Feketevágás

A második világháború ötödik esztendeje azzal köszöntött be Magyarországon, hogy a Vörös Hadsereg megjelent határain. Az ország 1944 szeptemberétől 1945 áprilisáig hadszíntérré vált. A német hadsereg kétségbeesett – és az esztelen pusztítástól sem visszariadó – kísérletet tett, hogy megállítsa a Vörös Hadsereg előrenyomulását a birodalom szíve felé. Ebben szövetségesre lelt a háborús politika tehetetlenségi erejénél fogva s gyakran a haza védelméért harcoló magyar alakulatokban.

Szerencsés Károly
2005. 04. 01. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Féléves, súlyos harcok folyamán a Vörös Hadsereg 2. és 3. Ukrán Frontja Malinovszkij és Tolbuhin marsall vezetésével kiverte az ország területéről a Wehrmacht és az SS alakulatait. A visszavonuló németekkel tartott a puccsal hatalomra segített bábkormány és a magyar hadsereg azon része is, amely engedelmeskedett Szálasi Ferenc „nemzetvezető” parancsainak.
A szövetségesek (az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió) megállapodtak abban, hogy a Vörös Hadseregre ruházzák a magyarországi megszálló feladatokat. A végrehajtást 1944. október 27-én a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága a 2. Ukrán Front haditanácsára bízta. A harci cselekmények befejeződésével a megszállást a Szovjet Középső Hadseregcsoport vette át, amelynek parancsnoksága az ausztriai Baden bei Wienben volt.

Sarc és jóvátétel

Szovjet katonai helyőrség-parancsnokságok működtek a megyeszékhelyeken, városokban, nagyközségekben. A Vörös Hadsereg lefoglalta a raktárakat, gyárakat, fontosabb közintézményeket. A Vörös Hadsereg zsákmányszerző alakulatai mellett megkezdték tevékenységüket a szovjet biztonsági szervek is. A megszállás katonai-politikai szabályozását jelentette a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) létrehozása. Ezt a lényegében teljhatalmú testületet a fegyverszüneti egyezmény értelmében állították fel. A fegyverszünetet már nem a Horthy Miklós által Moszkvába küldött delegáció írta alá, hanem az időközben létrehozott Ideiglenes Nemzeti Kormány küldöttsége.
A decemberben létrehozott ideiglenes nemzetgyűlés által felhatalmazott kormány összetételéről Moszkvában döntöttek ugyan, de a nemzetgyűlés és a kormány léte azt is jelentette, hogy a szövetségesek elismerik Magyarország állami létét. Ez 1944 végén jelentős eredmény volt. A megszállás 1945 nyarától fokozatosan a szovjet katonai hatóságok, a SZEB és a magyar hatóságok „együttműködésévé” vált. De egy percre sem feledve, hogy a fegyverszünet idején „szünetelt ugyan a harc, a hadiállapot azonban megmaradt”.
Az „együttműködés” jellegére utal a következő részlet: „A magyar kormány és annak szervei kötelesek a SZEB minden, a fegyverszüneti egyezményből következő utasítását teljesíteni.” A SZEB teljes egészében szovjet irányítás és vezetés alatt működött. Vezetője, Vorosilov marsall, majd Szviridov altábornagy élt is teljhatalmával, ha a Szovjetunió politikai, gazdasági, katonai érdekei ezt megkívánták.
Senki nem kérdőjelezte meg a megszállás tényét annak ellenére, hogy a szólamok szintjén a megszállók – mint majdnem mindig – „felszabadítóknak” nevezték és neveztették magukat. Különösen a nyilvánosság előtt, a sajtóban tilos volt nem felszabadítóként említeni a Vörös Hadsereget. Vorosilovnak azonban nem kellett kertelnie: „Magyarország ellenőrzés alatt áll. Megszálló csapatok vannak itt…” – mondta 1945. október 10-én.
A szovjet hadsereg csapatai több nemzedék reményeivel szemben egészen 1991 júniusáig Magyarországon maradtak. A megszállást szakaszokra lehet osztani:
1. A hadi események ideje (1944. szeptember–1945. április). Jellemzi ezt a szakaszt az ellenséges erők megsemmisítése, a féktelen zsákmányolás, rablás, erőszak, bosszú, „fogolyejtés”, civilek elhurcolása munkaerőnek.
2. A legyőzött állam fegyverszünetben szabályozott megszállása (1945. január–április – 1947. szeptember 15.). Erre az időszakra jellemző a legyőzött megsarcolása („jóvátétel”), a megszállók gazdasági és politikai érdekeinek érvényesítése. Ezalatt megtörtént Magyarországon a demokráciakísérlet likvidálása: erőszakkal, puccsal, csalással. Mindez csak a Vörös Hadsereg támogatásával és aktív közreműködésével történhetett. Mivel a fordulat már mind a világban, mind Magyarországon bekövetkezett, alig volt meglepő, hogy a szovjet csapatok a békeszerződés 22. pontjára hivatkozva annak szeptember 15-i életbelépése után is Magyarországon maradtak.
3. Ezt a szakaszt számíthatjuk a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának hírhedt, 1947. szeptemberi határozatától, avagy éppen a magyar–szovjet barátsági, kölcsönös segítségnyújtási egyezmény 1948. február 18-i megkötésétől. Ez a birodalomépítés korszaka: Magyarország beillesztése a szovjet birodalom külső gyűrűjébe. A magyarországi sztálinizmus időszaka. A szovjet jelenlét biztosítéka és feltétele a Rákosi-rendszernek. Ezen belül elkülöníthető a Varsói Szerződés megkötése (1955. május) utáni periódus. Hiszen az ugyanebben a hónapban aláírt osztrák államszerződés megszüntette a jogalapot a megszállók itt-tartózkodására. E korszak végén robbant ki az 1956-os forradalom, a második demokráciakísérlet a világháború után. A szovjet megszálló csapatok brutális beavatkozása mutatta, hogy a birodalom nem tűri provinciáinak a lázadását.
4. E szakasz 1957. május 27-től a nyolcvanas évek végének pontosan meg nem határozható pillanatáig tartott. Az 1957-ben egyezményben rögzített szovjet katonai jelenlét a pártállam restaurálását és egyben a Kádár-rendszer fenntartását biztosította. Jellemzők voltak Kádár János szavai Hruscsov felvetésére, miszerint kivonnák a szovjet csapatokat: „Jobb lesz úgy, Hruscsov elvtárs, maradjanak a katonáik nálunk…”
5. Végül meg kell említeni egy rövid szakaszt a történet végén is, 1989–91 között, amikor a szovjet katonai jelenlét politikai hatása meggyengült, és ez lehetővé tette a pártállam likvidálását, valamint a demokratikus jogállam megteremtését. Valószínűleg évtizedeknek kell eltelniük ahhoz, hogy dokumentálni lehessen a szovjet jelenlét és a rendszerváltoztatás körülményeinek összefüggéseit.

Ukrajnai kódex

A szovjet katonai jelenlétre illő szó 1947 szeptembere után is a megszállás. 1948-tól 1989-ig tanácsadók, főtanácsadók működtek egyes minisztériumokban. A „tanácsadók” ellenőrző, jóváhagyó szerepkört vindikáltak maguknak. Részt vettek a hadsereg, a belügyi, igazságügyi szervek sztálinista átalakításában, a gazdaság „korszerűsítésében”. A szovjet katonai-politikai jelenlét és közvetlen utasítási rendszer vált 1947–1956 között is az antidemokratikus, diktatórikus törekvések legfőbb támaszává. Nem lehetett ez másként, hiszen maga a sztálini Szovjetunió volt antidemokratikus és diktatórikus. Nem véletlen, hogy az 1956-os forradalom szinte minden „tizenkét pontjának” első követelése: a szovjet katonák menjenek haza! Vagy határozottabban: „Halál a szovjet megszállókra!”
A megszállás következtében 1944–1947 között magyar állampolgárokat hurcoltak el – civileket, nőket is – a birodalom belső területeire. A megszállók listákkal érkeztek – miként egy évvel korábban a Német Birodalom biztonsági szervei is. Így hurcolták el például Bethlen Istvánt, a két világháború közti politikai elit meghatározó alakját, mintegy jelképesen és valóságosan is megszabva a kereteket a korábbi magyarországi náciellenes politikai elit számára. De politikai alapon hurcolták el 1947 februárjában a Független Kisgazdapárt főtitkárát, parlamenti képviselőjét, Kovács Bélát is.
A politikai alapon történt elhurcolásnál nagyságrenddel magasabb volt a munkaerő pótlása céljából „toborzott” magyar állampolgárok száma. E tevékenységben a megszállókat legtöbbször nem vezette semmiféle megkülönböztető elv: vittek zsidó munkaszolgálatosokat, sőt koncentrációs táborból visszatérteket is.
A megszállók érvényesítették politikai érdekeiket. Sztálin szerint „ez a háború eltér a múltbéli háborúktól; ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét.” E folyamat a megszállás első napjaitól zajlott. A Vörös Hadsereg „befolyása” döntő volt a rendőrségi, gazdasági vezetői kinevezéseknél, a polgármesterek, nemzeti bizottságok tagjainak megválasztásánál.
Később a SZEB beleszólt abba, hogy mikor ülésezhet az ideiglenes nemzetgyűlés, milyen kormány alakuljon, mit tárgyalhat a nemzetgyűlés. Végül 1947 tavaszán–nyarán – mielőtt a megszállás jogilag befejeződött volna a legerősebb polgári pártok fölszámolásával, Nagy Ferenc puccsal történt megbuktatásával és a hírhedt „kék cédulás hadművelettel” – az intézmény lehetővé tette a demokráciakísérlet likvidálását. E folyamatban engedelmes végrehajtóra talált a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Pártban, amelynek pozícióit minden törvényes és törvénytelen eszközzel igyekezett erősíteni.
A megszállás révén a Szovjetunió érvényesítette gazdasági érdekeit is. 1945 júliusáig–novemberéig a gyárak a Vörös Hadsereg „kezelésében” voltak. (Tizenkettő azután is.) Gépsoraikat leszerelték, és elszállították a birodalomba (ilyen a Tungsram), vagy a Vörös Hadsereg számára termeltek. Nagyarányú tulajdont is szereztek a megszállók a volt német (osztrák) tulajdon kisajátításával. A tisztán szovjet vagy szovjet– magyar vállalatok számos kulcságazatban meghatározó szerepet játszottak.
Ugyanakkor olyan gazdasági egyezményt erőltettek Magyarországra (1945. augusztus 27-én), amely kiszolgáltatta az országot a nagy keleti monstrum céljainak. A külkereskedelmi dominanciáját – mind a kivitelben, mind a behozatalban – már minden korábbi mértéket meghaladóan biztosította a Szovjetunió 1946-ra.
A megszállás látványos, ám a mai napig alig kutatható része a szovjet igazságszolgáltatás működése Magyarországon. 1944–1947 között működött a szovjet ügyészség és a hadbíróság is. A két Ukrán Front, majd a Szovjet Középső Hadseregcsoport hadbíróságai az orosz büntető törvénykönyv (Ukrajnai kódex) 58. paragrafusa alapján magyar állampolgárok sokaságát ítélték halálra vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó kényszermunkára. Mint például páter Kiss Szalézt és társait 1946 szeptemberében.
Fel kell tenni a kérdést: miért következett be a megszállás?
Elsőként említhetjük az okok között, hogy Magyarország katonailag részt vett a Szovjetunió (a szövetségesek) elleni háborúban. Alapos vizsgálat tárgya lehet a Horthy-korszak politikai elitjének felelőssége mind a háborúba lépésért, mind a háborúból ki nem lépésért.
Magyarország (a Német Birodalommal egyetemben) vereséget szenvedett ebben a háborúban. Ennek következtében a Szovjetunió megszállta, feltétel nélküli megadásra kényszerítette, és ahogy Sztálin mondta: rákényszerítette saját társadalmi rendszerét is. A megszállás okaként említhetjük a szovjet biztonsági igényeket, s ezzel legszorosabb összefüggésben a birodalomépítő szándékot. Nem elhanyagolhatók a megszállás okainak vizsgálatakor a szovjet gazdasági igények, tekintettel a hatalmas pusztulásra és emberveszteségre, amelyet a Szovjetunió elszenvedett a második világháborúban.
A Vörös Hadsereg jelenléte Magyarországon 1944–1947 között jogilag is megszállás volt. Ez az állapot a háborús vereségből fakadt, és megfelelt a nemzetközi jognak. Sajnos azonban a sztálini vezetés arra használta fel a megszállást, hogy fölszámolja a magyar demokráciakísérletet, és megteremtse a Magyar Kommunista Párt egyeduralmát. Mivel a megszállás és a kommunista pártállam megteremtése a legszorosabb összefüggésben állt, logikus, hogy a kommunista párt győzelme után a Vörös Hadsereg tevékenységét „felszabadításnak” nevezték. Sőt mivel a demokratikus politikai erők világosan látták, hogy demokráciakísérletük csak úgy lehet sikeres, ha együttműködnek a Szovjetunióval, maguk a polgári, nemzeti, paraszti demokrácia erői is erőteljesen hangsúlyozták a változások „felszabadulás” jellegét. Paradox módon a „felszabadulás” hangoztatása éppen a megszállásból adódott.
Mit jelent a „felszabadulás” szó? „Közösség, terület, helység tartós politikai, társadalmi stb. elnyomás, megszállás alól való szabaddá válását.”
Megszállás, elnyomás alatt volt-e Magyarország 1944. március 19. óta? Igen, a náci Németország megszállása alatt. Súlyosbítva a magyar történelem mélypontját jelentő nyilasuralommal. A Vörös Hadsereg ez alól – s ennek rettenetes következményei alól – valóban megszabadította Magyarországot. De szabaddá vált-e az ország? Bizonyos, hogy az újabb megszállás révén nem.
Felszabadulás volt-e a háború borzalmai alól, mikor elhallgattak a fegyverek? Maga Hindy Iván írja az ostromlott Budapestről: „A nagyobb tömegek, ha az oroszokat nem is felszabadítóként várja, … de olyan idegállapotban van, hogy az orosz megszállást legalábbis megnyugvással várja.” A Vörös Hadsereg győzelme véget vetett a háború borzalmainak, valóban megtévesztő szabadságérzéssel jöhettek fel a pincékből az emberek, de hamar szembesülniük kellett a megszállók brutális magatartásával. (Malenkij robot, nemi erőszak, rablás, fosztogatás, gyilkolás.)
Megtévesztő volt az is, hogy 1945–47 között – mivel Moszkvából egy jóval nagyobb arányú játszmát irányítottak, mint akár Közép-Európa sorsának intézése – úgy tűnt, hogy van esély a szabadságra, a demokráciára, a függetlenségre. Hiszen mindenki erről beszélt, legfőképpen a megszállók. És a magyar nép élt is ezzel az eséllyel: két választáson is hitet tett a polgári-nemzeti demokrácia mellett. A „felszabadulásba” vetett hit és a remény annál kiábrándítóbban ütközött a megszállás következményeivel. Ki mikor mormolhatta el József Attila sorait: „Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába, mint tudja, ki holtat költöget.”
Megtévesztő volt, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége „felszabadultan” fordult el a korábbi évtizedek értelmetlenül merev viszonyaitól, az „úri Magyarországtól”, a kegyelmesek, méltóságosok Magyarországától, a pöffeszkedő nagybirtok és nagytőke Magyarországától. Márai Sándor „polgár” írja lakása romjai láttán: „Mit sajnálok Budán? Lakásomból? Semmit. Ez az életforma megérett a pusztulásra; mindenben, ami történt, egyfajta törvény telt be.” Ezt a felszabadulásérzést táplálta a megszállók propagandája és a demokráciakísérlet idején született számos pozitív intézkedés: a földosztás, a szabad választás, a merev társadalmi korlátok ledöntése, parasztok, munkások megindulása a közigazgatásba, felsőoktatásba.
A megszállás éppen ezt a „felszabadulást” akadályozta meg. A megszállók által Magyarországra erőltetett politikai rendszer a földosztást kolhozosításba, a szabad választást egylistás népfrontszavazásba fordította. A szabad oktatásból pedig annyi maradt, hogy „az egyetemeket mezítlábasokkal, Dózsa György unokáival töltötték meg, de szolgáknak próbálták nevelni őket”.

Fogolytáborok népe

Az utóbbi időben használják a „megszabadulás” kifejezést is. A megszabadulás „teljesen szabaddá válást” jelent, egy közösség valakivel vagy valamivel való kellemetlen,

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.