„Hogy tudott az ember ennyire lealjasodni?”

A történelem során a közösséget, a nemzetet ért súlyos egyéni és kollektív traumák nemzedékeken átívelő következményekkel járnak, amelyek a leszármazottaknál jelentkeznek mindaddig, amíg a feloldás, a kiengesztelődés meg nem történik. Ugyan az utóbbi tíz évben elkezdődött a kommunista diktatúra borzalmainak feldolgozása, de még mindig nagy az adósság. A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján bemutatott GUPVI – A halál táborai című dokumentumfilm a túlélők megszólításával járul hozzá a magyar néplélek egyik legnagyobb traumájának feloldásához.

A mai világban az erőszak – legyen az fiktív vagy valós – a mindennapjaink részévé vált, a fiatal generációk ingerküszöbét már aligha lehet elérni a történelemkönyvekben leírt száraz adatokkal és tényekkel, hacsak nem kapcsolódik hozzá személyes szál. A mi korosztályunk még jó esetben hallott a családban olyan beszámolót, amely a személyes átélésen alapult. Az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartott filmbemutatón körbetekintve láttam jó néhány fiatal arcot is, akik – úgy gondolom – hozzám hasonlóan nagyszüleikre, idősebb rokonaikra gondoltak a vetítés közben, akik sok esetben nem is tértek haza a szibériai rémálomból, a Gulag, a Gupvi borzalmaiból. A dokumentumfilm kezdeményezője, a Megbékélésért Polgári Szövetség egyik fő céljának éppen azt tekinti, hogy a közelmúlt történéseit megismertesse a jelen és a jövő nemzedékeivel, ezen belül kiemelt feladatának tartja a kényszermunkára elhurcoltak áldozatainak igazságtételét – mondta el Fehér Tibor, a szövetség elnöke. 

Az egyéni tragédiák bemutatásának éppen azért van ereje, mert személyessé, átélhetővé teszi a látottakat és hallottakat.

A Dextramédia műhelyében készült filmnek ez a legnagyobb erőssége; a négy megszólított túlélő – Blaubacher József, Hartmann Józsefné Nagy Klára, Pásztor Piroska és Plósz Mihály – a földi pokol legmélyebb bugyraiba kalauzolja a nézőket, amelynek hatása nem múlik el nyomtalanul egy érző lélekben sem. Ez teremti meg az érzelmi alapot a két történész szakértő, Bognár Zalán és Dupka György kommentárjainak. A személyes beszámolók érzelmi töltésével egészen másképp hangzanak az olyan információk, miszerint kegyetlen népirtás folyt, amely milliókat pusztított el és még többeket nyomorított meg.

A szovjet hadsereg közel egymillió honfitársunkat hurcolta el, többségüket mindenféle jogalap nélkül az úgynevezett málenkij robotra, kis munkára. A mai napig nem ismerjük pontosan az áldozatok számát

– fejtette ki Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere, a díszbemutató fővédnöke üzenetében. 

A film képi világa a korabeli dokumentumokkal, térképekkel, játékfilmes elemekkel erős hangulatot teremt már az elején egy olyan diktatúra bemutatásával, amely puccs útján jött létre, éppen ezért a hatalmat csak úgy tudja megtartani, ha félelemben tartja a társadalmat. Aki a rendszert kritizálta, azt Gulagra küldték. A lágerek behálózták a Szovjetunió teljes területét. Öt-hatszáz főtáborhoz kétezer-ötszáz-háromezer altábor kapcsolódott. A Gulagra személyes ítéletek alapján kerültek, a Gupviba ezzel szemben tömegesen vitték az embereket. A hadifoglyok létszámát is civilekkel pótolják, hogy elmondhassák, mekkora ellenállás volt. A Kárpát-medencéből háromféle indokkal hurcolták el az ártatlanokat: a hadifogolylétszám kiegészítése miatt, etnikai tisztogatás okán, de arra is ügyeltek, hogy az értelmiség eltűnjön; az egyik legsúlyosabb deportálási érv a német származás vagy a német eredetű név volt. Közel félmillió embert hurcoltak el a neve miatt. A filmből az is kiderül, hogy elég volt, ha a vezetéknév R betűre végződött, mint Hitleré. Így bűnhődött évekig vagy haláláig számos Bognár, Pintér vagy Császár nevű ember. 

A visszaemlékezők olyan borzalmakról számolnak be, amelyeket egy, a mostani békeidőszakban felnövő ember elképzelni sem tud; az egyik legmegrázóbb momentum számomra mégsem az éhezés, a testi-lelki bántalmazás, a halálra kínzás érzékletes leírása, hanem ezek vállalása, a meg nem futamodás jelentette. – Mikor Felsőzsolcára értünk, kiléptem a sorból és nem vették észre, úgyhogy én nyugodtan maradhattam volna, de mégis utánuk mentem, mert ha hiányozni fogok, megint eljönnek az apámért, ő meg már hatvannégy éves volt. Inkább én menjek, mint ő. Ment a két lánytestvérem is, mondom, megyek velük – meséli az egyik áldozat, én pedig azt gondolom közben: ez a magyar lélek, és hálát adok, hogy ilyen kivételes emberek közé születhettem. Azt mondták nekik, amikor elhurcolták őket, hogy egy pár napi munkához van rájuk szükség. A kis munka, a málenkij robot aztán évekké duzzadt mínusz harminc-negyven fokos szibériai telekkel, szétfoszló rongyokban, csonttá fogyott testtel, éhezve, tetvesen, testi-lelki megalázások közepette. Így jártak a szerencsésebbek, a többi – az elhurcoltak huszonöt százaléka – már az odavezető úton meghalt, a betegeket élve temették el, kitört a fej- és hastífusz, a vérhasjárvány, orvosi ellátás, gyógyszer, kötszer nem volt. Hogy is lehetett volna, ha még rendes élelem sem volt; nemcsak a foglyok, de a lágeren kívül élő helyiek is annyira éheztek, hogy a vagonok aljából söpörték össze a morzsát, miután megkövezték az érkezőket. 

Fotó: Dextramédia

– Hatvanan voltunk egy vagonban, kétezren a szerelvényen. Az egész úton enni, inni nem kaptunk. A rácson kinyúlva a havat kapartuk össze a vonat tetejéről. WC-nek ki volt vágva a padló alja – hangzik a beszámoló, amelyhez egy újabb megrázó tényközlés kapcsolódik, amely ismét azt igazolja: a magyarság képes félretenni minden viszályt és ellenségeskedést, ha baj van, és összefogásából csoda születik. Ezt bizonyította már számtalanszor viharos történelme során. A példa könnyekig hat, mert eszembe jutnak édesanyám szavai. – A családunk úgy kapott hírt az akkor tizennyolc éves rokonunk hollétéről, hogy a gyermekként az udvaron játszó nagymamám egy WC-papírra írt üzenetet talált tőle. Az elhurcoltak ugyanis úgy értesítették a családtagokat, hogy a vagonokból útközben cédulákat dobtak ki a forgalmasabb helyeken a nevükkel és a címükkel – meséli Bognár Zalán. Ez volt az úgynevezett szélposta, amelyben az a döbbenetes, hogy a levelek kilencven százaléka célba ért, mert az otthon maradt gyermekek, idős asszonyok és férfiak kézről kézre adva eljuttatták a megfelelő címekre. 

Fotó: Dextramédia

– Kijevben kaptunk egy vödör száraz lencsét, de mivel sem víz, sem tűz nem volt, nem tudtunk vele mit kezdeni – hangzik az újabb mondat a férfitól, aki akkor még nem sejthette, hogy évekig fog éhezni a többiekkel együtt a lágerben a folyamatos mínusz harminc fok körüli hőmérséklet mellett.  Mint mondja, egy egész telet élt túl társaival fűtés nélkül. Egyszer három napig mínusz negyven fok volt, a szél pedig állandóan fújt. Az élelem kimerült napi néhány dekagramm vizes, toklászos sárkenyérrel, amelyben sok esetben az egész kalász benne volt, előfordult, hogy valaki ettől fulladt meg. – Ha ettük, a nyeldeklőnket szúrta, ha meg a WC-re mentünk, akkor meg a végbelünket – emlékszik vissza egyikük, míg a másik úgy jellemzi a kenyeret, mint amit baltával tudtak csak szétvágni. A folyamatos éhezés mellett harminchat-harmincnyolc kilósra fogyott emberek télen-nyáron gumikalucsniban dolgoztak napi tizenhat órát. – Nyáron a munkából hazamenet majdnem haltak éhen, mikor valaki kihúzott egy sárgarépát a földből, az őr úgy verte szét puskatussal a karját, hogy utána lógott már csak – mondja könnyes szemmel az egyik idős asszony. – Egyszer kaptunk félig fagyott, szárított krumplit, de az már olyan büdös volt, hogy megfőzték ugyan, de nem tudta megenni senki – szól egy másik beszámoló. 

Sokszor elhangzik, hogy mindazt, amit átéltek, nem lehet elmondani. – Nem volt kötszer, nem volt gyógyszer – meséli az egyik néni, akit felcsernek neveztek ki, holott még injekciós tű sem volt soha a kezében. – Mint nálunk a szekérkenőcs, olyat kentünk a sebekre – mondja, majd beszámol arról is, hogyan kaparták ki a latrinába esett vérhasban szenvedőket, akikről letörölték az ürüléket, majd vízzel mosták őket, miközben még éltek. – Elkapták a vérhasat, a latrinán meg csak két szál deszka volt, se kapaszkodó, se semmi. Közte bebukott az ember, odalent meg a csontkukacok szedték szét. Lekopasztották azt a kis bőrt róla, a csontokat meg az eső mosta a patakba, az meg vitte tovább kilométerekre – mondja az idős férfi. Ilyen kilátások mellett nem csoda, hogy sokan képesek voltak megcsonkítani magukat csak azért, hogy négy napig fekhessenek és ihassanak egy kis teát. 

– Hogy tudott az ember ennyire lealjasodni?

– teszi fel a mindannyiunkban megfogalmazódó kérdést az egyik asszony, akit álmában a mai napig kísértenek az események. Azokat, akik túlélték a haláltáborokban töltött éveket, Sztálin halála után kezdték el hazaküldeni, de már nem abba az országba térhettek vissza, amelyet elhagytak. A Kárpátokon átkelve harangzúgást hallottak, könny gyűlt a szemükbe, és elkezdték énekelni a magyar himnuszt. Amikor a határon átértek, a csonttá fogyott emberek utolsó erejükkel leugrottak a vonatról, és ölelték, csókolták a magyar földet. De az öröm nem tartott sokáig. A pályaudvarokon ávosok várták és „mocskos fasisztának” bélyegezve őket visszaszállították és rájuk zárták a vagonajtókat. Már 1948-ban Rákosi azt hazudja, hogy az összes hadifoglyot hazahozták, a kint maradottak háborús bűnösök, akire nincs szüksége a népi demokráciának. Az utolsó fogoly 2000-ben tért haza. „Fasisztának, hazaárulónak neveztek, engem, aki nem csináltam semmit, amivel valaha is elárultam volna a hazámat. Építettem a Szovjetuniót ingyen, éhen, tetvesen, rongyosan és ilyen fogadtatást kapok” – egy ilyen mondat hallatán az ember aligha tud megszólalni, mert belülről marja az a mérhetetlen igazságtalanság, amely még talán a fizikai szenvedésnél is jobban fáj, és mélyebb nyomot hagy. Olyan nyomot, amit az elszenvedők leszármazottai hordoznak tovább. 

Fotó: Dextramédia

A saját szüleik nem ismerték meg hazatérő gyermekeiket. – Édesanyám, ahogy meglátott, azonnal összeesett, úgy hoztuk haza – mondja az egyik férfi, míg a másik asszony arról számol be, hogy hazatérését követően édesapja egy hónap múlva meghalt, édesanyja pedig beleőrült a történtekbe. Mint mondja: „sose fogadott el utána gyermekének, mindig azt mondta, hogy én egy jótevője vagyok, az ő kislánya Szibériában van”. A testileg, lelkileg a végletekig sanyargatott és megnyomorított emberek itthon sem lelhettek már nyugalomra. Megfélemlítették őket, hogy ha beszélnek, a családjukkal együtt viszik vissza őket, hazájukban – az épülő szovjet rendszerben – megbélyegzés, kirekesztés jutott osztályrészül.  Az, hogy egy dokumentumfilm kimondja az őket ért gyalázatot, talán leemel egy kis terhet a lelkükről, számunkra pedig lehetőséget nyújt, hogy – Kásler Miklós szavaival élve –

levonjuk az emberi, történelmi és erkölcsi tanulságokat, és közösen tegyünk azért, hogy soha többé ne kelljen diktatúrában élnünk.

Borítókép: Jelenet a filmből (Fotó: Dextramédia)