Plágium és kommunikáció

Meghallván állami ünnepünk forró nyári estéjén Medgyessy Péter szájából Orbán Viktor egyik kedvelt, több beszédében is elmondott Kennedy-idézetét, már tudtam, csak idő kérdése, hogy az MSZP napilapjának szombati melléklete Millenniumi Országjáró címmel jelenjen meg.
Ugyanebben a beszédben a hivatali munkáját múltja elhallgatásával kezdő jelenlegi miniszterelnök arról szónokolt, hogy hazudni nem szabad. Történetesen egy gyorsétteremben voltam, ahol többen nézték a magasra függesztett tévékészüléket, s bár ide nem pártszimpátia, inkább éhség vagy szomjúság szokta bevezérelni az embereket, ennél a hazugságtól óvó mondatnál mégis gyanúsan egyöntetű és harsány röhögés tört ki.
Hihetetlennek tűnt az is, hogy a Fidesz talán leghíresebb, óriásplakátokon is közzétett lózungját, miszerint A jövő elkezdődött, Medgyessy elmondta az örömkoncert előtt. Fideszes lett! – kurjantotta el magát egy ifjú, tovább fokozva a derűt. Igaz, hogy Medgyessy a Fidesz-jelmondatot kiegészítette két szóval: a jövő ezer éve elkezdődött. Ezzel persze el is rontotta a paradoxont, hiszen ha valamiről egy különös állítást fogalmazok meg, például a jövőt a múltba helyezem, múlt idejű igével teszem idézőjelbe, akkor azt az állítást, mivel metaforikus, nem konkretizálhatom. Olyasmi ez, mintha azt mondanám: még a szelek szárnyán is terjed a hír, de ezt megszépíteném így: még az északnyugati szelek szárnyán is terjed a hír. (Miért pont az északnyugati? Amiért a jövő pont ezer éve kezdődött el.)
Vajon mi lehet az oka annak, hogy a jelenlegi miniszterelnököt egyre többször önként fölolvasott freudi elszólásokra bírják rá munkatársai? És ez a gyanútlan ember miért nem toporzékol kicsit, mikor beszédírói megvezetik? Hiszen szavakkal bűvölni amúgy is nehéz annak, ki töri a magyart. De hogy még ráadásul a rettegett ellenfél kormányzati filozófiájának egyik kulcsidézetét mondatják el vele? Tiszta szerencse, hogy saját kormányzati filozófiája nem lévén, azt nem sértette legalább.
Ha én lennék Medgyessy Péter, aznap, amikor szerepelek, nagyon korán kelnék. Íratnék magamnak aznap kora reggelre öt beszédet, aztán a mézes müzli mellett csak úgy dúskálnék a sok csuda mondatban. Kóstolgatnám ezt is, amazt is. Kiköpném, ami vackor, a savanyát meg elhajítnám.
Csak édes szavakra vadásznék. Kétezerre legalább. Nagyon megnézném, mit hoznak össze nekem a kis Mikes Kelemenek. Ha valamelyikük az orrom alá dugna egy hirtelensültet, melyről sejteném ránézésre, hogy rágós is, sületlen is, meg közben még jobblétre szenderíti is a jólétit, visszadobnám néki. Ugorj neki még egyszer, öcsi, vagy mész Ibizára.
Ha a másikat rajtakapnám, hogy első idézete a Szigorúan ellenőrzött vonatokból származik, a második a Titkok és szeretőkből, a harmadik pedig Zamjatyintól ez: „Én, a D–503-as, csupán egy vagyok az Integrál építői, az Egységes Állam matematikusai közül”, azt az embert kukoricára térdepeltetném. Ha azzal védekezne, hogy ez a D–503-as mondat Zamjatyin 1920-ban megjelent könyvéből van, újrahímeztetném vele a Parlament gobelintermét. Ezzel két legyet ütnék egy csapásra, mert elintézném saját miniszterelnöki hatáskörömben, hogy elviharzásunk után is maradjon ott közülünk valaki. Hímezés közben nagyon sok mindenre lehet figyelni.
Érezném, mikor van ideje a bekeményítésnek. Előkóstolás nélkül nem olvasnám föl az idézeteket. Nem én. Mit adtak elém már megint? – Az ember legyen önmaga. Mindenki más már foglalt. Ez viszont jó. Ezt fölolvasom Mikuláskor. A Mikulás legyenek önmaga. Ezek az üzenet. Fogják érteni.
Ha én miniszterelnök lennék, tudnám magamtól, hogy az a Kennedy-idézet több, mint madzag a gatyán, amit ugyan én is meg tudnék húzni, de ha nem a sajátom, nem marad rajtam.
Tudnám, hogy egy ilyen mondat (Ne azt nézd, hogy mit tehet érted a haza, hanem azt kérdezd, mit tehetsz te a hazáért) nem brókerbotrányok idejére való. Mi az, hogy tudnám! Megírnám Gyurcsánynak képeslapon.
Gyanítanám, hogy ha nekem leírják: Ne azt nézd, hogy mit tehet érted a haza, hanem, hogy te mit vihetsz haza – az nem Kennedy. És nekem nem szabad fölolvasni, még ha akadémikusok javasolják, akkor se.
Ha meg Újhelyi István lennék, elővenném az összes Orbán-beszédet, és memorizálnám. Skandálva, úgy könnyebben megragad. Mikor már menne skandálás nélkül is, kivenném belőle a jobb fordulatokat. Saját pártom totyakos eszméit átraknám Döbrögi nadrágjába. A Griffben meg vennék magamnak egy Ludas Matyi-kalapot. Orbán idei februári vigadós beszédéből meg lemásolnám ezt: „Korábban egyszerűbb volt a dolog. Egyszerűbb volt, amikor mondjuk Komlós János és Hofi Géza játszották el, valljuk be, igen tehetségesen, az ellenzék szerepét. Azonban ma más időket élünk, és más nóta járja. Úgy tűnik, ma nem a szalonellenzéké, hanem Ludas Matyié a jövő. Úgyhogy hajrá, Ludas Matyi!”
Látnám azonnal – mert ennyire gyors eszű lennék, ha én Újhelyi lennék –, hogy ebből én sokat használni nem tudok, Komlósról jobb, ha nem szólok, még célzásnak vennék. De a Ludas Matyi, az nagyon jó. Azt elnyalnám Orbántól. Február régen volt már, ki emlékszik az Orbán-beszédre? A közszolgálatival meg lett beszélve demokratikusan, hogy nem adják le, úgyhogy legföljebb ha pár százezren látták a Hír TV-ben. Szájhagyomány útján Orbán-szöveg annyira azért még nem terjed. Egyszóval jó lesz nekem ez a Ludas Matyi-szerep. Ha neki sikere volt vele, nekem miért ne jöhetne be? Jóképű vagyok én is, ha nem tapsolnak, majd kacsingatok. Van erre is példaképem, Orbántól, igaz, távol esik, nem baj, majd összedolgoztatom a kommunikációs csoporttal.
Ha én MSZP-s politikus lennék, bespájzolnék magamnak a hűvösebb hónapokra sok-sok Fidesz-ötletet. Eltenném magamnak a jó mondatokat befőttesüvegben novhétre, vagyis okthuszonháromra. Figaro itt, Nagy Imre ott. Menne ez nekem.
Eltenném a „három gyerek, három szoba, négy kerék” mondást is. Majd átpofozom. Három gázáremelés, három miniszteri útilapu, négy bankbotrány.
Ez is jól hangzik.
Csak ki kell vinni az utcára.