A határon a hivatalos közegeken kívül nincs egy teremtett lélek sem, ők is inkább csak napozgatnak a hirtelen jött melegben. Nyugat-Bácskát ottjártunkkor még nem érte el a májgyulladásjárvánnyal járó hisztéria. A határőrök úgy gondolják, aki akarta, halottak napja előtt még gyorsan elintézte a dolgát Magyarországon. Nem mondhatják, csak intenek a kezükkel: persze, ha valakinek sürgős a dolga, annak itt, a határon is bepecsételik a vízumot.
A határ másik oldalán biztonsági öv be, és csigatempó. Az itteni rendőröknek ugyanis szokásuk a bokrok mögül kiugrani és a külföldieket jó alaposan megbüntetni, mindegy, miért. Dinárunk természetesen nincs, euróban meg borsos lenne a számla. Forint a kutyának sem kell, egy-két, ahogy itt svábosan mondják: „svarcolón” kívül nem nagyon jár át Magyarországra senki. A buszjáratot, ami azelőtt egy nap egyszer fordult Baja és Zombor között (50 kilométerre van egymástól a két bácskai város) érdeklődés hiányában jó egy éve megszüntették. Bár Zombor, az egykor büszke és mámorítóan gazdag Bács-Bodrog vármegye székhelye a közigazgatásilag hozzá csatolt községekkel együtt 17 százaléknyi magyart tudhat magáénak, a magyarság errefelé olyan gyorsan tűnik el, mint nyári eső után a víz az aszfaltról. Az első falu szerbül Kolut, még a magyarok is úgy tudják, Kolot az igazi neve, pedig Küllőd, de ez már senkit sem érdekel: a katolikus templomnak a teteje is beszakadt, maholnap összeomlik. Csak a jó kövér, zsírosan csillogó bácskai föld a régi.
– Három nap alatt megkapjuk a vízumot, ingyenes is, nem is túl bonyolult az ügyintézés, csak… – mondja Cirkl Zsuzsa újságíró a szecessziós pompáját, ha kissé kopottan is, de rendületlenül tartó Zomborban – , csak ne a szerb utazási irodák intéznék, ne kellene a gúnyos mosolyukat elviselni, amikor beütik az útlevelünkbe: turista. Nekünk Magyarország a hazánk! A vízum a második pofon – folytatja Zsuzsa –, az első a magyarigazolvány volt. Annyira boldogok voltunk! Aztán következett a megalázó, órákig tartó sorban állás Budapesten, úgy beszéltek velük, mint a szeméttel.
Aztán megtudták, hogy ők valójában a magyar államból akarnak hasznot húzni, ingyen gyógyíttatni magukat, ide járkálni, jól élni az adófizetők pénzén.
– Én akarom a magyar adófizetők pénzét? – ezt már Cirkl Rudolf bácsi, zombori festőművész kérdezi, olyan keserű arccal, hogy az ember lesüti a szemét, mintha ugyan tehetne bármiről is. – Írja meg, kedvesem, hogy a bácskai ember megszokta, hogy megdolgozik mindenért. Nem kell nekünk semmi ingyen. Azt is írja meg, hogy ’56-ban készülődtünk, mi, akkori sihederek, hogy menjünk harcolni a hazánkért.
A pszichológiai mélypont valamikor a nyár közepén érhette el az itteni magyarságot. Akkor szembesültek vele, hogy biztosan lesz vízum, de még nem tudták, hogy mennyibe fog kerülni és hogyan kapják meg. Csak azt látták, hogy a horvátoknak van kettős állampolgárságuk, hogy a háború elől a Vajdaságba menekülő szerbeket a jugoszláv állam a mai napig tejben-vajban fürdeti, még ma is laknak állami pénzen szállodában családok. A hetvenezres Zombor a mai napig 25 ezer menekültet tart el. A régi szerb polgárcsaládok is rosszul tűrik, hogy az elegáns városi sétányokon szombat esténként nyársra tűzött bárányt sütögetnek a menekültek, a vasárnapi misére igyekvők reggel a parazsat és az eldobált üvegeket kerülgetik. Hatalmas a munkanélküliség, az egészségügyi ellátás értékelhetetlen szintre süllyedt.
Volt egy időszak, úgy két-három évvel ezelőtt, a magyarigazolvány bevezetése táján, amikor úgy tűnt, érdemes magyarnak lenni. Tömegesen íratták a gyerekeket magyar tagozatra – ezt úgy kell érteni, hogy a város egyetlen magyar tannyelvű osztályába nem öten jártak, hanem tizenöten. A szerb állam igyekezett jó arcát mutatni, adott pénzt a kis létszámú osztályokra, engedélyezett egy sor Kossuth Lajos utca táblát, és már-már úgy tetszett, hogy az aradi vértanú Schweidel József szülőházára is ki lehet tenni az emléktáblát, ami a Magyar Polgári Kaszinó udvarán vár a jobb sorsára. A magyarok az elmúlt nyolcvan évben először érezték úgy, hogy irigylik őket, ami ennyi évtized megaláztatás, tömeggyilkosság és beolvasztás után igazán járt nekik.
Nyár derekán könyvbemutatón jártunk itt, Cirkl Zsuzsa Látjátok, feleim című munkáját mutatták be a Kaszinóban. A könyv – az első magyar átfogó munka Zombor történetéről – a Szent Rókus temetőbe invitál egy sétára, hogy bemutassa azokat az embereket, akik a még meglévő magyar feliratú sírokban nyugszanak. A rendkívül szellemes, fordulatos bácskai nyelven megírt könyvből nem a „bús, boros, büszke Bácska”, hanem a vidám, szerelmes, ötletes, szellemiekben és anyagiakban gazdag Bácska képe bontakozik ki. A könyvbemutatóra eljött mindenki, aki még mindig magyarnak érzi magát ebben a városban. Dugig volt a kaszinó, de nem dőltek ki a falak. A nyolcvan évet túlélő díszletek: megkopott vörös bársonyfüggönyök, a vakulásnak indult velencei tükrök között ültek a kopott ruhájú, kopott büszkeségű magyarok, akiknek dédszüleiről szólt a könyv, mégis, amikor vége volt az ünnepségnek, szerbül szalajtották el a gyereküket pattogatott kukoricáért.
Akkoriban kezdődött a kettős állampolgárságot kérelmező aláírásgyűjtés, ami ellen a szerbek nem emeltek szót, a maguk részéről semmi akadályát nem látják a mai napig sem a kedvezmény megadásának. A nyugat-bácskaiak azt tervezték, november elsején nekiindulnak a határnak. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy a szerbek kiengedik őket, a magyarok viszont nem eresztik be a vízum nélkül tüntetőket, ezt a tervet is feladták. „Még csak nem is zúgolódhatunk, mert ettől a Magyarországtól kell beutazási engedélyt kérnünk” – mondogatták a városban.
– Nekem csak arra kellett ez az igazolvány, hogy kihozzam ide a temetőbe, és az ég felé tartva megmutassam az apámnak – aki a Don-kanyarban esett el, és még sírja sincsen –, hogy nem hiába haltál meg a hazádért, a fiadnak Szent Koroná-s igazolványa van! – ezt már Bezdánban, a magyar határtól tíz kilométerre lévő, közigazgatásilag Zomborhoz tartozó nagyközségben mondja egy bácsi. Ő bizony nem veszi ki a vízumot, inkább nem megy többet Magyarországra.
Állunk a bezdáni temetőben, november harmadika van, vakítóan kék az ég, egészen valószínűtlenül színesnek tetszenek a halottak napi virágok és messzebb a megsárgult lombkoronák. Ötvenkilenc éve több száz magyar férfit és kamasz gyereket gyilkoltak meg a beözönlő szerb partizánok a falutól pár kilométerre lévő isterbáci tanyán. 1991 óta szabad erre emlékezni. Készült egy nagy kőkereszt annak a sornak a végén, ahol a fejfákra mind-mind az van írva: meghalt 1944. november 3-án. Kevesen fekszenek az áldozatok közül megszentelt sírban, a megszállók ugyanis egészen 1945 márciusáig nem engedték eltemetni a halottakat, akkor is csak azért, mert az olvadás miatt elviselhetetlen lett a szaguk. Többségüket sikerült azonosítani, már csak azért is, mert a falu plébánosa volt olyan bátor, hogy beírta a halotti anyakönyvbe az elhunytak nevét. Tizenöt magyar katonának, akik a községben tartózkodtak akkor, és megölték őket is, ez idáig nem derült ki a neve. Matuska Márton újvidéki történész, aki a délvidéki vérengzés megszállott kutatója, a megemlékezésen arról beszélt, ezek az ismeretlenek nem is annyira rejtélyesek, egyre több adata gyűlik össze róluk olyan szemtanúktól, akik emlékeztek a faluba érkezett fiatal honvédekre. Csak hát nem könnyű pontosan felidézni, milyen nevet is mondott a borbélynak a nyiratkozni betérő, talán szökevény katona, hat évtizeddel ezelőtt. Úgy látszik, csak idén juthatott eszébe valakinek, hogy a szerencsétlen fiatalemberek szenteletlen sírban fekszenek, így hát Matuska Márton beszéde után a falu plébánosa megszentelte a nyughelyükül szolgáló földet.
Gyerekeket keresek a szememmel, de a süldő lányon kívül – akit kirendeltek szavalni – nem látok egyetlen- egy fiatal arcot sem. Csupa öregasszony és öregember, egymásnak támaszkodva, mint a varjak. Kérdezősködni kezdek, kinek melyik rokonát ölték meg a partizánok? Amint meghallják, hogy újságíró kérdezi őket Budapestről, összébb húzódnak, olyanná válnak mint a fal. Ők semmit sem tudnak, csak úgy kijöttek…
– A nagymamám zombori, most jövünk az ottani temetőből – próbálkozom. Néhány kérdés, és rájönnek, hogy igazat beszélek. A fekete ruhák fala lazulni kezd.
– Akkor tudja a nagymama, mi volt itt – vágja ki hirtelen az egyik asszony, és kiböki: az édesapját ölték meg, ő négyéves volt akkor. Még mindig emlékszik arra, amikor a nénje meghozta a hírt, mi történt a férfiakkal, és ma is a csontjaiban van az a reszketés, amit akkor érzett, amikor mind a focipályán álltak, és a partizánok szemlézték őket. Egy orosz parancsnoknak köszönhetik, hogy nem ölték meg a nőket és a kisgyermekeket.
– Ott volt Isterbácon Józsi „batya” a két fiával, meg Feri „batya”, jaj, a keresztanyám jobban tudná, de kár, hogy nincs itt! – mondja a másik asszony, már nem is nekem, hanem a társának, aki bólogat.
– Tudja, a magyarországiakat ez nem érdekli, most sincs itt tőlük senki – súgja az első néni, de már nem ellenségesen, ellenkezőleg: bizalmasan, a zombori nagymama jogán, és még azt is elárulja, hogy melyik bácsit kérdezzem meg.
– Ő ott volt, és túlélte.
Ami a magyarországi koszorút illeti, a néninek nem volt igaza: Bajáról érkeztek emlékezők. Hiába, a közös vármegyei múlt nem múlik el nyolcvanhárom év alatt sem nyomtalanul.
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke arról beszél közben, hogy a gyilkosok között voltak az itt élő szerbek is. Csodálkozom, hogy senkinek sem rebben a szeme erre a kijelentésre. Vagy azért, mert ők is tudják, hogy így volt, vagy azért, mert ezeknek az embereknek a vére folyik az unokáik ereiben.
Maros János mosolygós, nevető szemű ember, azonnal rááll arra, hogy kivisz bennünket a tömeggyilkosságok színhelyére. Bár azt mondja, azóta rossz a szíve, mióta megjárta a partizánok táborát, mégis úgy sétál a kivégzések színhelye felé, mintha színházba vinne minket. Igaz, mi már a sokadikak vagyunk, akiknek elmeséli, mi és hogyan történt, ha nagy ritkán ide vetődik egy-egy tévéstáb, mind János bácsit találja meg. János bácsi még a kilencvenes évek elején rímbe szedte az emlékeit, és ezt az általa balladának nevezett verset átadta a dédunokája szüleinek, hogy ő már nem lesz, akkor tudjanak róla az utódok, mi történt a faluban.
– Nálunk mindenki nagy magyar – mosolyog büszkén, de sajnos, ez a falu egészéről már nem mondható el. Az egykori magyarok és magyar ajkú svábok által lakott faluban János bácsi megítélése szerint már 30-40 százalékra tehető a szerbek aránya, alig van olyan család, amelyben ne lenne vegyes házasság.
Szerencsére sár van, nem tudunk egészen közel menni a véráztatta tanyaépületekhez. János bácsi élénken gesztikulálva meséli azoknak a rettegéssel töltött napoknak a krónikáját, amikor a magyarok már elmentek, és ők várták, hogy megérkezzen a bosszú fekete serege. Zombor felől jöttek, rongyos, vérszomjas sokadalom. Az ottani magyarokat és németeket már megtizedelték, a maradékot lágerbe hajtották. A zombori magyar áldozatok csontja felett ma lakótelep magasodik, nekik esélyük sincs arra, hogy valaha megszentelt sírjuk legyen és a nevüket számba vegyék.
János bácsinak vérében van a dramaturgia: lassan mesél, mi borzongunk. Ezen az úton vonultak a halálba a falu férfiai; a legfiatalabb áldozat 14 éves volt, a sintér fia. Miután az isterbáci tanyára értek, órákon át válogatták a férfiakat. Azt nézték, kinek mennyire kérges a keze, nyilvánvalóan a jobb módú gazdákat, iparosokat, értelmiségieket akarták véglegesen kiirtani. János bácsi annak köszönhette az életét, hogy kubikos fia volt, akinek igencsak kérgessé tette a tenyerét a munka. „Hajnalban hajtottak ki, kora délután volt, amikor elengedtek. Úgy rohantam, hogy majd az eszemet vesztettem. Hallottam a fegyverropogást és a társaim kiáltásait. Estére mind halott volt, aki ott maradt. A rokonaik megpróbáltak közelebb menni, hallgatózni. Tudja, nem haltak bele mind a lövésekbe, másnapig hallottuk a kiáltásaikat, de nem mehettünk oda segíteni.” Később a magyar asszonyoknak kellett ápolniuk azokat a sebesült partizánokat, akik a fiaikat megölték. „Hát így volt” – fejezi be János bácsi, és megkér, hogy vigyük el a községházára, ahol kis ünnepséget tartanak.
Sétálunk mi is egyet a cirill betűs faluban, végig a Fasizmus áldozatainak útján, azon tűnődve, hogy ezen az utcanéven, ebben a faluban sírjuk-e vagy nevessünk? Talán inkább sírni kellene, mert a napköziből kiözönlő gyerekek közül egy sem zsivajog magyarul. A vegyesboltban úgy beszél az eladó kislány Magyarországról, hogy „maguknál”.
A községházán Ágoston András is azt magyarázza, hogy egyre kevésbé érzik magukat a nemzet részének az itteniek. Nézzem meg, hány magyart látni a jugoszláv nagyvállalatok vezetésében? Aki előre akar jutni, meg sem mukkan magyarul, a gyerekét szerbnek neveli. Aki pedig elvándorol, az sem Magyarországra megy, inkább Kanadába meg Németországba. Ha megkapnák a kettős állampolgárságot, végre egy kicsi előnyük volna abból, hogy magyarnak születtek. Neveda Ferenc, Bezdán első embere is ugyanígy látja. Mesél, és az embernek az a benyomása támad, mintha egy omló falon látná felfelé kapaszkodni – hiába. De Bácska azért csak Bácska. Kint szeles november, a községházán meleg lámpafény. Közelebb húzzák a férfiak a borosüvegeket, a pogácsát, a kalácsot, egyre derűsebbnek tetszik a jövő. János bácsi is csatlakozik hozzánk, jönnek a bezdáni öregurak, udvarolnak, anekdotáznak, mind húsz évvel fiatalabb akar lenni, előbb sírunk, aztán nevetünk. Nem akarnak hazaengedni.
– Szépek a teremben a székek – ezt már a kocsiból kiáltom, búcsúzóul Neveda Ferencnek,
– A régiekre gondol? Azok egy másik világból maradtak itt.
origo.hu
Fiktívszámla-gyárat számolt fel a NAV
