Féléves, súlyos harcok folyamán a Vörös Hadsereg 2. és 3. Ukrán Frontja Malinovszkij és Tolbuhin marsall vezetésével kiverte az ország területéről a Wehrmacht és az SS alakulatait. A visszavonuló németekkel tartott a puccsal hatalomra segített bábkormány és a magyar hadsereg azon része is, amely engedelmeskedett Szálasi Ferenc „nemzetvezető” parancsainak.
A szövetségesek (az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió) megállapodtak abban, hogy a Vörös Hadseregre ruházzák a magyarországi megszálló feladatokat. A végrehajtást 1944. október 27-én a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága a 2. Ukrán Front haditanácsára bízta. A harci cselekmények befejeződésével a megszállást a Szovjet Középső Hadseregcsoport vette át, amelynek parancsnoksága az ausztriai Baden bei Wienben volt.
Sarc és jóvátétel
Szovjet katonai helyőrség-parancsnokságok működtek a megyeszékhelyeken, városokban, nagyközségekben. A Vörös Hadsereg lefoglalta a raktárakat, gyárakat, fontosabb közintézményeket. A Vörös Hadsereg zsákmányszerző alakulatai mellett megkezdték tevékenységüket a szovjet biztonsági szervek is. A megszállás katonai-politikai szabályozását jelentette a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) létrehozása. Ezt a lényegében teljhatalmú testületet a fegyverszüneti egyezmény értelmében állították fel. A fegyverszünetet már nem a Horthy Miklós által Moszkvába küldött delegáció írta alá, hanem az időközben létrehozott Ideiglenes Nemzeti Kormány küldöttsége.
A decemberben létrehozott ideiglenes nemzetgyűlés által felhatalmazott kormány összetételéről Moszkvában döntöttek ugyan, de a nemzetgyűlés és a kormány léte azt is jelentette, hogy a szövetségesek elismerik Magyarország állami létét. Ez 1944 végén jelentős eredmény volt. A megszállás 1945 nyarától fokozatosan a szovjet katonai hatóságok, a SZEB és a magyar hatóságok „együttműködésévé” vált. De egy percre sem feledve, hogy a fegyverszünet idején „szünetelt ugyan a harc, a hadiállapot azonban megmaradt”.
Az „együttműködés” jellegére utal a következő részlet: „A magyar kormány és annak szervei kötelesek a SZEB minden, a fegyverszüneti egyezményből következő utasítását teljesíteni.” A SZEB teljes egészében szovjet irányítás és vezetés alatt működött. Vezetője, Vorosilov marsall, majd Szviridov altábornagy élt is teljhatalmával, ha a Szovjetunió politikai, gazdasági, katonai érdekei ezt megkívánták.
Senki nem kérdőjelezte meg a megszállás tényét annak ellenére, hogy a szólamok szintjén a megszállók – mint majdnem mindig – „felszabadítóknak” nevezték és neveztették magukat. Különösen a nyilvánosság előtt, a sajtóban tilos volt nem felszabadítóként említeni a Vörös Hadsereget. Vorosilovnak azonban nem kellett kertelnie: „Magyarország ellenőrzés alatt áll. Megszálló csapatok vannak itt…” – mondta 1945. október 10-én.
A szovjet hadsereg csapatai több nemzedék reményeivel szemben egészen 1991 júniusáig Magyarországon maradtak. A megszállást szakaszokra lehet osztani:
1. A hadi események ideje (1944. szeptember–1945. április). Jellemzi ezt a szakaszt az ellenséges erők megsemmisítése, a féktelen zsákmányolás, rablás, erőszak, bosszú, „fogolyejtés”, civilek elhurcolása munkaerőnek.
2. A legyőzött állam fegyverszünetben szabályozott megszállása (1945. január–április – 1947. szeptember 15.). Erre az időszakra jellemző a legyőzött megsarcolása („jóvátétel”), a megszállók gazdasági és politikai érdekeinek érvényesítése. Ezalatt megtörtént Magyarországon a demokráciakísérlet likvidálása: erőszakkal, puccsal, csalással. Mindez csak a Vörös Hadsereg támogatásával és aktív közreműködésével történhetett. Mivel a fordulat már mind a világban, mind Magyarországon bekövetkezett, alig volt meglepő, hogy a szovjet csapatok a békeszerződés 22. pontjára hivatkozva annak szeptember 15-i életbelépése után is Magyarországon maradtak.
3. Ezt a szakaszt számíthatjuk a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának hírhedt, 1947. szeptemberi határozatától, avagy éppen a magyar–szovjet barátsági, kölcsönös segítségnyújtási egyezmény 1948. február 18-i megkötésétől. Ez a birodalomépítés korszaka: Magyarország beillesztése a szovjet birodalom külső gyűrűjébe. A magyarországi sztálinizmus időszaka. A szovjet jelenlét biztosítéka és feltétele a Rákosi-rendszernek. Ezen belül elkülöníthető a Varsói Szerződés megkötése (1955. május) utáni periódus. Hiszen az ugyanebben a hónapban aláírt osztrák államszerződés megszüntette a jogalapot a megszállók itt-tartózkodására. E korszak végén robbant ki az 1956-os forradalom, a második demokráciakísérlet a világháború után. A szovjet megszálló csapatok brutális beavatkozása mutatta, hogy a birodalom nem tűri provinciáinak a lázadását.
4. E szakasz 1957. május 27-től a nyolcvanas évek végének pontosan meg nem határozható pillanatáig tartott. Az 1957-ben egyezményben rögzített szovjet katonai jelenlét a pártállam restaurálását és egyben a Kádár-rendszer fenntartását biztosította. Jellemzők voltak Kádár János szavai Hruscsov felvetésére, miszerint kivonnák a szovjet csapatokat: „Jobb lesz úgy, Hruscsov elvtárs, maradjanak a katonáik nálunk…”
5. Végül meg kell említeni egy rövid szakaszt a történet végén is, 1989–91 között, amikor a szovjet katonai jelenlét politikai hatása meggyengült, és ez lehetővé tette a pártállam likvidálását, valamint a demokratikus jogállam megteremtését. Valószínűleg évtizedeknek kell eltelniük ahhoz, hogy dokumentálni lehessen a szovjet jelenlét és a rendszerváltoztatás körülményeinek összefüggéseit.
Ukrajnai kódex
A szovjet katonai jelenlétre illő szó 1947 szeptembere után is a megszállás. 1948-tól 1989-ig tanácsadók, főtanácsadók működtek egyes minisztériumokban. A „tanácsadók” ellenőrző, jóváhagyó szerepkört vindikáltak maguknak. Részt vettek a hadsereg, a belügyi, igazságügyi szervek sztálinista átalakításában, a gazdaság „korszerűsítésében”. A szovjet katonai-politikai jelenlét és közvetlen utasítási rendszer vált 1947–1956 között is az antidemokratikus, diktatórikus törekvések legfőbb támaszává. Nem lehetett ez másként, hiszen maga a sztálini Szovjetunió volt antidemokratikus és diktatórikus. Nem véletlen, hogy az 1956-os forradalom szinte minden „tizenkét pontjának” első követelése: a szovjet katonák menjenek haza! Vagy határozottabban: „Halál a szovjet megszállókra!”
A megszállás következtében 1944–1947 között magyar állampolgárokat hurcoltak el – civileket, nőket is – a birodalom belső területeire. A megszállók listákkal érkeztek – miként egy évvel korábban a Német Birodalom biztonsági szervei is. Így hurcolták el például Bethlen Istvánt, a két világháború közti politikai elit meghatározó alakját, mintegy jelképesen és valóságosan is megszabva a kereteket a korábbi magyarországi náciellenes politikai elit számára. De politikai alapon hurcolták el 1947 februárjában a Független Kisgazdapárt főtitkárát, parlamenti képviselőjét, Kovács Bélát is.
A politikai alapon történt elhurcolásnál nagyságrenddel magasabb volt a munkaerő pótlása céljából „toborzott” magyar állampolgárok száma. E tevékenységben a megszállókat legtöbbször nem vezette semmiféle megkülönböztető elv: vittek zsidó munkaszolgálatosokat, sőt koncentrációs táborból visszatérteket is.
A megszállók érvényesítették politikai érdekeiket. Sztálin szerint „ez a háború eltér a múltbéli háborúktól; ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét.” E folyamat a megszállás első napjaitól zajlott. A Vörös Hadsereg „befolyása” döntő volt a rendőrségi, gazdasági vezetői kinevezéseknél, a polgármesterek, nemzeti bizottságok tagjainak megválasztásánál.
Később a SZEB beleszólt abba, hogy mikor ülésezhet az ideiglenes nemzetgyűlés, milyen kormány alakuljon, mit tárgyalhat a nemzetgyűlés. Végül 1947 tavaszán–nyarán – mielőtt a megszállás jogilag befejeződött volna a legerősebb polgári pártok fölszámolásával, Nagy Ferenc puccsal történt megbuktatásával és a hírhedt „kék cédulás hadművelettel” – az intézmény lehetővé tette a demokráciakísérlet likvidálását. E folyamatban engedelmes végrehajtóra talált a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Pártban, amelynek pozícióit minden törvényes és törvénytelen eszközzel igyekezett erősíteni.
A megszállás révén a Szovjetunió érvényesítette gazdasági érdekeit is. 1945 júliusáig–novemberéig a gyárak a Vörös Hadsereg „kezelésében” voltak. (Tizenkettő azután is.) Gépsoraikat leszerelték, és elszállították a birodalomba (ilyen a Tungsram), vagy a Vörös Hadsereg számára termeltek. Nagyarányú tulajdont is szereztek a megszállók a volt német (osztrák) tulajdon kisajátításával. A tisztán szovjet vagy szovjet– magyar vállalatok számos kulcságazatban meghatározó szerepet játszottak.
Ugyanakkor olyan gazdasági egyezményt erőltettek Magyarországra (1945. augusztus 27-én), amely kiszolgáltatta az országot a nagy keleti monstrum céljainak. A külkereskedelmi dominanciáját – mind a kivitelben, mind a behozatalban – már minden korábbi mértéket meghaladóan biztosította a Szovjetunió 1946-ra.
A megszállás látványos, ám a mai napig alig kutatható része a szovjet igazságszolgáltatás működése Magyarországon. 1944–1947 között működött a szovjet ügyészség és a hadbíróság is. A két Ukrán Front, majd a Szovjet Középső Hadseregcsoport hadbíróságai az orosz büntető törvénykönyv (Ukrajnai kódex) 58. paragrafusa alapján magyar állampolgárok sokaságát ítélték halálra vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó kényszermunkára. Mint például páter Kiss Szalézt és társait 1946 szeptemberében.
Fel kell tenni a kérdést: miért következett be a megszállás?
Elsőként említhetjük az okok között, hogy Magyarország katonailag részt vett a Szovjetunió (a szövetségesek) elleni háborúban. Alapos vizsgálat tárgya lehet a Horthy-korszak politikai elitjének felelőssége mind a háborúba lépésért, mind a háborúból ki nem lépésért.
Magyarország (a Német Birodalommal egyetemben) vereséget szenvedett ebben a háborúban. Ennek következtében a Szovjetunió megszállta, feltétel nélküli megadásra kényszerítette, és ahogy Sztálin mondta: rákényszerítette saját társadalmi rendszerét is. A megszállás okaként említhetjük a szovjet biztonsági igényeket, s ezzel legszorosabb összefüggésben a birodalomépítő szándékot. Nem elhanyagolhatók a megszállás okainak vizsgálatakor a szovjet gazdasági igények, tekintettel a hatalmas pusztulásra és emberveszteségre, amelyet a Szovjetunió elszenvedett a második világháborúban.
A Vörös Hadsereg jelenléte Magyarországon 1944–1947 között jogilag is megszállás volt. Ez az állapot a háborús vereségből fakadt, és megfelelt a nemzetközi jognak. Sajnos azonban a sztálini vezetés arra használta fel a megszállást, hogy fölszámolja a magyar demokráciakísérletet, és megteremtse a Magyar Kommunista Párt egyeduralmát. Mivel a megszállás és a kommunista pártállam megteremtése a legszorosabb összefüggésben állt, logikus, hogy a kommunista párt győzelme után a Vörös Hadsereg tevékenységét „felszabadításnak” nevezték. Sőt mivel a demokratikus politikai erők világosan látták, hogy demokráciakísérletük csak úgy lehet sikeres, ha együttműködnek a Szovjetunióval, maguk a polgári, nemzeti, paraszti demokrácia erői is erőteljesen hangsúlyozták a változások „felszabadulás” jellegét. Paradox módon a „felszabadulás” hangoztatása éppen a megszállásból adódott.
Mit jelent a „felszabadulás” szó? „Közösség, terület, helység tartós politikai, társadalmi stb. elnyomás, megszállás alól való szabaddá válását.”
Megszállás, elnyomás alatt volt-e Magyarország 1944. március 19. óta? Igen, a náci Németország megszállása alatt. Súlyosbítva a magyar történelem mélypontját jelentő nyilasuralommal. A Vörös Hadsereg ez alól – s ennek rettenetes következményei alól – valóban megszabadította Magyarországot. De szabaddá vált-e az ország? Bizonyos, hogy az újabb megszállás révén nem.
Felszabadulás volt-e a háború borzalmai alól, mikor elhallgattak a fegyverek? Maga Hindy Iván írja az ostromlott Budapestről: „A nagyobb tömegek, ha az oroszokat nem is felszabadítóként várja, … de olyan idegállapotban van, hogy az orosz megszállást legalábbis megnyugvással várja.” A Vörös Hadsereg győzelme véget vetett a háború borzalmainak, valóban megtévesztő szabadságérzéssel jöhettek fel a pincékből az emberek, de hamar szembesülniük kellett a megszállók brutális magatartásával. (Malenkij robot, nemi erőszak, rablás, fosztogatás, gyilkolás.)
Megtévesztő volt az is, hogy 1945–47 között – mivel Moszkvából egy jóval nagyobb arányú játszmát irányítottak, mint akár Közép-Európa sorsának intézése – úgy tűnt, hogy van esély a szabadságra, a demokráciára, a függetlenségre. Hiszen mindenki erről beszélt, legfőképpen a megszállók. És a magyar nép élt is ezzel az eséllyel: két választáson is hitet tett a polgári-nemzeti demokrácia mellett. A „felszabadulásba” vetett hit és a remény annál kiábrándítóbban ütközött a megszállás következményeivel. Ki mikor mormolhatta el József Attila sorait: „Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába, mint tudja, ki holtat költöget.”
Megtévesztő volt, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége „felszabadultan” fordult el a korábbi évtizedek értelmetlenül merev viszonyaitól, az „úri Magyarországtól”, a kegyelmesek, méltóságosok Magyarországától, a pöffeszkedő nagybirtok és nagytőke Magyarországától. Márai Sándor „polgár” írja lakása romjai láttán: „Mit sajnálok Budán? Lakásomból? Semmit. Ez az életforma megérett a pusztulásra; mindenben, ami történt, egyfajta törvény telt be.” Ezt a felszabadulásérzést táplálta a megszállók propagandája és a demokráciakísérlet idején született számos pozitív intézkedés: a földosztás, a szabad választás, a merev társadalmi korlátok ledöntése, parasztok, munkások megindulása a közigazgatásba, felsőoktatásba.
A megszállás éppen ezt a „felszabadulást” akadályozta meg. A megszállók által Magyarországra erőltetett politikai rendszer a földosztást kolhozosításba, a szabad választást egylistás népfrontszavazásba fordította. A szabad oktatásból pedig annyi maradt, hogy „az egyetemeket mezítlábasokkal, Dózsa György unokáival töltötték meg, de szolgáknak próbálták nevelni őket”.
Fogolytáborok népe
Az utóbbi időben használják a „megszabadulás” kifejezést is. A megszabadulás „teljesen szabaddá válást” jelent, egy közösség valakivel vagy valamivel való kellemetlen,
kormány
Vízválasztó, avagy a stréber tiszások
