A Gulág nem érettségi tétel

A nagykanizsai Nagy-Magyarország emlékműnél június 8-án, vasárnap a város polgárai elhelyezik a kegyelet koszorúit. Az ünnepi beszédet Rózsás János író – többek között a Gulág-lexikon szerzője – mondja, aki a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét kapta nemrégiben. Rózsás János tizennyolc évesen, az észak-uráli Szolikamszk körzetében, több lágerben, összesen kilenc évet dolgozott politikai fogolyként, ártatlanul elítélve. Kitüntetését „a magyarság emberi és szellemi méltóságáért folytatott küzdelme, életműve és írói munkássága elismeréseként” kapta.

Sztálin ötven éve, 1953. március 5-én halt meg. Ez millióknak jelentett reményt arra, hogy megszabadulnak a Gulág poklából. Ekkor jöhettek haza tízezrével magyar hadifoglyok, politikai elítéltek és kényszermunkások. Egyes magyar történészek az utóbbi időben megpróbálják kisebbíteni a szovjet hadifogságba esettek és elhurcoltak számát. Túlélők, valamint orosz és magyar hadtörténészek kutatásai alapján ötszáz- és hétszázezer közé tehető azoknak a magyaroknak a száma, akik megjárták a Gulág lágereit.
Sztálin idejében a politikai elítéltek nemzetiségüktől függetlenül szovjet raboknak számítottak, akik soha nem térhettek vissza szülőhelyükre, hanem örökre száműzték őket a Távol-Keletre. A szovjet katonai bíróságok 1944-től csaknem százezer magyart ítéltek el, zömmel 10–25 évi kényszermunkára. Rózsás Jánost 1944 decemberében tartóztatták le mint leventét, és csak 1953 decemberében térhetett haza.
Szabadulása után arra tette fel az életét, hogy megismertesse az utókort azzal, mit jelentett magyar állampolgárként szovjet törvények alapján elítéltnek lenni. Ezt szolgálták könyvei – a Keserű ifjúság, az Éltető reménység, a Duszja nővér vagy a Gulág-lexikon. 1989-től 1999-ig több mint négyezer sorstársának az adatait gyűjtötte össze a lexikonban.
Tavaly év elején a Hetek című hetilapban elítélő kritikát publikált Karsai László és Varga László történész a Terror Háza Múzeumban látható kiállítással kapcsolatban. A szovjet lágerekbe elhurcolt magyarokról a következőket írták: „…levéltári adatokkal alá nem támasztható, igen túlbecsült, a hadifoglyokat és a kényszermunkára elhurcolt civileket összekeverő adat található a Gulág-teremszövegben. Hétszázezer magyarról beszél, akik a Gulág táboraiban raboskodtak, ennyi fantáziával mondhatott volna akár hétmilliót is.” Rózsás János a cikk megjelenése után levelet írt Németh Sándor főszerkesztőnek, amelyben tiltakozott a történelemhamisítás ellen. Kifejezte, hogy a szovjet rabságba elhurcolt magyarok tragédiájával kapcsolatban alapos és minden részletre kiterjedő kutatásokat végeztek az elmúlt évtizedekben olyan neves történészek, mint Stark Tamás, Für Lajos és Korom Mihály, valamint szovjet történészek is alátámasztották adataik hitelességét, éppen ezért „nem illő ironikusan fantáziálni a rab magyarok valós számadatait illetően, mint ezt teszik a Hetek című lap cikkírói”. A Karsai Lászlónak és Varga Lászlónak írt levelében mindehhez azt is hozzátette, hogy a Gulág magyar állampolgárságú áldozatainak száma jóval meghaladja még az óvatos, hétszázezres becslést is. Mint írta: „…szégyelljék magukat a szerzők a kivégzett, nyomorúságos körülmények között tízezerszámra elpusztult, majd a sok nyomorúság után hírmondónak hazatért áldozatok előtt”.
De hát melyek a valós adatok? Rózsás János felhívta a figyelmet Palásthy Rezső volt hadifogoly Fehér könyv a Szovjetunióba elhurcolt hadifoglyok és polgári deportáltak helyzetéről című munkájára, amely 1950-ben jelent meg Nyugaton. A kötet szerint a szovjet hadifogságba elhurcolt katonák, civilek száma körülbelül 650 000 főt tett ki. A könyv egyben vádirat is 119 000 hadifogoly és deportált férfi, nő és gyermek meggyilkolása miatt. Valamennyire eltért Palásthy Rezső megállapításától V. Fomin orosz történész és V. P. Galickij hadtörténész tanulmánya: ők 513 767 magyar hadifogolyról írnak. Érdekes a két orosz történész összehasonlítása arról, hogy milyen volt a hadifoglyok nemzetiségi összetétele a Szovjetunióban 1941 júniusától 1945 szeptemberéig. Az adatok szerint 2 389 560 német és 639 635 japán került hadifogságba. A hadifoglyok számát illetően a harmadik helyen Magyarország áll. Rózsás János szerint Fomin és Galickij levéltári kutatásainak hitelessége abból is kitűnik, hogy részletesen közölték a magyar elfogottak státusát is: a szovjetek 49 magyar tábornokot, 15 969 tisztet, 497 749 altisztet és közkatonát ejtettek foglyul. Az orosz történészek adatai szerint 459 000 fogoly hazajött Magyarországra, több mint 54 000-en viszont meghaltak a fogságban. A későbbi kutatások szerint 136 000 foglyul ejtett magyar állampolgár már az embertelen fogolyszedés miatt meghalt, mielőtt még nyilvántartásba vették volna őket.
A Magyar Kommunista Pártnak, személy szerint Rákosi Mátyásnak „gondja” volt a szörnyű körülmények között raboskodókra is, ezért Rózsás János nem véletlenül említette a hadifoglyokat a Gulág rabjai között. Ugyanis Sztálin és Rákosi között 1945 nyarán olyan megállapodás jött létre, amely szerint a Szovjetuniónak joga van a magyar hadifoglyokat meghatározatlan időtartamra mint „jóvátételi kényszermunkásokat” visszatartani és dolgoztatni, tehát nem kellett a háború végével fél éven belül hazaengedni a rabokat. Ezért 1945 augusztus elsejétől ők már nem hadifoglyok, hanem kényszermunkások voltak, egészen a hazaszállításukig, vagyis 1948–49-ig. Számuk meghaladja a félmilliót. Ezért furcsa, hogy Karsai László, Varga László és Krausz Tamás is bagatellizálni akarják ezt a számot. Rózsás János úgy látja, hogy a marxista történészeknek nagyon kínos az, amit a Szovjetunió tett Magyarországgal. Az is tény, hogy a második világháborúban hadifogságba került magyarok, a „malenkij robotra”, a marhavagonokba tuszkolt százhúszezer férfi és nő, valamint a politikailag elítéltek száma összességében közel nyolcszázezer embert tesz ki. A Gulág-kutató szerint ezzel a legaktívabb korosztályt vonták ki a magyar társadalomból, így a szovjet hatalom felépítése Magyarországon, ezeknek az embereknek a távollétében könnyebben ment.
Rózsás János utalt arra, hogy a Hetek című lapban a már említett két szerző azt is állította, hogy a szovjet munkatáborokban nem több tízmillió, hanem csak kétmillió ember halt meg, és becslésük szerint 1918–1958 között politikai okokból mindössze egymillió embert végeztek ki. Ez sem fedi a valóságot. A Gulágot megjárt rab, az író viszont A kommunizmus fekete könyvére, a Stéphane Courtois által írt előszóra hivatkozik, aki szerint a szovjet nép vesztesége halottakban legalább 20 millió fő volt 1917 és 1953 között. Rózsás János megjegyezte, hogy Ekibasztuz lágereiben együtt raboskodott Szolzsenyicinnel, aki a Gulág szigetvilág című könyvében hatvanmillió áldozatról tesz említést, míg Roj Medvegy történész „csupán” negyvenmillióra teszi a politikai okokból kivégzettek, lágerekben elpusztultak és az éhínségekben odaveszettek számát. Rózsás János ezért nem érti, hogy Karsai Lászlónak és Varga Lászlónak miért érdeke elbagatellizálni a bolsevizmus égbekiáltó bűneit.
Rózsás János ma Nagykanizsán él. A Zala Megyei Közgyűlés díszpolgárságot adományozott az írónak több évtizedes tényfeltáró munkásságáért, a kényszermunkatáborokba hurcolt magyarok sorsának felkutatásáért és az összegyűjtött dokumentumok megismertetéséért. Az író azt szeretné, hogy a leendő történelem-tankönyvekben ugyanolyan hangsúlyt kapjon a kommunizmus áldozatainak bemutatása, mint a holokausztéi, hogy ne érettségizzen le egyetlen magyar fiatal sem anélkül, hogy ne tudná, mit jelentett a szovjet jóvátételi kényszermunka – hiszen a magyarságot méltánytalanul keményen megbüntették és megbélyegezték.