Nőket, gyerekeket is elvittek hadifogolynak

A második világháborúhoz kapcsolódó megtorlássorozat, beleértve a fogolylétszám-kiegészítést és a málenkij robotot, csaknem egymillió magyart érintett. Az elhurcolt svábok közül a legtöbben 1947-ben, hetvenöt éve tértek vissza, több tízezer deportált után azonban még egy karton se maradt. A korszakról Bognár Zalán történészt, a Gulag- és Gupvikutató Intézet igazgatóját kérdeztük.

543861204 Fotó: Pierre Perrin Forrás: Getty Images

Tábori épületek romjai a szibériai Peveknél, 1992. Fotó: Getty Images

Legalább egy Miatyánkot

– A szomszédos országok katonai-politikai vezetői úgy értékelték, a háborús időszak lehetőséget ad arra, hogy megszabaduljanak a magyar lakosság egy részétől. Etnikai tisztogatásba kezdtek.
– A legjobban feltárt ezek közül a kárpátaljai elhurcolás. Kárpátalját a Szovjetunióhoz akarták csatolni. 1944. november 12-én a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa parancsba adta, hogy a Kárpátalján élő magyar és német katonaköteles férfiakat 18-tól ötvenévesig össze kell gyűjteni és hadifogolytáborokba vinni. Aki magát ruszinnak, szlováknak vagy ukránnak vallotta, és legalább a Miatyánkot el tudta mondani állítólagos anyanyelvén, azt elengedték. Amikor a magyar és német férfiak már többszörös szögesdrót mögött voltak, akkor hívták össze a szovjetek a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsát, ahol kimondták a terület szovjet Ukrajnához csatolását. Hídfő volt ez a vidék a szovjetek számára a Kárpát-medence irányába.

– Ezt követte a németek deportálása. Ekkor már a nőket is vitték tömegesen?
– Őket internált fogoly státuszban vitték el. Sztálin a kollektív bűnösség elve alapján 1944. december 16-án parancsba adta, hogy Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Jugoszlávia és Bulgária Vörös Hadsereg által „felszabadított” területén mobilizálni kell a munkaképes német lakosságot. A férfiakat 17-től 45 évesig, a nőket 18-tól harmincévesig kell munkára fogni a Szovjetunióban, Dél-Ukrajnában, többnyire a Donyec-medence szénbányáiban. De nemcsak oda vitték őket, hanem a Kaukázusba és az Urálba is. A nőket különösen a bányákban alkalmazták, mert befértek az ötven–hatvan centi átmérőjű vájatokba, ahonnan térdelve húzták ki a szenet.

Asszonyok az északi sarkkörön túli Vorkuta lágerében, 1945. Fotó: Laski Diffusion/Getty Images

Együtt maradni

– Mivel szinte bárkit elvittek, felmerül a kérdés: ki számított németnek?
– Mindenki, akire azt mondták. Ónod községbe megérkezett a Belügyi Népbiztosság (NKVD) főhadnagya, arra utasítva a főszolgabírót, hogy másnap reggelre írja össze a falu német lakosait 17-től 45 évesig. Meglepődött a főszolgabíró, hiszen a településen csak két német származású, de elmagyarosodott család élt. Nem érdekes, mondta az őrnagy, írja össze a 17 és 45 év közöttieket. Másnap megjelent az NKVD-s főhadnagy a katonáival, és akiknek a neve r-re végződött, mint Hitlernek, azokat elvitték. A Kehl család története is döbbenetes. A szülők öt gyereket neveltek fel, két fiút, három lányt. A két fiú közül az egyik eltűnt a szovjet fronton, a másik hadifogságba esett. Aztán beállítottak a szovjetek, hogy elvigyék a faluból a németeket. Az édesapa elébük állt, őt vigyék, ne a lányokat. Erre puskatussal fejbe vágták, a lányokat elhurcolták. De, mint a mesében, mind az öt gyerek hazatért. Teri néni, aki 17 éves volt, amikor elvitték a nővéreivel együtt, azt mondta nekem, azért térhettek haza, mert együtt maradtak. Hiszen amikor egyikük tífuszos lett, a többiek eladogatták az alsószoknyáikat, a ruháikat, azok árából vettek a bazárban, a piacon tojást, aludttejet. Rákosi Mátyás 1945. november végén értesítette levélben Petrov tábornokot, a Gupvi főparancsnokát arról, hogy a szovjet fogságból legutóbb hazaérkező háromezer ember majdnem mindegyikét kórházba kellett szállítani. Azt javasolta, ne csont-bőr embereket küldjenek vissza, hanem előbb táplálják fel őket. Ugyanis alapvetően azokat engedték haza, akik már nem tudtak dolgozni, csak kenyérpusztítónak számítottak. A nagyapámat 1945 márciusában 85 kilósan vitték el prémgalléros kabátban a mai Bartók Béla útról, és 1946 augusztusában 38 kilósan, német katonakabátban tért vissza. A nagyanyám elzárta előle a kamrát, hogy ne egyen, hiszen sokan abba haltak bele, hogy hazaérkezésük után ettek egy jót.

 

Kőposta, szélposta

– A rokonok tudták, hová került?
– A gödöllői táborba került, onnan a ceglédibe, majd vissza Budapestre, itt vagonírozták be. A ceglédi táborból kövekre erősített üzeneteket, úgynevezett kőpostát dobott át a szögesdrót kerítéseken. Így értesült a nagyanyám a hollétéről. Brassóban hajította ki a vonat ablakán az utolsó névjegykártyáját, onnan hozta fel a nagyanyámnak egy pékmester. Ismerték arrafelé, ott született, az édesapja a Brassó melletti Hosszúfaluban volt evangélikus lelkész. A Kállay-kormány egyik minisztere, Zsindely Ferenc is leírta visszaemlékezésében, hogy amikor elindultak a foglyokat szállító vagonok, mintha hó hullott volna.

A szögesdróttal behálózott vonatablakokon repültek ki a papírcetlikre írt értesítések, a szélposták.

Kőposta 1945 májusából. „Csókolom az öregeket”. Forrás: Bognár Zalán

– A svábok legnagyobb részét 75 éve engedték haza. Mikor számolták fel a táborokat?

– A Gupvi-táborokból, főként a Kárpát-medencében lévőkből 1945-ben mintegy kétszázharmincezer fő szabadult ki, 1946-ban már csak húsz-harmincezren térhettek haza, talán bosszúból, hogy a kommunisták csúfosan leszerepeltek az előző évi parlamenti választáson.

A békeszerződés aláírása évében, 1947-ben nemzetközi nyomásra és az előrehozott, „kék cédulás” választások miatt 102 ezer magyar állampolgár jöhetett haza. 1948-ban, amikor a kommunisták kisajátították a hatalmat, 84 ezer főt engedtek szabadon. Ekkor jelentette ki Rákosi, hogy aki eddig nem jött haza, az háborús bűnös, a népi demokráciának nincs rá szüksége. Így akik ezután érkeztek, azok közül sokan internálótáborba kerültek. 1949-ben 5055 fő szabadult, közülük 57 háromévesnél fiatalabb gyerek. Legnehezebben az 1945–46-os telet lehetett túlélni, hiszen ekkor még százezrek haltak éhen a Szovjetunióban. Majd konszolidálódott a helyzet. 1948-ban Magyarország baráti állammá vált, a foglyokkal is jobban kezdtek bánni. Akik ítélet alapján a Gulagra kerültek, azok csak 1953-tól, Sztálin halála után térhettek haza.

Gyermekholmik a moszkvai Gulag-múzeum tárlatán. Fotó: Europress/AFP/Natalia Kolesnikova

– Hol lehet utánanézni az elhurcoltak adatainak?
– A Magyar Nemzeti Levéltár adatbazisokonline.hu című honlapján például, a Szovjetunióba elhurcoltak címszó alatt. A magyar állam 2019-ben közel hétszázezer digitalizált fogolykartont vásárolt az Orosz Állami Hadilevéltártól, ezek érhetők el itt. Azoknak a magyar foglyoknak a nyilvántartó kartonjai, akiket többnyire a szovjet fogolytáborokban regisztráltak. Akik a Kárpát-medencei lágerekben vagy az odavezető úton hunytak el, azokról néhány kivételtől eltekintve nincs adat. A Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak is van a szovjet fogságban elhunytakra vonatkozó adatbázisa, a katonakagulagon.hu, ám ez sem teljes, ráadásul civilek, köztük nők adatait is tartalmazza, holott a Magyar Királyi Honvédségben nők nem szolgáltak. A Magyar Nemzeti Levéltár Gulag- és Gupvi­kutató Intézetében azért is dolgozunk, hogy többszörösen hitelesített adatbázist hozzunk létre, összefésülve a különböző adatbázisok információit, helyesbítve a hibákat.

Bognár Zalán: „Megjelent az NKVD-s főhadnagy a katonáival, és akiknek a neve r-re végződött, mint Hitlernek, azokat elvitték”. Fotó: Teknős Miklós

Névjegy

Bognár Zalán Budapesten született 1963-ban. A Magyarok hadifogságban Magyarországon – A magyarországi hadifogoly-gyűjtőtáborok a hazai források tükrében 1944–1945 című doktori disszertációját 2007-ben védte meg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézete Új- és Jelenkori Történeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense, valamint a Magyar Nemzeti Levéltár Gulag- és Gupvi­kutató Intézetének igazgatója.

Borítókép: Az utolsó működő gulaghelyszín, a Perm 35. az Urálban, 1989 (Fotó: Getty Images)