Egy furcsa búcsú Papától, és a hűséges Flórián

Kicsit szemerkélt az eső. A nedves faleveleket olykor odébb rakta a szél. A ravatalozóban halkan szólt a zene. Igazi őszidő volt. Szomorú, ködszitálós, szeles, talán nem véletlen, hogy ilyenkor többen halnak meg. Pedig Papa szép kort ért meg. A kilencvenediket taposta. Szó szerint értendő, mert a Zugligetben kevesen ismerték a korát. A Hunyad-lejtő meredek kaptatóit néhány éve még háromszor is megjárta a Kútvölgyi úttól, de egyszer mindenképpen felgyalogolt az otthonához. Szeretett sétálni, gyalogolni, tekeregni, ismerkedni.
Fura kis öregembernek ismerték. Hosszú, ősz haja a vállát érte, téli időkben az elmaradhatatlan sál a nyakán körbetekerve, és fején a fekete svájcisapka. Kicsit a múlt század elejéről maradt itt. Türelmesen várták a félóránként érkező 28-as buszt a megállóban. Ő és a nagy fekete schnauzer, Flórián, aki rendszeresen lekísérte a hegyről, a Hunyad-oromról. Amikor a gazdi felszállt a buszra, Flórián lefeküdt a bokor alá, és ha kellett, egész nap várta az öreget a buszmegállóban. A környékbeliek azt mondták, hogy a kutya már a busz érkezésekor tudta, megérkezett a gazdája, mert az ismerős sofőrök Papát tíz méterrel előbb, a saroknál rakták ki. Addigra a schnauzer is ott állt az utcasaroknál. A gyerekek és az unokák hiába kérlelték: Papa, hazahozunk autóval a városból, minek zötykölődsz fél órát is a Városmajor úton? Papa hajthatatlan maradt, mindig mondta: a buszmegállóban vár Flórián, együtt kell hazamennünk. És így is volt. Kettesben, szép lassan rendre felbaktattak a hegyre.
Az óbudai ravatalozóban délelőtt 9.45 perckor már negyed órája szólt halkan a gyászzene, és csak jöttek a rokonok, az unokák, a dédunokák és a barátok, az ismerősök, a szomszédok a hegyről. Szépen gyűltek a koszorúk, a virágok. T. István tíz éve temette el tisztességgel feleségét, Matildot, aki szintén szép kort ért meg, éppen a nyolcvanadikat, amikor beköszöntött az ősz. Elégedett emberek voltak, hiszen három gyermekkel, öt unokával és nyolc dédunokával dicsekedhettek. A nagy tettük mégis az volt, hogy a meredek, erdős hegyoldalon a nehéz időkben is működésben tudták tartani a házukat, és mindhárom gyermeküknek otthont teremtettek. Sőt, fiukkal, akit Kopasznak hívnak az őslakosok, még egy házat is fel tudtak húzni a hatalmas telken. Amikor felkapták Fenyő Jánost, a médiacézárt, az elsőként nyilvánosan meggazdagodót, akkor a bulvárlapok fotósai nem a közelben lévő, Alkony úti, hatalmas, uszodás, őrző-védős Fenyő-villát örökítették meg, hanem tévedésből Papa, azaz Kopaszék fahíddal összekötött két házát fényképezték le a Csillag-völgyből. Távolról valóban impozáns látványt nyújtott. De nem volt tőlük mit irigyelni, hiszen azt már csak a svábhegyiek tudták, hogy hét család lakta a két házat, a gyerekek, az unokák, a dédunokák és a szülők. A betonozást, a kőművesmunkát, a festést, a vízszerelést, az ácsolást, a tetőfedést, a járdát, egyszóval mindent a család tagjai, a sógorok, a felnőttek, a hegyi cimborák kalákában végezték. Mindenesetre a családfő nem véletlenül érdemelte ki a megtisztelő címet: Papa.
Talán százan is lehettek a gyászolók, amikor
9 óra 50 perckor hirtelen elhallgatott a gépzene. A néma csöndet csak az egyre sűrűbb köhécselések szakították meg, amit aztán egyfajta döbbent csend váltott fel. Mindenki a koporsót közrevevő, égő kandelábereket nézte. Ott kellett volna megjelennie a papnak, aki a gyászbeszédet tartotta volna. De nem volt sehol. Pedig a gyerekek mindent elintéztek Papának, hiszen a hozzájuk tartozó budai kápolna lelkészi hivatalában befizették rendben a csaknem ötezer forintot, hogy keresztényi szertartás keretében adják meg a végtisztességet. Ideges mobiltelefonok a plébániára: mi történt, hol van a pap? A pap sehol. A jelenlévők emlékeztek arra, hogy a zugligeti kápolna a hetvenes-nyolcvanas években a katolikus lelki, vallásos és tudati nevelés központja volt, és itt adtak ideiglenesen otthont, meleg ételt a rendszerváltás idején több ezer NDK-s menekültnek. Egy félreértés, egy véletlen malőr lehetett ennek a kínos ügynek az oka? A hozzátartozók ezt nem tudták meg. Mindenesetre cselekedni kellett, mivel az óbudai temetőben is sűrűn váltják egymást a temetések. Végül is a család új rangidősének sikerült rábeszéléssel egy papot kerítenie helyben, aki éppen befejezte egy másik halott búcsúztatását.
Csak néhány életrajzi adatot kért az elhunytról, és a félórás kényszerű várakozás után úgy beszélt Papáról, mintha mindig ismerte volna. A kínos pillanatokat elfeledtették a keresztényi szavak, ráadásul az ismeretlen pap még pénzt sem fogadott el. Csak annyit kért, hogy egyházkerülete javára utalják át a már máshová befizetett összeget.
A környékbeliek azt mesélik, hogy Flórián, Papa nagy fekete kutyája még mindig a buszmegálló melletti bokor alatt fekszik. Rendületlenül várja a saroknál megálló buszt és a lelépő gazdáját.