A vereség napjai: a szovjetekkel csöbörből vödörbe jutott az ország 1945 tavaszán

Magyarországon a kommunisták ugyanazt cselekszik, ami miatt háborognak. Sőt, tökéletesítik az előző rendszer erőszakoskodását – írta naplójába Zsindely Ferenc 1945 májusában, a német kapituláció után. A napokban lesz nyolcvan éve, hogy véget ért ugyan Európában a második világháború, de a magyar nép túlnyomó többsége már akkor tudta, hogy a szovjetekkel csöbörből vödörbe jutott.

1945. május 9. a második világháború európai végének napja, a győzelem napja. Kérdés: ki nyerte meg a második világháborút? Az egyik válasz Vincze Mihályé: aki túlélte. Egy másik, kissé hosszabb és összetettebb válasz: a Hitler-ellenes koalíció győzött, Németország és szövetségesei, csatlósai pedig vesztettek, de valójában egész Európa vesztett, mert keleti fele szovjet megszállás alá, gyarmati sorba került, a meggyengült Nyugat-Európa pedig az Amerikai Egyesült Államok érdekszférájának része lett.

Csakhogy míg utóbbi nem kényszerítette rá saját politikai, gazdasági, társadalmi rendszerét (a liberális demokráciát és a piacgazdaságot) a nyugat- és dél-európai országokra, Közép- és Kelet-Európában az történt, amit Sztálin Moszkvában 1945 tavaszán kijelentett a szerb (jugoszláv) kommunista vezetőknek: 

Ez a háború eltér a múlt háborúitól. Ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a maga társadalmi rendszerét. Mindenki addig a földrajzi határig terjedően teheti meg kötelező mintának a saját szisztémáját, ameddig hadserege előretör. Másképp nem is volna lehetséges.

A szovjet diktátor valóban komolyan gondolta, amit mondott, s ahogy a Vörös Hadsereg megszállta a délkelet- és a kelet-közép-európai országokat, haladéktalanul megkezdődött ezek sztálini mintájú szovjetizálásának tényleges folyamata, függetlenül attól, hogy a náci Németország szövetségesei, csatlósai vagy pedig áldozatai (Cseh- és Lengyelország) voltak-e.

Április 4-ről szólt az ének 

Magyarországon negyvenöt évig kellett ünnepelni a „felszabadulást”, április 4-e a „legnagyobb nemzeti ünnep” volt, midőn „érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítónk hősi nevét!” Hogy valójában mit műveltek a „hős felszabadítók”, arról 1990 után egyre több elhallgatott, tagadott, titkosított tény, adat, történeti, levéltári dokumentum, valamint kortársi, szemtanúi visszaemlékezés látott napvilágot. Például nemrég jelent meg (az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Kronosz Kiadó gondozásában) a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ismeretlen 1945-ös dokumentumait (jelentések, jegyzőkönyvek, levelek) közlő és kommentáló, A szovjet elhárítás hálójában című kötet, amely a magyar lakosság és a szovjet hadsereg viszonyának bemutatására, illetve a szovjet kémelhárító és belügyi szervek által végrehajtott, politikai indíttatású letartóztatásokra fókuszál.

Szovjet forgalomirányítás Balassagyarmaton 1945-ben. Forrás: Fortepan/Vörös Hadsereg

Még javában tartott a második világháború egyik leghosszabb és legvéresebb csatája, Budapest szovjet ostroma, amikor január 20-án Moszkvában aláíratták a fegyverszüneti egyezményt Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormányával – amelynek tagjait szintén Moszkvában jelölték ki –, s ezt követően megalakult a három szövetséges nagyhatalom képviselőiből álló, de ténylegesen szovjet irányítású Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB), amely a teljhatalmat gyakorolta a magyar békekötésig. A szervezet elnökévé Vorosilov marsallt, Sztálin közeli munkatársát nevezték ki: ő volt a megszálló szovjet fegyveres erők képviselője, akivel szorosan együttműködtek a katonai kémelhárítás (SZMERS) és a Belügyi Népbiztosság (NKVD) magyarországi vezetői. A SZEB irányította és felügyelte a megyék, városok és fontosabb üzemek élére állított parancsnokokat, akiknek tevékenysége átfogta az adott megye, város politikai, gazdasági, társadalmi életének egészét, s ők ellenőrizték a népbíróságok és népügyészségek felállítását, működését, valamint az újjáépítés, az ipari és kereskedelmi tevékenység beindítását is. Minden fontosabb posztra igyekeztek megbízható, többnyire kommunista kádereket állítani, akiknek jelentős része „áttért” kisnyilas és köztörvényes börtönviselt egyén volt.

Davaj csaszi, nemi erőszak 

A magyar lakosság túlnyomó része nemcsak ezért nem élte meg felszabadulásként a szovjet csapatok bevonulását, hanem még inkább azok soha nem tapasztalt erőszakos, könyörtelen, a békés civileket terrorizáló garázdálkodása miatt sem. Jellemző, hogy a szovjet hadsereg barbár, brutális viselkedését még a Moszkvából visszatérő magyarországi kommunista vezetők is szóvá tették.

Maga Rákosi Mátyás már 1945 februárjában azt panaszolta Georgi Dimitrov moszkvai bolgár apparatcsiknak, hogy a magyar nők tömeges megerőszakolása, a fosztogatások, az állandó razziák, amelyek során munkásokat, köztük kommunista párttagokat is hadifogolytáborba hurcolnak, mind a magyar kommunista párt befolyásának és népszerűségének csökkenését idézik elő. Ezzel egybevág Pokorny Hermann nyugalmazott altábornagy, a Külügyminisztérium fegyverszüneti osztálya vezetőjének a SZEB-hez küldött március 25-i feljegyzése. A tábornok azt írta, hogy az ország lakossága „epekedve, szeretettel és minden áldozatra készen” várta a szovjet hadsereget, de bizakodása hamar eltűnt, mert 

fenékig kiürített szekrények és fiókok, karkötőóráktól és gyűrűktől megfosztott kezek és megbecstelenített nők ezrei jelezték

az orosz katonák útját.

Sulyok Dezső jeles pápai ügyvéd és politikus, 1945. április 1-jétől öt hónapig Pápa város polgármestere, kisgazdapárti, majd szabadságpárti nemzetgyűlési képviselő közvetlenül emigrálása után, 1947 őszén Ausztriában megírta Két éjszaka nappal nélkül című visszaemlékezését, amely 1948-as svájci kiadása után több mint fél évszázaddal, 2004-ben végre magyarul is megjelent. Ebben saját közvetlen tapasztalatai alapján részletes és hiteles – túlzás nélkül sokkoló – képet ad a szovjet megszállásról és az ország elkezdődő szovjetizálásáról. Átélője és tanúja volt az orosz katonák rablásainak, fosztogatásainak, lányok, asszonyok és öregasszonyok tömeges megerőszakolásának, polgári lakosok „hadifogságba” hurcolásának. Sulyok szerint érthetetlen és megbocsáthatatlan volt az orosz katonák példátlan, könyörtelen vandalizmusa, állati szenvedélye, s a magyar nép 

csöbörből vödörbe esett. Bár a németek sosem avatkoztak olyan brutálisan a magyar nép belügyeibe, mint ahogyan azt a szovjetek és ügynökeik tették.

Kioltott bizalom 

És hogy a katasztrofális helyzet a háború vége, a „győzelem napja” után sem változott, érdemes idézni a már említett dokumentumkötetből a SZEB adminisztratív osztálya vezetőjének, Beljanov vezérőrnagynak 1945. szeptember 4-i titkos jelentését, amelyben Vorosilov marsallt a szovjet katonák által július-augusztusban elkövetett súlyos bűncselekményekről tájékoztatja. Egyúttal bizonyos fegyelmező intézkedéseket javasol azokkal a parancsnokokkal szemben, akiknek az alakulataiban „továbbra is előfordul a féktelen viselkedés, a fosztogatás, a helyi lakossággal szembeni erőszak és gyilkosság”. Sőt, a tábornok szerint célszerű lenne a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit a felsorakoztatott katonák előtt agyonlőni – ami valóban több esetben megtörtént, sőt az is előfordult, hogy a parancsnok maga lőtte agyon a nemi erőszakot elkövetőt.

Katonai ünnepség a Szabadság téri szovjet emlékműnél 1945. május 1-jén. Forrás: Fortepan /Bauer Sándor 

Rendkívül érdekes történeti dokumentum Zsindely Ferenc volt miniszterelnökségi államtitkár, majd a német megszállásig kereskedelmi miniszter közelmúltban előkerült és 2021-ben kiadott naplója is, amelyben a hithű református hazafi 1941 és 1946 között napról-napra rögzítette és kommentálta a körülötte zajló eseményeket. Budai, Istenhegyi úti villájában nagyszerű feleségével, Tüdős Klárával és az általuk bujtatott több tucat erdélyi és zsidó menekült gyerekkel – köztük kommunista üldözöttekkel, mint Apró Antalné és gyermekei – átvészelte Budapest pokoli ostromát és a szovjet bevonulást, a megszálló katonák hetekig tartó garázdálkodását, féktelen fosztogatását, a nők kíméletlen megerőszakolását, a példátlan fizikai és lelki megpróbáltatásokat. 1945. május 12-én, miután értesült a németek fegyverletételéről, ezt írta naplójába: Magyarországon a kommunisták „ugyanazt cselekszik, ami miatt háborognak. Sőt, tökéletesítik az előző rendszer erőszakoskodását. A kommunisták totalitásra törekednének, de az orosz hadsereg viselkedése a nép túlnyomó nagy többségében minden bizalmat kioltott a kommunizmus iránt. […] abban egyetért mindenki, hogy addig hozzá sem lehet kezdeni az ország újjáépítéséhez, amíg az oroszok itt vannak, lakásokat rabolnak, a vonatokon fosztogatnak, gyárakat szállítanak ki Oroszországba, és ötletszerűen fogdossák össze az utcákon az embereket, nőket is.” Felszabadulás és a „győzelem napjai” helyett újabb vereség, még több veszteség és szenvedés lett a magyar nép osztályrésze 1945-től, hiába hazudták az ellenkezőjét negyvenöt éven át a megszállók hazai helytartói.

„Az európai helyzet mély aggodalommal tölt el. […] Én mindig az Oroszországhoz fűződő barátságon munkálkodtam, de akárcsak önt, engem is mélységesen nyugtalanít, hogy az oroszok elferdítik a jaltai döntéseket, hogy az általuk ellenőrzött vagy megszállt területeken megjelenik az orosz hatalom, miközben oly sok más országban kommunista mesterkedés folyik, […] Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk. Nemigen lehet kétséges, hogy a Lübeck–Trieszt–Korfu vonaltól keletre eső térségek csakhamar teljesen a kezükre kerülnek.”

(Churchill brit miniszterelnök „vasfüggöny”-távirata Truman amerikai elnöknek 1945. május 12-én. In: Winston S. Churchill: A második világháború, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989)

„Azzal kezdődött, hogy az oroszok minden lakásba betörtek, minden sarkot felforgattak, és minden mozgathatót elvittek. Ez történt a >felszabadulás< első napjaiban, ez volt a nők megerőszakolásán kívül a legfeltűnőbb cselekedetük Magyarországon. (…) A háború azonban véget ért (…) Ekkor azonban jöttek a sebesültek és betegek, elfoglalták városainkat, és középületeinkben tanyáztak. Ami vagyonunkból még megmaradt, azt most ezeknek kellett leadni. (…) Nemsokára az országutak elhagyott kanyarodásaiba fészkelték be magukat s feltartóztatták és kifosztották az arra haladókat. Éveken át fosztogatták a vonaton utazókat is.”

(Sulyok Dezső: Két éjszaka nappal nélkül, Éghajlat Könyvkiadó, Budapest, 2004)

„Sztálin területben és államban gondolkodott, az osztályharcot nemzetközi misztikumnak tekintette: nem ideológiai térnyerésre törekedett – hódítani akart, (…) Kelet-Európát hódításaként kezelte, kissé a cárok elképzeléseivel, mivel azonban tudta, hogy a kelet-európai népeknek nem kell a kommunizmus, (…) a piszkos munkát ráhagyta az olyan gyökértelen emigránsokra, ahogy nevezték őket, a moszkovitákra, mint Rákosi Mátyás (…) Számunkra a háború legdrámaibb mozzanata az ezeréves magyar állam összeomlása volt. (…) Kísérteties félévet élt át az ország 1944 őszétől 1945 tavaszáig: ahogy a front végiggördült rajta, úgy zúzta szét hivatalait, intézményeit, a közigazgatást, a rendészetet, a közgazdaságot és a társadalmat. Ezerkilencszáznegyvenöt a magyar történelem cezúrája”.

(Kovács Imre: Magyarország megszállása, Katalizátor Iroda, Budapest, 1990)

Borítókép: Szovjet katonák kitűzik a sarló-kalapácsos zászlót az Országháznál, 1945-ben (Forrás: Fortepan /Vörös Hadsereg)