Damásd talpig maskarában

Azt hiszem, legjobb lesz, ha idegenvezetőként kalauzolom végig önöket a falun, bízom abban, hogy csak a kezdeti érdeklődést kell felcsigázni, utána megy minden magától. Ipolydamásd semmitmondó településnek látszik, melyen az autósok legtöbbje úgy hajt keresztül, hogy körül se néz. A holland újtelepesek bezzeg megálltak, aztán körülnéztek, végül megvették a nekik tetsző házakat, mostanáig tizennégyet, így lett, hogy a helyiekhez mérve tán e településen legnagyobb a németalföldi lakók aránya.
Most érünk be a faluba, hölgyeim és uraim, jobbra a temető, ahol tavaly kilenc embertől vettek búcsút. Ha e számot öszszevetjük azzal, hogy csupán hat gyerek született, nem nehéz kiszámolni, hogy Ipolydamásd fogy, no meg öregszik, és cseppet sem szerelmes természetű, hiszen 2002-ben egyetlen házasság köttetett, nem csoda, hogy ház meg egy darab sem épült. Mindezek ismeretében mi, magyarok hajlamosak vagyunk rá, hogy rögvest a nemzethalál képletébe igazítsuk a falut; de kérem, hessegessék el ezt a borús gondolatot, már csak azért is, mert itt a többség Trianonig szlováknak vallotta magát, úgyhogy jobban járunk, ha Ipolydamásd dolgait derűsen szemléljük, tehát az impreszszionisták ecsetjével teszünk rá színeket.
Egyébként is, elég ebből a sok szomorkodásból, ideje talpra szökkenni, már csak azért is, mert a holland–magyar vagy magyar–holland illetőségű Tollár József, aki java korában adószakértőként működött, állítja, hogy nálunk jó világ van, és semmi ok panaszra. Erre a bővített mondatra oda kell figyelni, végtére egy adószakértő veséjükig ismeri az embereket, bár meglehet, hogy jártassága csak a holland vesékig terjed, iménti mondatát ugyanis kiegészíti még azzal: Németh Miklósnál senki nem lehet jobb miniszterelnöke Magyarországnak. Amit nyilván úgy kell értenünk, hogy ha ő vezetné a kormányt, még jobb dolgunk lenne, és még a faluszéli cigány család házának tetejét is sonkás szendvics fedné, merthogy most nem fedi semmi, márpedig itt az ősz a nyakunkon.
De fordítsuk komolyra a szót, céloztam már a falu lakosságára, most pontosan megmondom: 391 lélekből áll, ám a lélekhez test is tartozik, és ezt az ipolydamásdi boltos nem tartja jó karban. Üzletét mutogatni kéne, mert olyan színű felvágottat, mint ott, az etióp hentes se tűrne meg a pultján: szürke és bézs közti átmenetben pompázik a legtöbb darab, s minthogy a rudakat csaknem egészben látni, vélhető, hogy a falu lakói nem tülekszenek érte. De nemcsak a felvágottak színével van baj, az árak is ijesztők: egy kiló lecsópaprika 234 forint, miközben Szobon, a zöldségesnél tizenkét kilós zsákban 1200 forintért adnak sokkal szebbet és jobbat. Tiszta sor, hogy az emberek egy ideje inkább buszra ültetik a nagymamát, aki ingyen utazik, felírják neki, mit vegyen, a damásdi boltos meg nem érti, miért marad a nyakán minden.
Hogy színesebbé tegyem a szomorú felvágottakat, elárulhatom, a fenti helyzet a boltosnak cseppet sem szegi kedvét, ellenkezőleg, tele van önbizalommal, olyannyira, hogy tavaly indult a polgármester-választáson, s igaz, hogy csak hat szavazatot kapott (mások szerint nyolcat) de legalább megmérettette magát.
Ipolydamásd, mint a magyarországi falvak legtöbbje, régen szaporább és elevenebb volt, ami itt a kőbányászok nagy természetéből fakadt – némelyiknek tizenegy gyereke is volt –, de mára se bánya, se gyerek. A nagy idők egyik tanúja, Csimár Imre robbantómester a világ változásáról tömören csak annyit mond, hogy a kommunizmusban jobb volt – ezzel eljött a pillanat, mikor a falu képére vörös szín kerülhet. Ami Imre bátyánk kijelentését illeti, két dolgot bizonyít: egyfelől azt, hogy a kommunizmus dolgában cseppet félrevezették a népeket, másfelől meg azt, hogy az idős bányászember nem a pénz sokasága szerint ítél. Ötvenéves volt, amikor baleset érte, nyugdíjazták, s a postás attól fogva 1770 forintot vitt neki havonta. Most 56 ezret kap, mégis szidja a világot; ki érti ezt? Amúgy szelíd kis ember, körtepálinkával kínál, de jelzem, hogy nekem az 52 fok túl sok. Úgy mér végig, ahogy azt szokás, aki semmire se jó.
Arról egyébként, hogy a pálinka mire jó, a temetőnél kellett volna szólnom, vagy vasárnap a misén, ahol túlnyomórészt öregasszonyokat látni, olyanokat, akiknek az ura nagyon szerette az 52 fokost. Idővel a gyerekek is megszeretik, főleg az, akit az anyja azzal szalajt el, hogy hívd haza apádat a kocsmából; a gyerek nem jön, ott ragad, és nem telik el sok idő, megkóstolja ő is. Ez meg a közeli házasságok kezdték ki a falu egészségét, s amikor azt kérdem, miért választotta Damásd negyedszer is polgármesternek dr. Gosztonyi Jenőt, aki alig ér rá a falura, hiszen háziorvos Damásdon, főorvos Szobon, otthonorvos Ipolytölgyesen, nos, a kérdésre azt feleli mindenki: mert ő az orvos.
Itt kerül a fehér a képre, s nem kizárólag a doktor úr köpenye okán; erősíti ezt a színt, hogy a polgármester úr teniszversenyző volt ifjúkorában, és akkor még fehérben szaladoztak a labda után. De ha már a falu első embere szóba került, élénkíthetjük a képet friss karibi színekkel – ezt a falu némely lakójának észrevétele alapján tesszük, ők úgy vélik, aki csupán hetente egyszer: hétfőn kettőtől háromig tart polgármesterként fogadóórát, annak tényleg összegyűlik annyi ideje, hogy heteket töltsön a Karib-tengeren.
De ezt csak az irigyek mondják: a falu hollandjai határozottan kedvelik Gosztonyi doktort. Persze még nálánál is jobban a csendet, a közvetlen embereket, akikkel, úgy vélik, jót tesznek, hiszen munkát adtak nekik az építkezésnél, távollétükben pedig pénzt, amiért gondját viselik a háznak, a portának. Kapitalista vélemény, mondja a nép hangja, mely itt nem az Isten hangja, mert Isten házának rendbetételére épp a hollandok adták a legtöbb pénzt, családonként 25 ezret. Forintban, természetesen.
Tollár Józsefről már szóltam, az adószakember Hollandiából jövet először Adonyban próbálkozott, de a tanácsházán, mert akkor még tanácsvilág volt, hangos antiszemita kijelentéseket hallott; azonmód otthagyta a Duna menti falut, s nem bánta azt sem, hogy odavész a foglaló. Másodszor kilencvenháromban futott neki, aminek annyi az előzménye, hogy a sógora berúgott egy szobi temetésen, s itt figyelmeztetem önöket egy elgondolkodtató tényre: vannak helyek, ahol a mindenkor józan is berúg; nem értem, ezzel miért nem foglalkozik a szociológia. De visszatérve a sógorra, Varga Laci kocsmájában az asztalra csapott, és azt mondta, ahol ilyen vidám temetések vannak, ott neki vennie kell egy házat. Szavát tett követte: a hosszú ipolydamásdi telken a két lakás 8000 eurójukba került, a felújítás hat hétbe, utána beköltöztek, és azóta évente négy hónapot tölt itt holland feleségével, aki szereti Umberto Eco könyveit, a görög életstílust, ezért tanult meg a magyar mellett görögül is; szeptember 20-án indulnak le délre Szerbián keresztül – mindketten félnek, de nekivágnak, lesz, ami lesz.
És most, barátaim, nézzünk be Sonnenfeld Dezsőhöz, akitől a barna színt kapjuk majd, egész pontosan: a szivarbarnát, s ennek kapcsán megkérdezzük a hetvenhárom éves menedzsert, mennyit szív? Egyszer naponta, feleli, reggeltől estig. Ő is ötvenhatban ment el; túl sokat járt a Petőfi-körbe, és ez akkori jövendőmondók szerint nem sok jóval biztatott, Sonnenfeld doktor azonban huszonhat évesen bizakodó természet volt, de csak addig, míg az oroszok novemberben el nem kapták az utcán. A Keleti pályaudvar pincéjébe vitték, ahonnan másnap elengedték ugyan, de úgy vélte, a pince csak kóstoló volt, a főfogást nem kéne megvárnia.
Hollandiába akart kerülni, s annak ellenére, hogy a nagybátyja Fodor János volt, akinek produkcióját mindenütt ismerik – a Fodor’s Guide-ról van szó –, az útikalauzok szerzőjétől kérhetett volna, pénze volt rogyásig, ám ő („önérzetes, buta fiú voltam”) inkább elment melósnak a Ford-gyárba, ami azt jelentette, hogy három műszakban vicceket mesélt a többi munkásnak, „ettől jobb lett a munkakedvük, engem pedig nem rúgtak ki”. A derű azóta se hagyta el: rossz véleménye csak azért van Magyarországról, mert amit lángosként árulnak, az nem lángos, hanem katasztrófa, egyébként remekül érzi magát Damásdon, annyira, hogy a karácsonyokat is itt tölti amerikai feleségével. Olyankor Justus van Maurikot szív, mert ez a mostani szivar szumátra dohányból készül, van benne kevés havanna, de lehetne jobb is.
És most forduljunk a falu mai lehetőségei felé. A téesz, „Újbarázda” néven, kiszenvedett, a kőbánya döglődik, a vasút már nem ad munkát, állattal foglalkozni nem érdemes – ennyi rosszra kell valami vigasztalás. Van. A farsang. Legújabb kori nevezetességén, a holland telepeseken kívül, ez ad Ipolydamásdnak rangot, erről ismerik az országhatáron túl is, bár a másik parton, Helembán betyárabbul farsangolnak. Korcsmáros László, a nyolcvannégy éves tanár, könyvtáros, helytörténész, minden szellemi tevékenységek atyja fáradhatatlan munkával összegyűjtötte a környék néprajzi nevezetességeit; ott állnak bekötve, saját kezűleg gépelve, képekkel tele. Esküszöm, kincs minden kötete – hé, kiadók, miért nem járjátok a vidéket? –; elém teszi az egyiket, a damásdi farsang képei láthatók benne. Kormos képpel szaladgál a fél falu – figyelik? a fekete is lehet vidám –, átugorják az égő szalmamáglyákat, házról házra járva gyűjtik a kolbászt, a tojást, a pénzt, végül elégetik Farsang Tóbiást, és az Ipolyba dobják.
Hogy vége volna a kalauzolásnak? Nem, még van valami. Mert járt itt a szabadságharc idején Görgey Artúr. Merre látni a nyomát? Sehol. Ahol megszállt, a házra emléktábla került az első háború után; nézegették is a népek negyvenötig, ám akkor jött egy katonai dzsip, benne határőrök, nekiestek, lefeszegették, és eltűntek vele. A damásdiak nem kérdezték tőlük, miért szerelik le, azt se, hogy hová viszik. Álltak és néztek, nyilván nem volt bennük sem elég kurázsi, sem elég 52 százalékos, az, amivel Csimár robbantómester kínált.
Ilyesmi manapság elképzelhetetlen; a pálinkatartalékok komolyak.