Egy mikroba halottnak tetteti magát: lehet, hogy a Marsra küldtük?

18 éve egy alattomos baktérium beszivárgott a Föld legtisztább helyeire. Most jöttek rá a tudósok, hogy miként tehette ezt.

Forrás: Google Gemini Nano Banana

A legapróbb életformák néha a legerősebbek – bárhol és bármit túlélnek, mindent megtesznek az életben maradásért. És ez alkalmasint magában foglalja még a saját haláluk színlelését is.

2007-ben fedezett fel a NASA egy új baktériumot, a Tersicoccus phoenicist, amely két különálló tisztaszobában – szakszerűbben: tisztaterű szerelőcsarnokban – rejtőzött, egymástól 4000 kilométerre. Miután évekig nem értették, hogyan kerülhetett oda, az Environmental Microbiology-ban nemrég megjelent tanulmány végre választ ad a kérdésre: ez a baci (mikroorganizmus) téli álmot alszik – pontosabban tetszhalott állapotba kerül –, és azt „hiteti” el a tudósokkal, hogy halott.

A Tersicoccus phoenicis baktérium átmérője körülbelül egy mikron
Fotó: NASA/JPL-Caltech

„Nem halott. Csak úgy tesz, mintha az lenne” – mondja Madhan Tirumalai, a tanulmány vezető szerzője és a Houstoni Egyetem mikrobiológusa a National Geographicnak. „Holott csak szunnyad.”

Miért is kell tisztaszoba?

Nem mindegyik űrhajónak kell tökéletesen tisztának lennie; például egy távoli bolygók tanulmányozására vagy Föld-közeli aszteroidák keresésére tervezett űrteleszkóp küldetését egyetlen elkóborolt porszem vagy baktérium nem fogja kisiklatni.

De ha mondjuk egy olyan rovert építünk, amely földönkívüli mikrobák után kutat, akkor nagyon nem jó, hogy a Föld saját mikrobái zavarják össze a gyűjtött adatokat. Ahogy az űrhajósok is el akarják kerülni a találkozást a betegségeket okozó baktériumokkal, gombákkal, vírusokkal.

Ezért az egyes tisztaszobáknak – a tisztatereknek – rendkívül tisztáknak kell lenniük. Egy ilyen, mondjuk ISO 8-as osztályú helyiségben óránként akár 40-szer is kicserélik a szűrt, kondicionált levegőt. A helyiségben 20-30 Pascal túlnyomás uralkodik. Lézeres részecskeérzékelők figyelik, hogy percenként és köbméterenként legfeljebb 3 520 000 darab 0,5 µm-es és 29 300 darab 5 µm-es részecske legyen a levegőben.

A tudósok szigorú intézkedéseket alkalmaznak, beleértve az ismételt melegítést (hőkezelést), szárítást, a kémiai tisztítást mikrobaölő gázokkal, illetve ultraibolya- és sugárkezelést, hogy semmilyen élet ne maradjon a tisztaszobában.

Ijesztő belegondolni, hogy ehhez képest a T. phoenicis nemcsak túlélte ezt a kezelést, de a sterilizálási ellenőrzéseket is elkerülte.

Itt a piros, hol a piros?

Az említett tanulmány készítői megfosztották a T. phoenicis baktériumot minden tápanyagtól, és hogy maximálisan dehidratálják, steril üveg Petri-csészékbe helyezték. Azt tapasztalták, hogy 48 órán belül szunnyadó állapotba került – azaz

nem adott életjeleket, látszólag halott volt.

A baktériumok a következő hét napban is így maradtak, még azután is, hogy a kutatók megpróbálták felébreszteni őket a nyugalmi állapotból az élelem újbóli bevezetésével. De nem haltak meg, mivel egy bizonyos fehérje (tápanyag) elérése után nyomban aktívak lettek, „feltámadtak”.

„Ez a baktérium szándékosan leállítja az anyagcseréjét, ezért valószínűleg képes túlélni az űrhajók felszínén, akár a mélyűri utazások során is” – magyarázza Nils Averesch, a Floridai Egyetem mikrobiológusa.

Baktériummal szennyeztük a Marsot?

Az egyik tisztaszobát, ahol a tudósok először észlelték a T. phoenicis baktériumot, a NASA Phoenix marsjárójának előkészületei során használták:

vajon a Phoenixen utazva eljutott vele a Marsra?

Szakértők szerint ennek csekély az esélye, mivel „a marsi felszín viszonyait talán már nem élik túl” – állítja Averesch. Még az is elképzelhető, hogy a T. phoenicis kifejezetten az űrhajók tisztaszobáihoz való alkalmazkodás során fejlődött ki, hiszen eddig sehol máshol a világon nem bukkantak a nyomára – mutatott rá a tanulmány.

Mindenesetre még nagyobb „tisztaságra” (szigorúbb higiéniára) kell törekedni a szerelőhelyiségekben, a tudósoknak pedig ki kell csalogatniuk még a „halottaknak” vélteket is a nyugalmi állapotból. Addig is: még ez is egy bizonyíték az általunk ismert legkisebb élőlények hihetetlen túlélési mechanizmusaira.