– Nyugtasson meg: vasárnap este legalább kicsit becsípett.
– Ha ez megnyugtatja, akkor igen, becsíptem, és nem is kicsit. A döntő meccs kora délután kezdődött, így korán kezdhettük az ünneplést is, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már hajnali három óra van. Az idény során, amíg nem jutunk el egy út végéig, legyen az a Magyar Kupa, a nemzetközi szereplés vagy a bajnokság, mindig úgy érzem, a munka még nincs elvégezve, ezért nincs is min örömködni. A bajnoki győzelem vasárnap rengeteg érzelmet robbantott ki mindannyiunkból, végre felszabadultak lehettünk, nagyon jól éreztük magunkat a csapattal, és igen, a pohár fenekére is néztünk.
– Azért kérdeztem, mert a kívülálló zömmel az öltönyös, kimért, roppant fegyelmezett, nyugodt vagy nyugodtnak látszani akaró Gáspár Dávidot láthatja a mérkőzéseken és a nyilvános szerepléseken. Kíváncsi voltam, van-e másik arca is.
– Persze, de az ön által említett arc sem megjátszás vagy szerep. Egy vezetőedzőnek a mérkőzések alatt szerintem higgadtságot kell sugároznia, és fontos a fegyelmezettség mutatása.
Próbálok megoldásokat találni a mérkőzés éppen adódó helyzeteire, és tudom magamról, hogy ha kizökkenek ebből a higgadtságból, akkor ez nem sikerül, így muszáj kontrollálnom magamat.
Persze egy-egy sokk elkerülhetetlen, de ezeknek a kezelésében sokat segítenek a stábtagok és maguk a játékosok is.
– A döntő második és harmadik mérkőzését tetemes különbséggel veszítették el, és bevallom, nem tettem volna komoly összeget a Sopron sikerére. A kincstári optimizmuson túl mire alapozta azt a meggyőződését, hogy onnan lehet még fordítani, és éppen Diósgyőrben tudnak talpra állni?
– Az eredmény és különösen a mutatott játék alapján tényleg nem várhattuk el senkitől sem, hogy higgyen a mi győzelmünkben. A zászló valóban a DVTK-nak állt, amiért sokat tett, és kiváló játékkal jutott el a bajnoki cím küszöbére, még azt is joggal érezhette, hogy megtört minket. Ha ez utóbbi így is volt, rövid ideig tartott, mert azt erősítettük magunkban, hogy amíg nincs meg bármelyikünknek a harmadik győzelem, addig nincs vége a párharcnak, és nem adjuk fel.
Abba kapaszkodtam bele, hogy amíg van esély, addig harcolnunk kell, és tudtam, nekem így kell gondolkodnom, és muszáj ezt sugároznom magamból. Csak olyan könyvet olvastam, olyan zenét hallgattam vagy rövid videót néztem, amelyek ezt az elszántságot növelték bennem,
és kértem a stábomat, a játékosokat, hogy ebből az állapotból semmivel se zökkentsenek ki. Erre aztán lehetett építeni sok mindent, és össze is jött a fordítás.
– Ugyanakkor az biztos, hogy az ötödik, mindent eldöntő meccs egy semleges kívülálló számára a kevés ponttal, az 54-48-as végeredménnyel aligha lehetett a sportág propagandája. A DVTK a második negyedben öt, az ön csapata a harmadikban mindössze hat pontot dobott – ezt hogyan lehet kezelni a kispadon?
– A szakmai megközelítése ennek onnan indul, hogy ez volt ebben az idényben a nyolcadik meccsünk a Diósgyőr ellen, és a két csapat már semmivel sem tudja meglepni egymást. Ezért aztán eszméletlen védőmunkát láthattunk mindkét oldalon, ráadásul a negyedik és az ötödik mérkőzés között mintegy negyven óra telt el, közben be kellett utazni a Miskolc-Sopron távolságot, és a játékosok roppant fáradtak voltak.
Az ilyen döntők nem a sok pontról, a felszabadult, látványos kosárlabdáról, hanem a fegyelemről, az akaratól, a hitről, a brusztról szólnak.
Hozzáteszem, a döntő meccseinek a hangulata viszont magával ragadó volt, minden elismerésem a diósgyőri és a soproni szurkolóknak!
Stábtagnak indult, vezetőedzőnek érkezett
– Ez volt a negyedik bajnoki címe a Sopronnal. Többnyire mindig az első a legszebb, de egyetért azzal, hogy a mostani a legértékesebb, mert ezúttal nem toronymagas esélyesként, hanem esélytelenként kezdték el a bajnokságot?
– Én ezt így éltem meg. Ez a bajnoki cím és a tavalyi Magyar Kupa-győzelem a legédesebbek, éppen azért, mert a csúcsról mélyre zuhanva kellett visszakapaszkodnunk, és ahogy mondta, nem favoritként rajtoltunk. Engem ez nagyon tüzelt, és nagyon komoly munkával elért sikerek ezek.
– Amikor 2019-ben Sopronba került, a csapat egyeduralkodó volt itthon, és Európa legjobbjai közé tartozott. Nem volt ez félelmetes ugrás a Zalaegerszeg kispadjáról érkezve – ha nem sértem meg – egy zöldfülű edző számára?
– Nem sértő, tényleg még kezdőnek számítottam az egerszegi három év ellenére is. A ZTE-vel először hetedikek, majd negyedikek, utána pedig bronzérmesek lettünk, de a városban a nagyobb nézettség miatt érthetően elsősorban a férfisportot támogatják, és egyáltalán nem volt biztos, hogy a további előrelépéshez meglesz a kellő háttér. Közben pedig Török Zoltán, a Sopron ügyvezetője már korábban felvette velem a kapcsolatot,
és jelezte, kinézett magának, és szeretné, hogy egyszer az ő klubjának a stábjához tartozzam, majd a vezetőedzője legyek. Ez nagyon motivált. Játékosként nem sikerült a csúcs közelébe jutnom, de felcsillant a lehetősége, hogy edzőként ez megadatik nekem.
Volt bennem félsz, de láttam, hogy támogató közegbe kerülök, olyan ember hívott, aki női kosárlabdában Európa egyik legjobb klubvezetője, egész egyszerűen nem is mondhattam nemet. Eredetileg stábtagnak jöttem volna, de Roberto Iniguez távozott, és így azonnal vezetőedző lettem.
– Jöttek a bajnoki címek, majd 2022 áprilisában jött a csoda is, az Euroliga megnyerése. Amikor elindult az az idény, eszébe jutott, hogy ez megtörténhet?
– Egyáltalán nem. Akkor még dübörgött az orosz Jekatyerinburg, amely lényegében legyőzhetetlen volt, és csak február végén, a háború kitörése után zárták ki, mellette pedig ott volt a másik, sztárokkal teletűzdelt szupercsapat, a török Fenerbahce is. Ráadásul a mi szezonunk döcögősen indult, sok remek játékos érkezett, akiket be kellett illeszteni a rendszerbe, menet közben is történtek változások, és a játékunk nagyon hullámzó volt. A Final Fourban reménykedhettünk, de ennél több nem látszott reálisnak.
Nem volt idő agyalni az ellenfél erején
– Azután sem, hogy az isztambuli Final Four elődöntőjében pazar kosárlabdával sikerült legyőzni a Roberto Iniguez által irányított spanyol Salamancát?
– Az valóban különleges mérkőzés az életemben. Az előző évben is a Salamancával játszottuk az elődöntőt, akkor kikaptunk, ami fűtött több játékost és engem is. Az előző héten itthon bajnoki elődöntőt játszottunk a DVTK-val,
ami három mérkőzésre húzódott el, és ezért lendületből érkeztünk Isztambulba, ilyen helyzetben ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem a pihenés teszi a legjobbat.
Sikerült a meccset nagyszerűen felépíteni, menet közben kezelni, és bevallom, dolgozott bennem egy különleges bizonyítási vágy is: szerettem volna legyőzni Roberto Iniguezt, akit nagyon tisztelek, de vele szemben van bennem egy egészséges rivalizálás.
– És a Fenerbahce elleni döntő húszezer fanatikus török szurkoló előtt?
– Ha egy Salamancát le tudsz győzni, akkor az tud adni akkora lökést, hogy elhitesse a játékosokkal, képesek lehetnek bárki ellen nyerni. Szerencsére hamar jött a döntő, nem is volt idő agyalni az ellenfél erején, és nem arról beszéltünk, hogy győzni akarunk, hanem arról, hogy győzni fogunk. A meccsen pedig végig azt éreztem, hogy abban a közegben mi megérdemelten létezünk, uraljuk a pályát, és nem félünk semmitől, csak a feladatra összpontosítunk.
– Véleménye szerint ezt a sikert a magyar sport közvéleménye az értékén kezelte?
– Tudom, hogy a női kosárlabda nem a legnépszerűbb sportág Magyarországon, és a mérkőzéseinket nem mindenki követte. Viszont azt is tudom, hogy sokan büszkék voltak ránk, és aki értelmezte, hogy az Euroliga megnyerése ugyanaz, mint megnyerni kézilabdában vagy futballban a Bajnokok Ligáját, az értékelte is a teljesítményünket, és ez a siker a médiában elég sokáig pörgött.
Ennél is fontosabb azonban, hogy mindez nem számít, a sikerünk értékéből, az abból fakadó boldogságunkból és büszkeségünkből ez szemernyit sem vesz el, a társadalom pedig eldönti, hogy ebben mennyire osztozik velünk.
– A négy bajnoki címével és az Euroliga-győzelemmel minden csapatsportágat tekintve ön a legeredményesebb magyar edző, aki már Európában is tekintélyesnek számít, mégis, például a Wikipédián egy árva szócikk sincs önről. Ez is árulkodó tény a női kosárlabda megbecsültségéről.
– Ha valakivel szeretném megszerettetni a kosárlabdát, akkor a nagyobb látványosság miatt inkább férfimeccsre vinném, ez igaz, ráadásul ott az alapszakasz meccsein is érezhető az a remek lelátói hangulat, ami a nőknél csak legfeljebb a rájátszásban vagy egy-egy nagy rangadón tapasztalható. Ezt tudomásul veszem, sohasem lázadoztam ellene, ami pedig a Wikipédiát vagy a hasonló oldalakat illeti, nem érdekelnek, azt sem tudom, hogyan működnek.
A Sportcsillagok Gáláján szembejött a valóság
– Az Euroliga megnyerése után a csapat, ön és Fegyverneky Zsófia is jelölt volt az Év sportolója választáson a maga kategóriájában, de egyikük sem nyert. Az egyik vezetőjük azt mondta, élete egyik legmegalázóbb eseménye volt az a gála. Ön is így élte meg?
– Megalázottságot nem éreztem, csak azt, hogy szembejött velem a valóság. Nagyon szeretem a futballt, nem akarok sportágakat szembeállítani egymással, de tudomásul kellett vennem, hogy a kontinens legrangosabb címénél nálunk értékesebb az, hogy a labdarúgó-válogatott jól szerepel a Nemzetek Ligája csoportkörében.
Ez különösen akkor vált mellbevágóvá, amikor az Év sportpillanata kategóriájában egy ferencvárosi játékos gólja megelőzött világ- és Európa-bajnoki győzelmeket és a mi sikerünket is
– Egyébként miért a női szakágat választotta?
– Édesanyám is kosárlabdázott, a feleségemet is a sportágnak köszönhettem, és amikor Zalaegerszegen edzősködni kezdett az utánpótlásban, segítettem neki. Török Róbert és Tóth László, a szakosztály két vezetője szorgalmazta, hogy vállaljam el az első csapatot, és így keveredtem erre a vonalra. Nem elképzelhetetlen, hogy egyszer kipróbálom magamat a férfiaknál is, de amíg itt találok motivációt és szeretek dolgozni, van mit még kiaknázni, addig nem akarok váltani. És, ha sohasem leszek férfiedző, akkor a mai fejemmel azt mondom, nem lesz hiányérzetem.
– Ha már szóba hozta a motivációt: nem volt még negyvenéves, amikor többszörös magyar bajnokként felért Európa csúcsára is, azaz klubedzőként ennél többet a női vonalon nem lehet elérni. Mi jelent ezek birtokában még célt?
– Például az, hogy szeretném a Sopront visszavezetni azokba a magasságokba, amelyekről eddig beszélgettünk. Nehezen élem meg, hogy manapság mindenki a Diósgyőrt tartja minden fronton favoritnak, azt szeretném, ha mindenkinek a fejében újra a Sopron lenne a number one. Most minket Európa-kupa-csapatnak könyvelnek el úgy, hogy hosszú évekig az Euroligában szerepeltünk, ott többször bejutottunk a Final Fourba, és egyszer meg is nyertük.
A most visszavonuló Török Zoltánnak mondtam, a legjobb tudásomat akarom adni azért, hogy amit ő felépített, amit nekem átadott, abból minél többet életben tudjak tartani.
Sokszor megkérdőjelezem magamban, hogy amit éppen teszek, azt jól csinálom-e, biztosan többször hibázom, de ezt a klubot szeretném visszavezetni arra a szintre, ahol volt, amikor érkeztem.
Nem fáj a feje az Euroliga miatt
– Hideg zuhanyként élte meg, amikor egy évvel az Euroliga megnyerése után kiderült, gazdasági okokból egyet vissza kell lépni, nem jönnek légiósok, és nem indulnak egyik nemzetközi kupában sem?
– Nem, mert felelősségteljes és észszerű döntés volt. Aggódtam kicsit, hogy miként kászálódunk ki abból a helyzetből, de most újra itt vagyunk. Mi nyertük a bajnokságot, alanyi jogon indulunk az Euroligában, nem fáj a fejünk amiatt, hogy játszhatunk-e selejtezőt. Kell majd építkeznünk, aminek van kőkemény anyagi vonzata, szükségünk van erősítésekre, de a gerinc adott, a múltunkból adódóan a tudással is rendelkezünk, és komoly összefogással elérhetjük a célunkat.
– Olvastam, hogy a napokban többször is kikerülte a választ arra kérdésre, hogy meghosszabbítja-e a lejáró szerződését, de most mintha kérdés nélkül is válaszolt volna.
– Jól figyelt.
