Én nem tudom...

Én nem tudom, mennyire vehetők komolyan a különböző közvélemény-kutatók felmérései. Üzleti vállalkozásokról lévén szó, bizonyos értelemben hasonlatosak ők a kereskedelmi tévéadókhoz, melyeknek elfogulatlansága – a hangoztatott piaci elveikkel ellentétben – kétségbe vonható. Erről is, mint amarról, kialakultak bizonyos vélekedések, miszerint ez a szocialistákhoz húz, amaz a Fideszhez, míg emez kétségkívül az SZDSZ-szel szimpatizál.

Tudományos presztízsükre azonban valamennyien kényesek, tévedéseikre rendszerint megfelelő magyarázatot adnak, miután az emberben az az érzés alakul ki, hogy valójában a magyar közvélemény hektikus volta idézi elő a pártpreferencia-mérések apróbb vagy nagyobb zökkenőit. Miként a meteorológusok sem önmaguk behatárolt képessége, hanem az időjárás szeszélyes volta miatt tévednek olykor.

A 2002-es választások előtt rövid idővel mindenki azt hitte, hogy a Fidesz–MDF biztos nyerő. Tíz-tizenkét százalékos előnyről kaptunk híreket, s úgyszólván mindenkinek leesett az álla, amikor a választások napján ez a fiktív előny elolvadt, sőt estére MSZP-s vezetéssé változott. Az a hír járta akkoriban, hogy a szocialista szavazók jelentős része eltitkolta szavazási szándékát és választói rokonszenvét, mivel bizonyára szégyellette azt. A 2002-es fatális tévedés – mindezekkel együtt – nem kérdőjelezte meg a közvélemény-kutatások fontosságát, sőt a közvéleményre gyakorolt hatását sem. A médiumok – a saját elfogultságuk szellemében – értelmezik a különböző mérések eredményeit a pártok eredményeinek alakulásáról és a megszilárdulni látszó tendenciákról. A tendenciák – bár a Szonda Ipsos sohasem méri ugyanazt, mint a Gallup – követhetők is: jelenleg az a helyzet, hogy az MSZP népszerűsége hanyatlik, ami senkiből sem vált ki különösebb csodálkozást. Valószínű, hogy a közvélemény-kutatók tudományos módszerei nem sokban különböznek egymástól, sőt lényegükben azonosak. Ha pedig így van, akkor a mért eredmények között lényeges eltérés aligha lehet. Ha ilyet tapasztalunk, az minden bizonnyal az úgynevezett hibahatártól van, attól, hogy a tudományos álláspont szerint a kapott eredmények, mondjuk egy ezerötszázas mintán belül 2,5 százalékkal térhetnek el attól az adott pillanatban, mintha minden választásra jogosult polgárt megkérdeztek volna.

Vegyünk egy példát. Mindkét ide- vagy odahúzó közvélemény-kutató azt méri, hogy a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség a teljes népesség körében 31 százalékon áll, míg az MSZP 28-on. Az egyik – a hibahatáron belül – két százalékot le, illetve fölkerekít, s ugyanúgy jár el a másik, csak megfordítva. Csalásról szó sincs. Ám az eredmények mégis döbbenetesen különbözők. Ugyanis 28+2=30, 31–2= 29. Ezek szerint az MSZP 31:30 arányban vezet. Viszont: 31+2=33, 28–2=26. Íme: a Fidesz 33:26 arányban előzi meg az MSZP-t.
Lám, lám!

Jelenleg leginkább azon csodálkozhatunk, hogy a szocialisták balfogásaik, stiklijeik, impotenciájuk ellenére még most is versenyben vannak. Hibát hibára halmoztak, immár minden elfogulatlan szemlélő rájöhetett arra, hogy a lélegzetvételük is hamis, feltárult áthárító módszerük minden alantassága, s lám, a nép nagy százalékban (túl a hibahatáron) mégis bennük bízik. Ez elsősorban a média bűnös érdeme.

Ám azt is látnunk kell: a Fidesz nem sokat tett azért, hogy az MSZP-től elfordult választókat megnyerje, és a saját táborába gyűjtse. A Fidesz bölcsen kivár? Ám megint ott van vagy harmincszázaléknyi ember, aki úgy véli, nem megy szavazni. Ezek állítólag kiszerettek az MSZP-ből. Volt már ilyen. Ők a hallgatag tömeg. Aztán, amikor eljön az idő, az MSZP-s aktivisták mégis képesek rábeszélni őket, hogy menjenek szavazni. Mennek, és a szegfűhöz húzzák az ikszet, hogy egy-két év múlva megint kiábrándulhassanak.
Hogy ez történik-e a következő választásokon is, mint eddig általában, én nem tudom…