Régi bolondságok

Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

A gyulafehérvári ördögűzés
Sok-sok személyes élmény, anekdotikus történet teszi izgalmassá Cserei Mihály (1667–1756) erdélyi történetíró emlékezéseit. Ezek egyikében elmondja, hogyan űztek ördögöt a gyulafehérvári pápista papok. A szerző Csíkrákoson született, és Székelyudvarhelyen tanult. Előbb Teleki Mihály kancellár, később nagybátyja, Apor István kincstárnok munkatársa volt. A kuruc szabadságharc éveiben a Habsburg-hű Cserei Brassóban keresett menedéket. Később mellőztetése miatt visszavonult nagyajtai birtokára, és itt írta meg História című munkáját, amelyben Erdély 1661 és 1711 között történt eseményeit vetette papírra.
„Tofeus püspök idejében – kezdi novellisztikus történetét a jó tollú Cserei Mihály – akarának űzni ördögöt egy emberből a fejérvári pápista papok, de rajta veszték. Mert egy román a mezőben lefeküdvén hanyatt, a kígyó bebújt a száján a gyomrába. Felébredvén s érezvén, hogy valami mozogna a hasában, nem tudja, mi lelte, sok ideig, napról napra kezd rosszul lenni, bemegyen Fehérvárra a páterekhez, azok ráfogják: ödög bújt beléje, ők kiűzik, ha pápista leszen. A parasztember könnyen ráígéri magát. Azonban a papok egy házba berekesztik, megkötözik s megtanítják, mit beszéljen, mikor a nyilvánosság elé viszik. Tofeus nagy aemulusuk [gyűlölőjük] lévén, reá üzennek, hogy a jövő vasárnapra menne fel a pápista templomba, s a szeme láttára kiűznék az ördögöt az emberből.”
A protestáns Tofeus püspök ugyanakkor érzi, hogy csapdát akarnak neki állítani a katolikusok, és maga is lép, megelőzendő a további eseményeket. „Felmegyen nagy furiával [haraggal] a fejedelemhez a palotába: »Kegyelmes uram – úgymond –, papi hitemre mondom, soha tovább a nagyságod udvarában nem lakom, ha nagyságod meg nem orvosolja: a pápisták ezt és ezt izenték rám, azért nagyságod hozassa el tőlük ezt az embert, ha ugyan ördög van benne, hadd próbáljam meg én, ha ki tudom űzni.« A fejedelem kéreti közben, a páterek nem adják, a maga udvari gyalogait ráküldvén kihozatja onnan.”
Ekkor az előrelátó püspök „az sok urak és más emberek jelenlétében nagy haraggal megriasztja az embert, ha ugyan ördög van-e benne? Ama nyavalyás ijedtében szólni sem tud, utoljára mond: »Ő nem tudja, mi van benne, érzi, hogy mozog a hasában.« Általélvén mindnyájan, hogy kígyó bújt volna belé, a fejedelem doktorával orvosságot készíttetvén, beadják neki, de szüntelenül strázsáltatják. Kevés idő múlva a nagy kígyót halva két darabban emészti ki, kit az nagy erős orvosság ölt vala meg a gyomrában…”
A diadalmaskodó Tofeus ezután igyekszik sikerét kihasználni, és ősi ellenségeit, a katolikus papokat kellőképpen megleckéztetni. „Reá készülvén vasárnapi prédikációjára, az egész ország vezetői jelen lévén, szörnyű tűzzel prédikált a pápista páterek ellen, szemükre hányván, micsoda utakon-módokon szokták a községet hamis csodatételekkel megcsalni.”
Cserei Mihály, mint az emlékirat mellékelt részletéből is kiviláglik, buzgó református. Műve megörökít fontos és kevésbé fontos, de érdekes eseményeket. Jó jellemábrázoló, és mesélőkedve kifogyhatatlan. Természete szerint aggályos lélek, aki a katolikusokat, a németeket és a kurucokat is gyanakvással szemléli.
A katolikus papok balul sikerült ördögűzésének története ügyesen megírt „betétnovella”. Jellemzi Cserei Mihály művét, amelyben hiteles esetek mellett közread színes mendemondákat, pletykákat is. Ez a kígyóhistória is nyilván az utóbbiak közé tartozik. Jól ábrázolja Erdély vallási forrongásait, ám az eset hitelessége erősen kétséges. Inkább hat népmesének, mint valós történetnek.

Az imposztor meg a csökmői sárkány
A XVIII. század második felében virágzó debreceni diákirodalom egyik legízesebb, legemlékezetesebb verse az ismeretlen szerző tollát dicsérő – műköltői leleményeket és népi hangulatokat egyaránt őrző – elbeszélő költemény, A csökmői sárkányhúzás. A hexameterben – sőt rímes hexameterben, tehát leoninusban – megírt remeklés elmeséli, hogyan garázdálkodott a vadregényes Sárréten egy Csuba Ferke nevű bajkeverő és tréfacsináló, a régi garabonciások méltó XVIII. századi utóda. Az eset állítólag nem a tudós poéta agyából pattant ki, hanem valóban megtörtént, és még bírósági perpatvar is kerekedett belőle 1788–89-ben.
„Híres volt régen a nagykunsági nagy ártány, / Sokkal híresb még ennél a csökmei sárkány. / Ezt a csökmeiek tartják régolta titokban, / Mint a pisztolyokat szokták elrejteni tokban…” – indítja az ismeretlen poéta a sárkányhúzás leírását. A csökmeiek titka persze azért titok, hogy a költő felfedje. Arról van szó nevezetesen, hogy Csuba Ferke, a nagy imposztor – sőt a poéta szavaival szólva: impopoposztor! – megorrintja, hogy az együgyű csökmeiek becsaphatók. Kitalálja hát, hogy odakint a „rétben”, tehát a nádas lepte mocsáron él egy szörnyű sárkány, amely kincseket őriz. Csuba Ferke berohan a faluba, összecsődíti az együgyű, ám módos gazdákat, és hosszan ecseteli előttük, micsoda kincsek garmadája rejtőzik odakünn a kákás-nádas lápvilágon. És ezt a roppant kincset senki másnak a segítségével nem lehet megszerezni a szörnyűséges sárkánygyíktól, mint az övével, aki ismeri a garabonciás tudomány minden fortélyát.
A balgatag csökmei gazdák hisznek a hírhozónak, a minden hájjal megkent csavargónak, aki kiköti, hogy szolgálataiért „forint 500 fizetődjön nékem előre, / Másként sárkánynak nem lesz keteké soha bőre”. A gazdák fizetnek, ám – ki hitte volna! – a kincs megszerzése mégsem sikerül. Csuba Ferke azzal magyarázza, hogy a sárkányt nem tudják „elhúzni” a kincstől, mert a szörnyeteg megérezte, hogy a rétbe „kincsvadászni” kivonult gazdák között olyan is akad, aki „sokat vétett, megrontván mások feleségét”. És a sárkány – közli fenyegető hangsúllyal a kerge garabonciás – azokat, akik ezt a bűnt elkövették, azon nyomban széjjeltépi. Mire a megrémült huszonöt csökmei gazda közül huszonnégy (!) fejvesztve kereket old, és meg sem áll hazáig.
A felsült csökmeiek végül persze rájönnek, hogy lóvá tették őket, de akkor már késő. Keseregve mondják ki a szentenciát: „Most Csuba tett minket sárkánnyal cifra bolonddá! / Nagy Magyarországon elterjed messzire hírünk, / Krónika lesz rollunk, lehet elgondolni, mit érünk. / Lesz ellenségünk, higgyétek el, a feleségünk, / Asszonyi szemre való hányástól szüntelen égünk…” – merthogy a megcsalt asszonyok e sárkánykalamajka következtében kiismerhették a férjüket. Bár az is igaz – tegyük hozzá –, hogy mások feleségének „megrontásához” csalfa asszony is szükségeltetik. És a furcsa eset sejteni engedi, hogy ilyenek is akadtak szép számmal Csökmőn. Ám erről bravúros és kaján versében a debreceni poéta udvariasan hallgat…
„Közvetlenül Csokonai előtt, alatt és után – írja kissé fanyalogva Arany János a debreceni diákirodalomról – verselők hosszú sorát halljuk zsibongani, mely az akkor előtérben álló iskolák egyikéhez sem szegődve, sőt úgy látszik, tudomást sem véve róluk, haladt a népszerű köznapiság széles, poros országútján…” A szalontai mester arról hallgat, hogy ezek a „zsibongó verselők” rá is hatottak. Nélkülük aligha írhatta volna meg olyan remekléseit, mint A fülemüle, a Hatvani, A bajusz vagy épp a Jóka ördöge.

Vízivóknak való
Igencsak csalfa címet – A vízital – adott Csokonai Vitéz Mihály annak az alig ismert versének, amely ódai hevülettel zengi a hegyközi borok dicséretét. Persze csöppet sem szokatlan a minden csínyre, gondolati bakugrásra kapható poétától ez a kerge játszadozás. Főképp, ha sorait a finom hegyköziről kanyarítja, amelyet ő – szemben a bordalait elszánt vízivóként zengő Petőfivel – maga is kedvvel kortyolgatott. A vers fő-fő csalafintasága pedig abban áll, hogy a költő megpróbál úgy tenni, mintha maga is a vízivók közé kívánkozna, csak épp ez a balga hadművelet sehogy sem akar sikerülni.
Nem bizony. Mert hiába mondja a „hegyközi nimfáknak”: „Imhol pohártokat örökre letészem, / Mert az éles elmét oly drágán nem vészem, / Ma mondom ki végső búcsúm rövid szóval: / Félre mind máslással, mind pedig vinkóval!” – azért, ahogy mondani szokták, nem eszik olyan forrón a kását. „Zengjetek, óh Bakhus vőlgyei! zengjetek, / Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek! / Lésznek ezután is, lésznek tán valakik, / Kikben szánakozó lélek s torok lakik, / Kiket a borral telt magyar Hélikonnak / Hegye felé édes vágyódások vonnak: / Kikkel a Nóétól béplántált Hegyközön / Bárkát, vagyis borkát rakat a borözön: / Én pedig nem mégyek többé a pincébe, / Bár habzó nektárral kínáljon is Hébe… / Illatozzon másnak az édes muskotály: / Mit ér? ha annak is a vége ispotály. / Én futok előle, bár elébe húznak / Szijján a bakhusi tigrisnek, hiúznak…”
Persze dehogy fut. Bolond volna! Azok a „bakhusi tigrisek és hiúzok” igencsak húzzák-vonják-cibálják vissza, a borral illatozó pincék sora felé. Egyelőre ugyan megpróbálja még harsányan elzengeni, hogy: „Ha a poétának csak borba feredve / Lehet a szűz múzsák forrásához kedve: / Ha mind bortól lucskos főtől származtatok, / Ti örök hírt szerzett nemes gondolatok! / Ha már a borostyánt, mint a szó mutatja, / Minden dicső lélek borosan aratja: / Bor által nem vágyok boros borostyánra, / Nem veszem hordóból az észt szivárványra. / Jaj lesz! ha a tele szívott lopótökök / Kortyaival lesznek Voltérfők sok tökök. / Illetlen gondolat, s szégyen a múzsáktól / Nemes lelket venni a butéliáktól…” Így harsog kajánul a költő, és persze egy pillanatra sem gondolja komolyan a bortól való búcsúzást. Láthatóan más sem érdekli, csak a jó hegyközi. Sőt mintha a hangjához is keveredne már egy kis kapatosság, ahogy innen is, onnan is érzi vonzó leheletét a sok-sok „pincelyuknak”.
Ám még egyszer megpróbálja a bolondját járatni velünk, és nekifog a víz dicséretét harsogni: „Kellemetes vizek örökös forrási, / Melyeknek a mennyből áradnak folyási! / Kiket a gráciák a jó természetnek / Zsámolyszéke alól tisztán csepegtetnek! / Csörögve kerengő kristály folyamatok, / Melyek a leghígabb égből fakadtatok! / S te, amott az éles kőszálnak sivatag / Ormáról zuhogva leszakadó patak! / Folyástokat tisztán csergedeztessétek: / Epedt vágyódással lihegek felétek…” Szépen szól, bizony szépen a víznek ez a harsány és átszellemült dicsérete, sőt még azt is meglebegteti sóvár szeme előtt a látszólag a hegyközi pincék bűvöletéből menekülni vágyó poéta, hogy tán nimfa is fürdött a forrásban, ami még jobban a „csergedező vízhez” vonzaná őt. A „pincelyukak” vonzása azonban végül mégiscsak diadalmaskodik felette, s kimondja az örökké szomjúhozók varázsigéjét: „Hanem még ma, míg a késő hajnal kijő: / Nálad hálok, Bakhus! – de holnap adiő!” Vagyis hogy a boritaltól való búcsúját elhalasztja holnapra. Aztán újra csak holnapra, hiszen minden „hegyközi nimfával” töltött napra új holnap virrad, és megint csak új, a végtelenségig.