– Az 1938–1941 közötti visszacsatolásokkal megnagyobbodott, közel 15 millió lakosú Magyarországról csaknem egymillió fő került szovjet fogságba, a mai Magyarország területéről majdnem hétszázezer személy. Kétharmaduk katonaként, egyharmaduk civilként. Mi a magyarázata annak, hogy ennyi civilt elhurcoltak?
– A Szovjetunióban óriási volt a munkaerőhiány a 27–30 milliós háborús emberveszteség miatt, ráadásul 1945 nyarán még több mint 11 millió főt tartottak fegyverben, így munkára fogható lakos alig maradt. A másik indok az ellenséggel szembeni megtorlás volt. Sztálin 1943-ban azt mondta Anthony Eden brit külügyminiszternek, hogy a magyarokat meg kell büntetni. Ezt Molotov vezető szovjet politikusként is megerősítette, amikor azt írta Edennek, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, nemcsak a magyar kormány, hanem a magyar nép is felelős. Ezek a mondatok előrevetítették, hogy a magyar lakosság ellen is megtorló intézkedéseket fognak alkalmazni.
– A magyar civilek egy részét azért hurcolták el, hogy kiegészítsék a hadifogolylétszámot. Mi vezetett idáig?
– A Szovjetunióban létezett központi utasítás arra vonatkozóan, hogy aki 1941 után bármennyi időre is katona volt, függetlenül attól, hogy esetleg már leszerelték, azt hívják be igazoltatás címén, majd vigyék el szovjet hadifogságba. De ezt nem mindig így hajtották végre, ugyanis a központi utasításokhoz tervszámok is tartoztak. Amikor összegyűjtötték a katonaviselteket, és kiderült, hogy nincsenek elegen, a civileket kezdték elhurcolni. Baranyából például 14 éves kortól ötvenévesig vitték el a katonai vagy leventekiképzést szerzett férfiakat. A hadifogolylétszám-kiegészítésnek volt másik vonulata is. Ez már egyéni, helyi szintű utasítások alapján történt. Amikor a szovjet katonai parancsnokok hadműveleti kudarcot éltek át, azt mindig az ellenségnek a vártnál nagyobb létszámával magyarázták feljebbvalóiknak. Mivel ez nem felelt meg a valóságnak, a hiányzó hadifogolylétszámot a civilekből pótolták. Malinovszkij marsall Budapest elfoglalása után azt írta végső jelentésében, hogy az ellenséges haderő 188 ezer főt veszített, ebből ötvenezernél több a halottak száma, és 138 ezer a hadifoglyoké. De hogyan ejthettek volna ennyi foglyot, amikor nyolcvanezer védőből csak mintegy 35 ezer német és magyar katona élte túl a harcokat? Tehát több mint százezer fő hiányzott a hadifoglyok közölt létszámából, akikkel viszont el kellett számolni. Ezért nemcsak Budapestről, hanem a környező településekről is kezdték összegyűjteni a civileket. Az ostrom 1945. február 13-án fejeződött be, de április végén még mindig szedték össze az embereket. Nagyon sok olyan személyt is elvittek, akik épp a náci koncentrációs lágerekből érkeztek haza. Nussbaum Lászlót a német megszállás után hívták be munkaszolgálatra. Ez menedék volt a koncentrációs tábor elől, de csak a nyilas hatalomátvételig, mert akkor mégis elvitték. Miután az amerikaiak felszabadították a guseni lágert, hazajött. Győrben szállt le a szerelvényről, miközben egy másik szerelvénnyel épp foglyokat vittek a Szovjetunióba. Az őrök orvosért kiáltottak, Nussbaum jelentkezett, hogy ellássa a beteget, de megfogták, és bevágták a többiek közzé a vagonba. 1948-ban, amikor szabadon engedték volna, a szovjetek gyanúsnak találták, hiszen túlélte a koncentrációs tábort, amelyet az amerikaiak szabadítottak fel. Ezért kémkedés vádjával 25 évre ítélték, és elvitték a Gulagra, ahonnan csak 1953-ban térhetett haza. Sok ehhez hasonló sors volt.
Legalább egy Miatyánkot
– A szomszédos országok katonai-politikai vezetői úgy értékelték, a háborús időszak lehetőséget ad arra, hogy megszabaduljanak a magyar lakosság egy részétől. Etnikai tisztogatásba kezdtek.
– A legjobban feltárt ezek közül a kárpátaljai elhurcolás. Kárpátalját a Szovjetunióhoz akarták csatolni. 1944. november 12-én a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa parancsba adta, hogy a Kárpátalján élő magyar és német katonaköteles férfiakat 18-tól ötvenévesig össze kell gyűjteni és hadifogolytáborokba vinni. Aki magát ruszinnak, szlováknak vagy ukránnak vallotta, és legalább a Miatyánkot el tudta mondani állítólagos anyanyelvén, azt elengedték. Amikor a magyar és német férfiak már többszörös szögesdrót mögött voltak, akkor hívták össze a szovjetek a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsát, ahol kimondták a terület szovjet Ukrajnához csatolását. Hídfő volt ez a vidék a szovjetek számára a Kárpát-medence irányába.
– Ezt követte a németek deportálása. Ekkor már a nőket is vitték tömegesen?
– Őket internált fogoly státuszban vitték el. Sztálin a kollektív bűnösség elve alapján 1944. december 16-án parancsba adta, hogy Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Jugoszlávia és Bulgária Vörös Hadsereg által „felszabadított” területén mobilizálni kell a munkaképes német lakosságot. A férfiakat 17-től 45 évesig, a nőket 18-tól harmincévesig kell munkára fogni a Szovjetunióban, Dél-Ukrajnában, többnyire a Donyec-medence szénbányáiban. De nemcsak oda vitték őket, hanem a Kaukázusba és az Urálba is. A nőket különösen a bányákban alkalmazták, mert befértek az ötven–hatvan centi átmérőjű vájatokba, ahonnan térdelve húzták ki a szenet.
Együtt maradni
– Mivel szinte bárkit elvittek, felmerül a kérdés: ki számított németnek?
– Mindenki, akire azt mondták. Ónod községbe megérkezett a Belügyi Népbiztosság (NKVD) főhadnagya, arra utasítva a főszolgabírót, hogy másnap reggelre írja össze a falu német lakosait 17-től 45 évesig. Meglepődött a főszolgabíró, hiszen a településen csak két német származású, de elmagyarosodott család élt. Nem érdekes, mondta az őrnagy, írja össze a 17 és 45 év közöttieket. Másnap megjelent az NKVD-s főhadnagy a katonáival, és akiknek a neve r-re végződött, mint Hitlernek, azokat elvitték. A Kehl család története is döbbenetes. A szülők öt gyereket neveltek fel, két fiút, három lányt. A két fiú közül az egyik eltűnt a szovjet fronton, a másik hadifogságba esett. Aztán beállítottak a szovjetek, hogy elvigyék a faluból a németeket. Az édesapa elébük állt, őt vigyék, ne a lányokat. Erre puskatussal fejbe vágták, a lányokat elhurcolták. De, mint a mesében, mind az öt gyerek hazatért. Teri néni, aki 17 éves volt, amikor elvitték a nővéreivel együtt, azt mondta nekem, azért térhettek haza, mert együtt maradtak. Hiszen amikor egyikük tífuszos lett, a többiek eladogatták az alsószoknyáikat, a ruháikat, azok árából vettek a bazárban, a piacon tojást, aludttejet. Rákosi Mátyás 1945. november végén értesítette levélben Petrov tábornokot, a Gupvi főparancsnokát arról, hogy a szovjet fogságból legutóbb hazaérkező háromezer ember majdnem mindegyikét kórházba kellett szállítani. Azt javasolta, ne csont-bőr embereket küldjenek vissza, hanem előbb táplálják fel őket. Ugyanis alapvetően azokat engedték haza, akik már nem tudtak dolgozni, csak kenyérpusztítónak számítottak. A nagyapámat 1945 márciusában 85 kilósan vitték el prémgalléros kabátban a mai Bartók Béla útról, és 1946 augusztusában 38 kilósan, német katonakabátban tért vissza. A nagyanyám elzárta előle a kamrát, hogy ne egyen, hiszen sokan abba haltak bele, hogy hazaérkezésük után ettek egy jót.
Kőposta, szélposta
– A rokonok tudták, hová került?
– A gödöllői táborba került, onnan a ceglédibe, majd vissza Budapestre, itt vagonírozták be. A ceglédi táborból kövekre erősített üzeneteket, úgynevezett kőpostát dobott át a szögesdrót kerítéseken. Így értesült a nagyanyám a hollétéről. Brassóban hajította ki a vonat ablakán az utolsó névjegykártyáját, onnan hozta fel a nagyanyámnak egy pékmester. Ismerték arrafelé, ott született, az édesapja a Brassó melletti Hosszúfaluban volt evangélikus lelkész. A Kállay-kormány egyik minisztere, Zsindely Ferenc is leírta visszaemlékezésében, hogy amikor elindultak a foglyokat szállító vagonok, mintha hó hullott volna.
A szögesdróttal behálózott vonatablakokon repültek ki a papírcetlikre írt értesítések, a szélposták.
