyelembe venni, hiszen ha a multi pénzt költött a vizsgálatokra, és azok kedvező eredménnyel zárultak, akkor szeretné a hasznot is viszontlátni. Jó példa a lobbik erejére a svédek esete, akik jelezték az uniós csatlakozási tárgyalások során, hogy a mesterséges színezékek használatát a közösségi előírásnál szigorúbban szeretnék szabályozni, mert náluk igen magas, tizenöt százalékos a lakosság körében az ezekre allergiások aránya. Kérelmüket végül elutasították arra hivatkozva, hogy az élelmiszerekre ráírják az összetevőket, a vevő elkerülheti a számára nem kívánatos termék megvásárlását. Az állam nem teheti meg, hogy akadályozza az EU-előírásoknak megfelelő áruk szabad áramlását.
Az EU-csatlakozásig tartanak csupán azok a kedvezmények is, amelyeket a magyar szakemberek harcoltak ki. Nálunk most még húskészítményt nem szabad mesterséges színezékkel feljavítani, az unióban azonban ezt már bizonyos termékek esetében megtehetik a gyártók. Az alluravörös ételfestéket például magyar gyártó jelenleg még nem keverheti a felvágottjába, de az ezzel színezett külföldi terméket már most is be kell engednünk. Jelenleg eltér az EU-irányelvtől a kenyerek adalékanyagára vonatkozó hazai előírás is, mivel nálunk sokkal kevesebb az engedélyzett adalékanyag. Ezek a különbségek azonban belépésünk után eltűnnek.
Sohár Pálné szerint a biztonságos élelmiszer-adalékanyag felhasználásának két feltétele van: ne legyen ártalmas, és csak akkor használják, ha feltétlenül szükség van rá. Az előírások megszabják, hogy mit szabad használni, de nem biztos, hogy mindig mindenki használja is ezeket. Ezért érdemes megnézni a címkét. A túl sokféle adalékanyag alkalmazása nehezíti az ellenőrzést.
Meglehet, a svéd fogyasztó már tudatosan vásárol, s alaposan tanulmányozza a csomagolás feliratait, a magyar azonban még könnyen manipulálható. A rosszat és a jót egyforma lendülettel elhiszi. Sohár Pálné fontosnak tartja elmondani, a vevőnek tisztában kell lennie azzal, hogy az üdítőital több adalékanyagot tartalmaz, mint a gyümölcslé, az olcsó élelmiszer többet, mint a minőségi, a drágább termék. Nálunk azonban még egyelőre szemre és pénzre megy a vásárlás. A minőségit, a talán halványabbat, de eredetit nehezebb eladni.
Ha magunk főzünk, az ételbe nem kerül adalékanyag, ha viszont porból készítjük a krumplipürét, akkor íz- és állagjavítókat, konzerválószereket is teszünk vele szeretteink asztalára. Minél feldolgozottabb egy élelmiszer, annál több benne az idegen anyag, igaz, ezek egy-egy élelmiszerben csak igen kis arányban, általában összesen kevesebb mint egy százalékban vannak jelen. Meg kell tanulnunk például, hogy ha valamin az áll: „ízű”, az csak aromát tartalmaz, egy pillanatig se gondoljuk tehát, hogy valódi epret, málnát, húst vagy paradicsomot veszünk.
Bár az egészségügynek semmiféle érdekeltsége nincsen az élelmiszer- vagy a vegyiparban, megállapításai mindig szakmai alapon nyugszanak, az emberekben valóban sok a félelem, kételkednek a hivatalos véleményben, mondja Sohár Pálné. Tény ugyanis, hogy az ember évezredek alatt nem szokhatott hozzá, nem alkalmazkodhatott az új, mesterséges adalékanyagokhoz, így ezek, ha nem is ártanak, de megterhelik a szervezetét. Irodalmi adatok szerint a rákos betegségek kiváltásában ugyan nincs szerepük az adalékanyagoknak, az allergia feltűnő terjedésében azonban nem ártatlanok ezek a szerek. Nékám Kristóf, az Irgalmasrendi Kórház allergológiai osztályának vezetője, a Magyar Allergológiai és Klinikai Immunológiai Társaság elnöke szerint az ételallergia nem új keletű betegség, tüneteit már Hippokratész is leírta. Megfigyelte ugyanis, hogy egyes emberekből a vörösbor és a sajt hevesebb bőrreakciót vált ki. Miként a vörösbor, az élelmiszer-adalékanyagok sem valódi allergiás reakciót idéznek elő, csupán allergiaszerű tüneteket okoznak, ha a szervezet intoleráns ezekkel az anyagokkal szemben. Nem erősödő, csupán ismétlődő reakciókról van szó.
A hirdetésdömping hatására egy sor olyan vegyszer kerül be a lakásokba, amelyekre nem is lenne szükség – más szerrel mossuk az ablakot és a parkettát, a kádat és mosogatót, illatosított vécépapírt, papír zsebkendőt, szappant és fogkrémet használunk, dezodorált zoknit hordunk, ráncaink ellen különféle krémekkel kenjük magunkat. Ezek hatóanyagait nem ismerjük. A sok kemikália hatására eltűnnek a környezetünkből olyan baktériumok, amelyek segítenék az immunrendszer erősödését. (Ezenközben körberakjuk a csecsemők ágyát plüssállatkákkal, amelyek a poratkák ismert és szeretett lakóhelyei.) A túlságosan steril környezetben élő kisgyermek szervezete nem tudja megtanulni a helyes válaszokat. Amikor azután kikerül a védettségből, egyszerre találja magát szemben a baktériumok támadásával.
Az életforma meghatározó szerepét igazolta az a vizsgálat is, amelyet az egykori NDK-ban és az NSZK-ban végeztek tíz–tizenkét éves gyermekek körében. Bár a két gyermekcsoport genetikai állománya azonosnak tekinthető, az NSZK-ban élők között, nyilvánvalóan a magasabb életszínvonalnak köszönhetően, kétszer annyi volt a légúti beteg és a bőrallergiás. Hazai példa: a magyar lakosság körében általánosnak mondható tíz–tizenkét százalékos nikkelérzékenység egy eldugott kis zalai faluban csak a falusiak három százalékára jellemző. A nikkel egyébként, amelyet illatanyag-keverékekben az élelmiszer-, a kozmetikai és a vegyipar is nagy mennyiségben használ fel, élre tört az allergizáló vegyületek között. A másik listavezető a tartósítószerként használt benzoát és származékai.
Megugrik az allergiások száma akkor is, ha új élelmiszer kerül a környezetünkbe, mondja Nékám Kristóf. Ide tartozik például a szója vagy a rendkívül erősen allergizáló kivi. Egészséges embernek mindez nem árt. A vizsgálatok kimutatták, hogy nagyobb hajlamot mutatnak az allergiára azok, akik életük első öt-hat hónapjában tehéntejet kaptak, tehát felkészületlenül a szervezet számára ismeretlen fehérjével kerültek kapcsolatba.
Van-e lehetőség arra, hogy az érzékeny, allergiára hajlamos ember elkerülje a bajt? Tudja-e, mit ehet, sőt hogy mit eszik, és tisztában van-e azzal, hogy milyen vegyszereket enged be a környezetébe? Bár egyre finomodnak az allergia vizsgálati módszerei, tehát a legtöbb ember tisztában van azzal, mitől kell óvakodnia, a jogszabályok egyelőre nem őt segítik. Egy szójaallergiás számára fontos lenne tudni, tartalmaz-e az általa kiválasztott élelmiszer szójababot bármilyen kis mennyiségben is, ám ezt a gyártó gyakran az állományjavítók kategóriájába sorolja, amelynek pontos összetevőit elmulasztja közzétenni. Mint Nékám Kristóftól megtudtuk, az Európai Unión belül szigorítani készülnek az előírásokat, minden tíz milligramm/kilogramm fölötti összetevőt szerepeltetni kell majd a csomagoláson. Az Európai Parlament az év közepén tárgyalja a változtatásokat. Döntés készül arról is, hogy nem lehet a termékeken feltüntetni olyan tulajdonságokat, amelyeket tudományos vizsgálatok nem igazoltak. Ez elsősorban a gyógyhatású termékeket érinti majd. A fogyasztói öntudat erősödését jelzi ez az élelmiszerlobbi felett aratott kis győzelem is.
A végső szó persze a miénk. Nem rettegni kell, hanem körültekintéssel élni, tehát minimalizálni a kockázatot. Németországban, ahol a felmérések szerint a legtudatosabbak a vásárlók, a boltokban egymás mellett található a bio és a nem bio termék. Tessék választani! Hogy ez utóbbi jóval drágább? Hát persze, hiszen drágábbá teszi, hogy kis mennyiségben termelik, magas a ráfordított élőmunka, mert kapálják, és nem vegyszerrel irtják körülötte a gyomot. De azért gondolkodjunk el a Biokultúra Egyesület tanácsán. Álljunk oda egyszer egy élelmiszerüzlet pénztárához, és gondolatban vegyük ki minden kosárból azokat a cikkeket, amelyek nélkül meglennénk, és hiányuktól az életminőségünk sem romlana. Tényleg nem lehet az árkülönbséget ésszerűbb vásárlással kigazdálkodni? Természetesnek vesszük, hogy lakásunk, autónk, frizuránk karbantartást igényel, és erre pénzt, időt kell szánnunk. Miért nem természetes ez, ha az egészségünkről van szó?
***
Néhány vitatott hatású E
Az élelmiszer-adalékanyagok fajtái: tartósítószerek, antioxidánsok, technológiai segédadalékok, hozzáadott tápanyagok, „kozmetikai” adalékok, természetes színezékek, természetes forrású színezékek, mesterséges színezékek, természetes aromák, természetazonos aromák, mesterséges aromák.
E–102, tartrazin: szintetikus színezék, sok embernek allergiát okoz, Svájcban és Ausztriában betiltották.
E–104, kinolinsárga: szintetikus színezék, az USA-ban betiltották.
E–122, azorubin: szintetikus színezőanyag, allergiát okozhat, az USA-ban nem használják.
E–127, eritrozin: szintetikus vörös színezőanyag, állatkísérletekben az idegrendszer normális működését gátolja, allergiát okozhat.
E–129, alluravörös: szintetikus anyag, allergiát okozhat, állatkísérletekben hiperaktivitást eredményezett.
E–150, karamell: a cukor hevítésével nyerik, patkányokon végzett kísérletekben megváltoztatta a vérképet.
E–210, benzoesav és vegyületei: allergiás csalánkiütést, asztmát okozhatnak szintetikus festékanyagokkal együtt fogyasztva, E–300 jelenlétében benzol keletkezik belőlük.
E–220, kén-dioxid és vegyületei: fejfájást, hányingert okozhatnak, irritálják az emésztőcsatornát, allergiát, asztmás rohamokat válthatnak ki.
E–229, káliumnitrit: önmagában nem veszélyes, de a baktériumok mérgező nitritekké alakíthatják a hús tárolása vagy az emésztés során. Fehérjékkel reagálva mutagén és rákkeltő nitrózaminokká alakul.
E–250, nátriumnitrit: véd a botulizmus (egyfajta halálos ételmérgezés) ellen, de a szervezetben a fehérjékkel reagálva rákkeltő nitrózaminok keletkeznek belőle. Helyette más gátlószert még nem találtak.
E–285, nátrium-tetraborát, bórax: a szervezetben felhalmozódik, erősen mérgező.
E–310, –311, –312, gallátok: nugátok, rágcsálnivalók, zacskós levesek antioxidánsai, az USA-ban mindhárom fajtáját betiltották.
E–420, édesítőszer cukorbetegeknek, nagyobb mennyiségben hasmenést okozhat.
(A Föld Napja Alapítvány adatai)
origo.hu
Nagykanizsa híres a vicces kocsmanevekről, hallott már a Tanácsházáról?
