Jéna központjában emléktábla hirdeti, hogy 1953. június 17-én a városban húszezer ember állt ki a társadalom átalakítása mellett. Az események véres véget értek. Alfred Dienert (26 éves) mint állítólagos szónokot statáriális eljárást követően agyonlőtték. A szöveg sok mindent elleplez, eltusol. Nélkülöz minden büszkeséget, nem utal arra, hogy a 20. szovjet gárdaezred parancsnoka rendelte el a szükségállapotot, jogalapot teremtve a kivégzésre. E kijózanító megemlékezés szimbólumnak is tekinthető. A fél évszázaddal ezelőtti kelet-berlini események politikai jelentősége fokozatosan háttérbe szorult, a fiatal nemzedék tudatlansága elszomorító, érdektelensége kiábrándító.
„Mielőtt a német forradalmárok támadást indítanak a pályaudvar ellen, előzőleg peronjegyet váltanak!” Valahol e lenini kijelentésben kell keresni a magyarázatot az 1953-as megmozdulás számtalan kísérőjelenségére. Amíg a magyar forradalom előzetes szellemi felvezetés (Petőfi-kör) után robbant ki, addig Berlinben kizárólag a gazdasági helyzetből adódó elégedetlenség váltotta ki a tiltakozást. A diktatúra ellen a tollforgatók nem foglaltak állást, már csak azért sem, mert nagy részük átélte a holokausztot, és a kommunista rendszerben látta jövője biztosítékát.
Az NDK élén álló trojka – Otto Grotewohl miniszterelnök, Wilhelm Pieck államelnök és a Német Szocialista Egységpártot irányító Walter Ulbricht – a II. pártkongresszuson bejelentette a „szocializmus alapjainak a kiépítését”, az osztályharc fokozását, a nehézipar fejlesztését, a parasztság kollektivizálását, a hadsereg felfegyverzését, az államvédelmi hatóság tökéletesítését – mindezt a lakosság költségére. A többletkiadások fedezésére megemelték a munkanormákat és ezzel 25-30 százalékkal csökkent a dolgozók keresete. Az elkeseredett építőipari munkások négytagú küldöttséget menesztettek a kelet-berlini minisztériumok házához, hogy huszonnégy órán belül vonják viszsza a normákra vonatkozó rendeletet. Naivabban aligha kezdődhetett volna az akció. Másnap reggel a kőművesek, állványépítők és ácsok csoportja a szakszervezet lapjában kapta meg a választ: A normák megemelésére vonatkozó döntések helyesek. Röviddel később jelentés érkezett a rendőrség központjába: „Hétszáz építőmunkás menetel a Sztálin sugárúton”. A minisztériumok házához érve már tízezer főre duzzadt a tömeg. Heinz Brandt, az SED berlini titkára a demonstráció láttán kijelentette: Első alkalommal látjuk azt, amire egész életünkben hiába vártunk, a német munkásosztály spontán tüntetését. De most a kommunizmus ellen!
Az éppen ülésező központi bizottság meglepetésében beadta a derekát, és kora délután közölte a tüntetőkkel, hogy visszavonja a tízszázalékos normaemelést. Ekkor azonban már politikai jelszavak is röpködtek: Le a kormánnyal! Szabadságot a politikai menekülteknek! Szabad választásokat!
Az épületben tartózkodó elvtársak félelme nőtt, de nem történt semmi – senki sem indult ellenük rohamra. Sőt a tüntetők haza indultak azzal a szájról szájra járó üzenettel, hogy másnap reggel ismét összejönnek a Strausberger Platzon, és általános sztrájkot hirdetnek. Június 17-én délelőtt 150 ezer ember töltötte meg Kelet-Berlin belvárosát, határozott cél nélkül, szervezetlenül, tervszerűtlenül, legtöbbjük csak a rendszer elleni haragjának adott hangot. Hasonló helyzetben a budapesti diákok már ott álltak a rádió Bródy Sándor utcai épülete előtt, hogy széles nyilvánossághoz juttassák konkrét politikai követeléseiket. A német munkások megfeledkeztek arról a célról, hogy hatalmi pozícióhoz jussanak.
Mintha soha nem hallották volna Engels tézisét, miszerint egy felkelés győzelemre vitele éppen olyan művészet, mint a háború levezénylése. A berlini tüntetők megsemmisítették ugyan a rendszer szimbólumait, a propagandafeliratokat és a vörös zászlókat, de senkinek sem jutott eszébe egy fegyverekkel biztosított ellenkormány megalakítása. A rendőröktől elvett puskákat inkább összetörték, az egyik fegyverraktár elé pedig a sztrájkolók őröket állítottak, nehogy valaki azok birtokába jusson. A kommunikáció centruma – a telefonközpont – zavartalanul működik. Pesten ebben a helyzetben már fegyveres harc volt. Berlinben nem volt sem stratégia, sem irányítás. Az NDK-ban állomásozó alakulatok főparancsnoksága – ha nem is nyugodtan, de sietség nélkül – mérte fel a helyzetet. Amikor Moszkvából megérkezett Vaszilij Szokolovszki tábornagy, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, azzal a paranccsal indította útnak a T–34-eseket, hogy csak tömeges rendzavarás esetében nyithatnak tüzet a tüntetőkre. A keletnémet központi bizottság tagjai Karlshorstban, a szovjet megszállók központjában húzták meg magukat. Olyan kommunista, mint Magyarországon Nagy Imre vagy Maléter Pál egyetlen sem volt közöttük. Senki sem emelte fel szavát vagy mondott le, amikor közölték velük, hogy elrendelik a szükségállapotot és kiadják a tűzparancsot. A Der Spiegel szerint a „német kommunizmus elérkezett mélypontjára”.
A kelet-berlini események mindenekelőtt az érzelmeket korbácsolták fel, nem jelentettek komoly veszélyt a hidegháborús status quóra, mégis történelmi jelentőségűek voltak. Pontot tett az első olyan kísérlet végére, amely az ország egyesítéséhez vezethetett volna. Az előző évben ugyanis a Kreml jegyzéket küldött a nyugati szövetségeseknek azzal a javaslattal, hogy hajlandó visszavonni csapatait az NDK-ból, és elismerni az egyesített ország szuverenitását, ha a németek teljes semlegességre kötelezik magukat és nem csatlakoznak egyetlen nemzetközi katonai szövetséghez sem. Konrad Adenauer – az NSZK első kancellárja – erre nem volt hajlandó. Sztálin halálát meg a kelet-berlini felkelést követően Moszkva csaknem negyven esztendőn keresztül soha nem állt elő hasonló indítvánnyal. Mindaddig, amíg színre nem lépett Gorbacsov.
origo.hu
Brutális zivatarok jönnek: jégeső, felhőszakadás és villámárvíz is lehet csütörtökön – videó
