Óvatos ölelés

Immár sokadik alkalommal ülnek össze ma az EU és Oroszország vezetői. A hangulatot egyrészről kissé beárnyékolja a Jukosz-ügy kapcsán különösen Nyugaton felkorbácsolt hangulat, másrészt kedvez a találkozónak az iraki háború óta, kétségkívül az európai nagyok és a Kreml között kialakult majdhogynem szövetség. S hát ne feledjük el azt sem, hogy az e kérdésben más véleményen lévő vendéglátó, Silvio Berlusconi kimondottan rokonszenvez az orosz elnökkel. Ha mindehhez azt a kétségtelen történelmi tényt is hozzávesszük, hogy hosszú idő után már nem fenyegeti Oroszországot háború Európa felől, akkor panaszra semmi ok. Az is egyértelmű, hogy az orosz külpolitika figyelme legfőképpen az öreg kontinens nyugati része felé irányul, és az előjelek nem túl rosszak.
A széles mosolyok, forró ölelések közepette is érezhető azonban egyfajta távolságtartás a két fél között. Brüsszel mindenben együttműködne, ám a Nagy Péter óta Nyugatra tekingető Oroszországot csak nem akarja bevenni a klubba. Ez a történelmi idegenkedés azonban még valahol érthető is, hiszen Moszkva is bizonytalankodva heveri ki, hogy a XX. század három nagy kontinensbeli szembenállásából kettőt – 1918 és 1991 – elvesztett. Az együttműködés tehát nem is oly egyszerű, mint ahogy azt a szép szavak mutatják. Kiderül ez a részletekből, a konkrétumok terén ugyanis még a legnagyobb Amerika-ellenes szövetség idején is vajmi kevés előrelépés történt.
No, de kezdjük azzal, ami a kontinens két részét alapvetően összeköti. Brüsszel és Moszkva ugyanis minden fenntartás, a gyakorlati lépések lassúsága, a fogáskeresések ellenére is nyilvánvalóan egymásra utalt. Oroszország modernizációja elképzelhetetlen az európai tőke, az európai befektetések nélkül, míg az unió országainak energiaszükségleteit nagyrészt e keleti ország biztosítja. E téren az együttműködés már vagy 35 éves, s mind szorosabb. Jelenleg az EU teljes földgázfogyasztásának húsz, azaz az összes földgázimport negyven százaléka érkezik Oroszországból. Ezzel Moszkva az EU legnagyobb földgázszállítója. Az unió teljes kőolajfogyasztásának jelenleg 16 százaléka érkezik Oroszországból, ami pusztán egyharmada a közel-keleti régió által biztosított mennyiségnek, a prognózisok azonban növekvő orosz kőolajexportról szólnak.
Mindez azonban nem takarhatja el a problémákat. Így azt, hogy az EU vízumpolitikája egyáltalán nem elégíti ki a 2007-ig korlátozásoktól mentes utazásokra törekvő Oroszországot. Igaz, ehhez több ezer kilométeres határőrizeti rendszert kellene kiépíteni déli határain, s ez reménytelen. A szintén efelől fenyegető terrorveszély azonban talán erre is közös megoldást teremthet. Sok egyéb, főként gazdasági, így a WTO-csatlakozást és a bővítést érintő kérdés mellett nehezíti a közeledést a csecsen kérdésben a politikai rendezésre irányuló moszkvai erőfeszítések ellenére is érezhető uniós távolságtartás. Jellemző, hogy a választást annak minden furcsasága ellenére is az iszlám országok elismerték, míg Európa finoman szólva is hallgat. Annak ellenére, hogy itt is vannak olyan hangok, amelyek mást tanácsolnak. Az al-Kaida elleni franciaországi harcot vezető főbíró, Jean-Louis Brugger például arra figyelmeztet, hogy Európa sem nézheti ölbe tett kézzel ezeket a fejleményeket, mert a Kaukázus, benne Csecsenföld immár a nemzetközi terrorizmus egyik bázisává vált, amely kapcsolataival fenyegeti a kontinenst is. Mindez Brugger szerint új megvilágításba helyezi a csecsen kérdést. Mint mondja, meg kell értetni a a nyugati társadalmakkal, amelyek eddig csak a háború függetlenségi aspektusára figyeltek, hogy Csecsenföld közben a nemzetközi terrorizmus bázisává vált.
Áttörés egyik vitás kérdésben sem várható, mindennek ellenére elmondható, hogy az Európai Unió ma már Oroszország természetes szövetségese.