Könyvesház

Epe cukorral
Humor az irodalomtanításban
Jászó Anna
„Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember az, aki jóízűen nevetni nem tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek részvéttel; ha rossz: fussatok tőle. De ország dolgát, nemzedékek jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bízzátok” – figyelmeztetett a nevetésszegény világ veszélyeire a XX. század elején Eötvös Károly. Soha nem voltak időszerűbbek ezek a szavak, mint napjainkban.
Jól érezte-látta komor, mosolytalan világunk veszélyeit Druzsin Ferenc, amikor elhatározta, hogy ráirányítja a magyartanítással foglalkozók figyelmét a nevetés, a szelíd humor, az irónia, a szatíra fontosságára, mégpedig úgy, hogy a XIX. századi szépirodalom olyan alkotóit mutatja be, akik a nevetésben találtak gyógyírt elégedetlenségükre és fájdalmukra. Mert a reformkor is adott okot az elégedetlenségre, a bukott szabadságharc a fájdalomra, a kiegyezés utáni időszak pedig mindkettőre.
Fáy Andrástól Tömörkény Istvánig ível azon íróink-költőink sora, akik szelíd humorral, csípős iróniával, epés szatírával ábrázolták a körülöttük lévő világot, mindig a népi nevetéskultúrából merítve. A sor elején Fáy András regénye és meséi állnak, akinek máig fennmaradt fóti présháza ugyancsak sok nevetés színhelye volt (ott hangzott el Vörösmarty Fóti dala). Vörösmarty novellái álom és ébrenlét határán lebegő, kacagtató romantikus történetek, Gogol kísértethistóriáival állíthatók párhuzamba. Arany János groteszk remekművei, a Bolond Istók és A nagyidai cigányok figyelmes olvasást igényelnek, akkor tárul fel a bennük lévő keserűség, a humor felemássága. Például az ilyen sorok értelme: „Halandó létünk cukrozott epéje.” Az Aranynál olvasható abszurditások rokoníthatók az angol Lewis Carroll Alice-regényeinek furcsaságaival. (Gondoltunk-e valaha arra, hogy ezek a művek csaknem egy időben születtek?) A veszteséget, az új korszak ellentmondásosságát csak úgy lehet elviselni, ahogyan Gyulai és Jókai az önkényuralom nagy regényeiben elmesélte (Egy régi udvarház utolsó gazdája, Az új földesúr), ahogyan Tolnai Lajos elfeledett regényében, A báróné ténsasszonyban megírta: „sokféle magatartás létezik, emberség dolga, ki melyik szerint él. Máig érvényes, hogy az elnyomó hatalom megtalálja a haszonleső gyengéket, a gyáva gyengéket vagy a lélekben megtörteket…” A nevetéskultúra gondolatkörébe helyezve Mikszáth kisregénye, A gavallérok új olvasatot kap: a lakodalom ünnep, karneváli hangulat, „alakoskodás” jellemzi, a történet szereplői ünnepelnek, nevetnek, átadják magukat a játék örömének. Petelei elbeszéléseire a finom humor jellemző, Tömörkény katonanovellái a felhőtlen derű jegyében fogantak.
Legalább három szempontból fontos Druzsin Ferenc könyve a mai magyartanításban. A gimnáziumi irodalomtörténeti anyagot – különösen a végzősökét – a komor művek uralják; jó volna belopni közéjük a humort, az iróniát. A hatvanas években még tanítottuk a Druzsin Ferenc által elemzett műveket (tulajdonképpen a humor a diákság által mindig kedvelt Dorottyánál kezdődik irodalomtanításunkban). A XIX. századi humoros-ironikus-szatirikus művek által igényelt ambivalens gondolkodás egészen bizonyosan előkészítené az ifjúságtól távol álló kortárs irodalom olvasását.
A mai médiában két véglet uralkodik: a durva röhögés és a még durvább erőszak. A nevetésnek is van kultúrája, vannak árnyalatai, s aki ehhez hozzászokik, elfordul a durva röhögéstől. A nevetés nem kinevetés, nem támadás és kigúnyolás; a komikumban fölény van, felszabadultság és derű, élvezetéhez az adottság mellett külön beállítódás kell. Bergson szerint – akire többször is hivatkozik a szerző – érzelmi visszafogottság szükséges a nevetés tárgya iránt.
Három szempontot említettem, de Druzsin Ferenc könyve azért is fontos olvasmány, mert bővíti ismereteinket, felfrissíti a megszokások miatt redukálódott tudásunkat, új szempontot visz be a megmerevedett tananyagba. Valóban az élményközpontú tanítást biztosítja.
(Druzsin Ferenc: A nevetés költészete. Pont Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 3200 forint)

Kivonulás előtt
Márai Sándor és Simányi Tibor levelezése
Róbert Péter
Napjaink embere kevés magánlevelet ír. A telefon és az e-mail, ha nem is vette át az írott levél helyét, de jelentősen csökkentette szerepét. Gondoljunk a szomszéd Ausztria postaládáinak feliratára: „Olyan üresnek érzem magam!”
Pedig a levelek sokat elárulnak írójukról és a korról, amelyben születtek. A magyar irodalom is rengeteget köszönhet az irodalmi levelek méltatlanul elhanyagolt műfajának – gondoljunk Mikes Kelemenre!
Nagy levelező volt Márai Sándor is, aki a regény, a színdarab és az esszé mellett leveleiben sem tagadta meg tehetségét, szép stílusban írt érdekes témákról. Levelei nem terjedelmesek, de magvasak, részletesek. Talán ez ösztönözte a Helikon Kiadót – több Márai-könyv, illetve vele foglalkozó mű megjelentetése után – az író és Simányi Tibor 1969 és 1989 között folytatott levelezésének kiadására.
Ki volt Simányi Tibor, akivel Márai Sándor két évtizeden át – haláláig – levelezett?
Jóval fiatalabb volt, fia lehetett volna Márainak. 1942-ben érettségizett a budapesti református gimnáziumban, egyik leveléből arra következtethetünk, hogy színész akart lenni, de a Pázmány Péter Tudományegyetemen angol–német tanárnak készült. 1945 után színházi és kiadói területen találjuk, majd segédmunkás lett. A forradalom leverése után emigrált, Bécsben és Zürichben lapszerkesztőként és lektorként működött, sokat publikált és fordított. Sikeresek történelmi tárgyú könyvei; 1970 és 1981 között a Deutsche Welle rádió munkatársa volt, ekkor került szakmai kapcsolatba Máraival.
Levelezésüket ő minősíti „intenzív gondolatcserének”, amely egyszerre korrajz és irodalomtörténeti adalék. Szó esik bennük sok mindenről: természetesen politikáról (mindketten azért kényszerültek hazájuk elhagyására, mert nem értettek egyet a diktatúrával), de főleg irodalomról, kultúráról, személyes és családi ügyekről, munkáról és sok másról, ami két hasonló helyzetű és gondolkodású magyar értelmiségi között szóba kerülhetett. A 160 publikált levél zömét Márai írta Simányinak, erre utal a kötet címe is, a válaszok általában rövidebbek. Márai Sándor konzervativizmusát jól jellemzi a megszólítás, amely eleinte „Igen tisztelt Uram!”, 1972-től „Kedves Uram!”, 1975-től „Kedves Barátom!”, és csak 1976-ban vált tegezésre a „Kedves Tiborral”.
Remek meghatározások, szellemes fordulatok jelzik Márai levelekben is megnyilatkozó írói vénáját, sok idézet, anekdota, utalás vall hatalmas műveltségére, tájékozottságára. Mennyire jellemző az emigráció perspektívátlanságára, hogy Simányi Ildikó nevű leánya, akit Márai atyai módon kedvel, már németül ír neki.
1987-ben megritkulnak levelei, inkább csak válaszolgat. Gyakran hívják haza, de ő kemény marad, ragaszkodik feltételeihez: csak azután látogat haza, ha kivonulnak a szovjet csapatok, és szabad választásokat tartanak Magyarországon. Amikor feltűnnek a változás előjelei, írja le mostanában sokat idézett sorait az „illetékesekről”, akik már „nem a kommunizmust védik, ami túlélte önmagát, hanem a szajrét”. Nincs türelme kivárni álma beteljesülését, barátja 1989. január 26-i keltezésű levelére már nem válaszol, néhány nap múlva véget vet életének.
Leveleit Simányi Tibor Budapesten letétbe helyezte a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
(Kedves Tibor! Márai Sándor és Simányi Tibor levelezése, 1969–1989. Helikon Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2800 forint)

Pogány nagypéntek
Cseh Károly ünnepi versei
Barna T. Attila
„Visszacsavartan ég a csipkebokor / ebben a dermedt világban. / (Oly idő ez, mikor tompított fénnyel / jár és jön el az Úr)” – olvashatjuk Cseh Károly válogatott verseket és műfordításokat tartalmazó kötetének nyitó versében, a Korfordulóban. Kemény kritika ez technicista korunkkal szemben. A Kali Yuga, a „sötét kor” egyik jellemzője, hogy villanyégő helyettesíti a gertya meghitt fényét a karácsonyfán és a templomban. Nem csoda hát, ha a csipkebokor is „visszacsavartan ég”.
A kötet a költő ötvenedik születésnapja alkalmából látott napvilágot az egri Gonda Könyvkiadó gondozásában. Ünnepi jellegét a szép kiállítás is hangsúlyozza, Kocsis István és Koscsó László fotográfiáinak, illusztrációinak köszönhetően. Rövid ajánlásában Kerék Imre a jó borhoz hasonlítja költőtársa verseit érettségük, letisztultságuk miatt. Cs. Varga István alapos tanulmányban mutatja be a Mezőkövesden élő poéta munkásságát. Írásából megtudhatjuk, hogy a hetvenes évek elején indult Cseh Károly mára a kelet-magyarországi régió „szellemi életének ismert költőjévé, műfordítójává és szervezőjévé vált”. Méltán. Ezt azonnal megállapíthatjuk magunk is, elolvasva a Bibliás föld verseit.
Cseh Károly avatott ismerője az ősi magyar hitnek, tudatosan alkalmazza jelképeit a kereszténység szimbólumaival együtt. Sokszor csak néhány sorban jelzi mindezt, mégsem érezzük zsúfoltnak a verset. Diákkorától érdeklődik más népek mitológiai hagyományai iránt, szorgalmasan kutatja, tanulmányozza őket. Négy önálló könyve mellett ugyanennyi műfordításkötetet publikált. Szívesen ülteti át török, tatár, csuvas költők műveit, de a kelet kultúrája mellett a nyugati is megtermékenyítő hatással van költészetére. A Bibliás földben török és orosz költőkkel együtt szerepeltet német, svájci, osztrák, ausztrál alkotókat.
Cseh Károly versei egyszerűek, tömörek, frappánsak, plasztikus képei gyönyörködtetőek: „magától kezdett nyílni egy zsoltár, / mint feltámadó szélben a virág” – írja Pataki pünkösd című költeményében. A legtöbb verse keresztény ünnepekhez kötődik, az advent, a karácsony, a pünkösd hangulatát éljük át olvasásuk közben. Radnóti jut eszünkbe, nem csak a képek tisztasága, a találó hasonlatok, metaforák miatt. Cseh Károly költészetét a nagy elődéhez hasonló pogány áhítat jellemzi. Nagypénteki sóhaj című versében egymás mellett szerepel a „krisztusi kín heve” és a „vibráló asszonyi test”, s ezt mégsem érezzük megbotránkoztatónak. Ettől a halk szavú, szerény lírikustól távol áll a feltűnősködés, eredetieskedés, nincs egyetlen profanizáló megnyilvánulása sem. Vallásos, de a férfi mivoltot nem feladó – amely szintén elvárt magatartásforma manapság – hódolattal áll az asszonyi szépség előtt, és pogány tisztelettel adózik a kereszt tövében. Nem hajol meg előttük, felnéz rájuk.
Csöndes áhítat, bensőséges, az érett, alkotásban kiteljesedett férfi derűje, bölcsessége sugárzik Cseh Károly verseiből. „Nem lesz / Megváltó mindből, aki / jászolban sír föl, és / barmok / veszik / körül” – figyelmeztet keresztet formázó képversében (Karácsonyi jóslat). A Pogány nagypéntek pedig a megújulásba vetett hitet hirdeti, mint egy jókedvű rikoltás a kezdődő tavaszban: „Hars fű, virág / szög, seb helyett / fénylő faág / lett a kereszt.” Úgy legyen!
(Cseh Károly: Bibliás föld. Gonda Könyvkiadó, Eger, 2003. Ára: 1990 forint)

Ébredő Pest vármegye
Monográfia Kerényi Ferenctől
Hanthy
A vizsgálat tárgya, hogy Pest vármegye az 1800-as évek tájékán kulturális értelemben is egységes egésznek tekinthető-e. Kerényi Ferenc, az ismert irodalom- és színháztörténész ezért számtalan dokumentum újraolvasásába és felkutatásába kezd, hogy megrajzolja Pest vármegye 1790 és 1867 közötti irodalmi életét. Kérdése, hogy a kulturális érdekegyesítés megelőzi és támogatja-e a politikai érdekegyesítést, amelynek ez idő tájt mindenki által elfogadott minimuma a nyelvkérdés volt. Így vizsgálódásának középpontjába, amint azt bevezetőjében is rögzíti, azok a művészeti ágak kerültek (irodalom és színház), amelyek a nyelv közegében alkotnak.
A szerző négy nagy témakörre osztja fel a vizsgálati anyagot. Pest vármegye irodalomszervező és -pártoló tevékenysége cím alatt tárgyalja az irodalmi élet nyilvánosságának színhelyeit, a nyelvkérdést, a színházügyet is. A második nagy egységben az irodalmi élet alkalmait, formáit és szereplőit, az irodalom és az azt fogyasztó társadalmi rétegek szintjeit mutatja be. A harmadik fejezetben azt vizsgálja, miként „honosították”, magyarosították a hazai szerzők a külföldi darabokat, valamint hogyan jelenik meg Pest vármegye az írók, költők műveiben. Az utolsó rész az 1849 utáni korszakot elemzi, a szabadságharc bukása utáni állapotváltozásokat. S bár a felszínen visszaesés látszik, nyilvánvaló, hogy a magyar kulturális élet és a tanügy már eljutott az önálló fejlődési szintig, felső beavatkozás és pátyolgatás nélkül is működött.
Kerényi Ferenc nem egészen száz év kultúrtörténetét vizsgálva éppen az egyik legfontosabb és legizgalmasabb időszakot mutatja be: a kezdeti forrongás, igyekvés és öntudatra ébredés idejétől a kifejlett állapotig. Munkáját, amelynek a feldolgozott anyagon kívül felbecsülhetetlen értéke az eredeti dokumentumokat közreadó függelék, valamint az eligazodást és további kutakodást is segítő jegyzetanyag, Pest megye megbízásából készítette. A Pest vármegye irodalmi élete című kötet ugyanis az Előmunkálatok Pest megye monográfiájához című sorozat harmadik kötete. Amikor készült, még az öntudatra ébredés jegyében önállósága kivívásáért indult harcba a megye vezetése. Aztán e harc lekerült a napirendről, hisz hatalomváltás történt a megyei közgyűlésben. Reménykedjünk, hogy az öntudat ébresztése nem politikafüggő, és a megyei monográfia munkálatait nem akaszthatja meg a változás.
(Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete [1790–1867]. Pest Megyei Monográfia Közalapítvány, Budapest, 2002. Ára: 2000 forint)